Home Cikkek A Vénusz-kapcsolat 1

A Vénusz-kapcsolat 1

164
0
Megosztás

?Ott, a csermely melletti sziklán, a leggyönyörûbb nõ ült, akit csak rövid életemben láttam. A meleg napfény megcsillant aranyló haján, mely vállára omolva keretezte arcát. Testének valamennyi porcikája finoman megformázva ? melyeket kiemelt a leginkább síruhára emlékeztetõ öltözet áttetszõ anyaga? Szinte sugárzott és izzott, ahogyan ott ült a sziklán, én pedig eltûnõdtem azon, hogy ez ruházatának szokatlan anyagának köszönthetõ-e, a fénylõ szövetnek, mely nem hasonlított, csak távolról emlékeztetett a nylonra. Az öltözéken nem volt gomb, kapocs vagy illesztés, amennyire meg tudtam ítélni. Nyomát sem láttam sminknek, mely egyébként is szükségtelen lett volna finom, kaméliaszerû bõrének törékeny áttetszõségére??

A fenti szavakat Howard Menger ( 1922 ? 2009 ) írta, egy vénuszi hölggyel való elsõ találkozásával kapcsolatban, melyre a New Jersey-i High Bridge-ben került sor 1932-ben, amikor még õ egy 10 éves fiú volt.

A bájos vénuszi hölgy elmondta Mengernek, hogy ?hosszú utat? tett meg azért, hogy õt lássa, miután õ és a többi vénuszi megfigyelés alatt tartották és már régóta ismerik Howardot. ?A sajátunkkal teremtünk kapcsolatot?, tette hozzá, arra utalva, hogy Mengert kapcsolat fûzi saját vénuszi társaihoz. A hölgy azt is kifejtette a serdülõkorban lévõ fiatalnak, hogy habár most sok mindent nem érthet mindabból, amit elmond neki, de az életének késõbbi szakaszában tisztán fog látni.

Mengernek fogalma sem volt róla, hogy ki a látogató és hogy honnan érkezett : nem is hallott még földönkívüliekrõl, bár már számos esetben látott repülõ korongokat ? ezek egyike még rövid idõre le is szállt elõtte ? többnyire a testvérbátyja társaságában. Aztán a hölgy megadta a szükséges információkat Menger jövõbeli ténykedésével kapcsolatban, melyben jócskán jut szerep a vénusziakkal való találkozásnak is, majd a hölgy megkérte a fiút, hogy õ távozzon elsõként. Menger elsétált a helyszínrõl, de még egyszer visszafordulva búcsút intett a szépséges jelenésnek.

További korai találkozások

Howard Menger második találkozása a vénusziakkal 1942-ben történt, amikor az USA hadseregében szolgált, egy páncélos-hadosztálynál, a texasi El Paso közelében. A közeli mexikói város Cuidad Juárez utcáit rótta éppen, amikor hirtelen egy taxi húzódott le mellé az útról, melynek vezetõje a hátsó ülés felé mutatott.

A sofõrnek hosszú, szõke haja volt, mely rálógott a vállára, és napbarnított bõre. Az átlagos mexikóinál magasabb és testesebb férfi enyhe mexicói akcentussal beszélte az angolt, és meghívta Mengert a taxijába, miután sürgõs mondanivalója volt számára. Menger ezt visszautasította, de késõbb eltûnõdött rajta, hogy vajon nem követett-e hibát ezzel. Lehet, hogy ez a férfi is a ?többiekhez? tartozott, akikre a sziklán ülõ nõ is utalt?

Nem sokkal ezután, amikor a kaliforniai Camp Cookban szolgált, Mengert egy egyenruhába öltözött ember üdvözölte, elõször telepatikusan, majd verbálisan is, utalva rá, hogy tudomással bír a korábbi találkozókról a többiekkel. Megjelenését tekintve a férfi meglehetõsen szokatlannak tûnt :

? Kellemes külsejû férfi volt. Jóllehet volt valami végtelenül szokatlan benne, elment volna ? ahogy el is ment ? szokványos közkatonának. Sajátossága nem is annyira a nemesen metszett vonásokban és szemének szinte cseppfolyós tisztaságában nyilvánult meg, hanem a kommunikáció során. Érzékelni lehetett, hogy kedves, bölcs, értelmes és szellemileg fejlettebb, mint akivel korábban találkoztam. Bár bizonyos tartózkodással viseltetett, mintha lényének egy része idegenkedett volna az átlagember szerepétõl, valahogy mégsem lepõdtem meg a felszín alatt bujkáló, mégis természetes humorérzék bizonyos megnyilvánulásain??

A Juarez városi kontaktusra utalva a vénuszlakó elmondta neki, hogy teljességgel megérti Mengert vonakodását, hogy beszálljon abba a taxiba, egy ilyen ember mellé, és humorosan megjegyezte: ? Mondtuk neki, hogy vágassa le haját.?

A vénuszlakó a továbbiakban azt is elmondta, hogy népe több évszázaddal ezelõtt már létesített kapcsolatot a Mexikóban lakó emberekkel.

?Jóval a konkvisztádorok megjelenése elõtt kapcsolatot létesítettünk az aztékokkal. Sok mindenben segítettünk ezeknek az embereknek, és nagy kár, hogy a hódítók jó szándék és barátság helyett háborút hoztak, mert számos olyan dolog volt, amit megtanulhattak volna az aztékoktól, akik így magukkal vitték a titkaikat, melyek sírba szálltak, civilizációjukkal együtt.

Ezen titkok egy része feltehetõleg a hang és a fény energiaként és meghajtóerõként történõ felhasználásával volt kapcsolatban. Számos ûrlakó jött el saját bolygójáról ( melyet nem nevezett meg ), hogy kapcsolatba lépjen ?saját népének túlélõivel, akik még mindig a Földön laktak, az õsi faj leszármazottaival, mely eredetileg a saját bolygójukról származott?.

A vénuszlakók továbbá elmondták Mengernek, hogy alakulata hamarosan Hawaiira költözik, ahol õt különleges feladatok elvégzésére osztják be, mely elegendõ szabadidõt biztosít majd számára ?bizonyos feladatok? végrehajtására, és ahol további kontaktusra számíthat velük.

Hawaiion Menger a század térképész írnokaként tevékenykedett. Késõbb áthelyezték az ezred fõhadiszállására, és különleges szolgálatra osztották be, melynek során a haditengerészet hírszerzésével együtt számos titkos találmánnyal kapcsolatba került. Aztán egy este, egy sugallat hatására kölcsönvett egy terepjárót, és elhajtott a fõhadiszállásról néhány mérföldnyire fekvõ barlangos területre, ahol egy újabb gyönyörû lánnyal találkozott, aki viszont a Marsról jött:

?Egy pasztell árnyalatú laza viseletet hordott. A tunikaszerû felsõrész alatt pedig áttetszõ rózsaszín, lazán illeszkedõ, pizsamához hasonló hosszú nadrágot. Nagyjából 165 cm magas lehetett; sötét, hullámos haja a vállára omlott, tunikája bájosan lengte körül finoman megformált alakját? ez a lány szintúgy a spirituális szeretet és a mély megértés auráját árasztotta magából. Félelemmel vegyes tisztelet és alázat töltött el a jelenlétében, ugyanakkor nem voltam híján az erõs fizikai vonzalomnak, melyet lehetetlen lett volna magamba fojtani egy ilyen teremtmény társaságában.?

Ugyanakkor Menger hangsúlyozta, hogy ûrtestvérei jóllehet fizikális, mentális és spirituális képességeiket tekintve jócskán magasabb rendûek voltak nálunk, mégis nagyon hasonlítottak hozzánk. Kezdetben zavarónak találta, hogy a látogatók olvasni tudnak minden gondolatában, de ?amikor valaki ráébred, hogy semmit sem rejthet magába, TELJESSÉGGEL ÕSZINTÉVÉ VÁLIK, MIND MAGÁHOZ, MIND A LÁTOGATÓIHOZ?. A hosszas beszélgetés után a marsi lány elõre megmondta, hogy Mengert 1945 áprilisának elejére Okinawára helyezik, ahol egy páncélos-hadosztálynál szolgál.

Menger itt, Okinawán találkozott elsõ ízben a háború borzalmaival, amikor egy repeszgránát szilánkja a szemébe csapódott, ami fertõzést és átmeneti vakságot okozott neki. A kórházi tartózkodása alatt az egyik nõvér, aki róla gondoskodott, és feltehetõleg az ûrtestvérekhez tartozott, biztosította róla, hogy látása vissza fog térni. Pontosan megjósolta egy másik kapcsolatfelvétel bekövetkeztét is, mely nagyjából egyezett azzal az idõponttal, amikor kiszabadul a kórházból.

Két héttel azután, hogy kiengedték, Mengert kis híján ledöfte szuronyával három japán katona, de végül sikerült felülkerekednie. A csetepaté alatt végig az az erõs meggyõzõdés munkált benne, hogy nem ölheti meg ezeket a katonákat ? ezt a találkozások mentális befolyásának tulajdonította.

Mengernek ekkor újabb találkozásban volt része, ezúttal Okinawa északi részén, egy nagyon magas, khakiszínû egyenruhába öltözött férfival, aki többek között azt is közölte vele, hogy a Vénuszról származik. Megjósolta továbbá, hogy a japánok hamarosan meg fogják adni magukat, ?miután megadásra kényszeríti õket egy olyan erõ, mely megrázkódtatja az egész világot?. Néhány héttel ezután ledobták az atombombát Hirosimára és Nagaszakira.

Menger a háború után, 1946 júniusában már egy földet ért hajóval és személyzetével is találkozott, amikor meglátogatta a New Jersey-i High Bridge-ben élõ szüleit. A hajó, mely az Adamski-típushoz hasonlított ( Megj: ez a ?járõrhajó? látható a Felemelkedés-fórum fõoldalán is ) , elõtte landolt a földön. Két kékesszürke síruhaszerû uniformisba öltözött, hosszú, szõke hajú férfi lépett ki az ajtón, õket pedig az a lány követte, akivel már 1932-ben találkozott. ?A csodálatos teremtés semmit sem változott?, mondta Menger. Bár csak 25 év körülinek tûnt a lány, valójában 500 esztendõs volt! Az ezután következõ beszélgetés során tudatták Mengerrel, hogy további kapcsolatfelvételek várhatók, melyek során újabb instrukciókat kap.

1947 végén még két ûrbéli lény találkozott Mengerrel; e találkozó során mutattak neki egy félreesõ farmot, egyikét azoknak a helyeknek, melyeket a jövõben bekövetkezõ leszállásokhoz és kapcsolatteremtésekhez használni fognak, miután ott senkiben nem tehet kárt a hajóból kiáramló elektromágneses erõtér. Mengert ezekrõl a landolásokról mindig elõzetesen, telefonon értesítették.

Menger mint közvetítõ

Howard Menger hihetetlen kalandjai folytatódtak az 1950-es években is, miközben õ egyre jobban belebonyolódott a nekik való segédkezésbe, hogy a vénusziak megtelepedhessenek a földön. Ez a feladat nem nélkülözte a humort sem, ahogyan errõl Menger visszaemlékezett :

?Gyakorta én vásároltam meg a ruháikat, melyeket elvittem magammal a találkozók helyszínére. A más bolygóról érkezõ látogatóknak földi öltözetbe kell bújniuk, ha el akarnak vegyülni a földi emberek között? Emlékszem egy alkalomra, amikor megkértek, hogy vásároljak néhány teljes nõi öltözetet. Miután féltem, hogy kínos és nehéz lenne elmagyarázni, miért is akarok ilyen sok ruhát venni, különbözõ boltokban szereztem be õket.
Olyan ruhákat vettem, melyeket megfelelõ méretûnek gondoltam, és elvittem õket a találka színhelyére. A nõk elvonultak velük egy szomszédos helységbe, ahonnét hamarosan kacarászás és kuncogás hangjait hallottam kiszûrõdni. Végül kinyílt az ajtó, és a melltartók repültek ki rajta. Mentegetõztek, amiért nem hordhatnak ilyesmit, miután soha nem is hordtak? Komoly nehézségeik voltak a cipõk magas sarkaival is. Ingadoztak, botorkáltak és nagyon szenvedtek bennük, de azért nem veszítették el a humorérzéküket. Rájöttek, hogy meg kell tanulniuk ezek használatát, bár gyakorta panaszkodtak 😕 Miért nem tudnak a földi nõk normális cipõben járni???

Más alkalmakkor Menger a borbély szerepét töltötte be a frissen érkezett hímnemû ûrlátogatóknál. Némelyik férfinek szokatlanul világos bõre volt, karszõrzet vagy arcszõrzet nélkül, és szemmel láthatóan nem sok gondjuk volt a borotválkozással. ? Három hónap földi tartózkodás után azonban szõrössé váltak, és szakállt növesztettek.?

A látogatók közül néhányan sötét szemüveget is igényeltek; egyesek kimondottan vörös színût, bár az okát sohasem mondták el Mengernek.
?Ezáltal alkalmam nyílt találkozni más világból származó emberekkel fejlettségük minden szakaszából?, mondta Menger, ?kezdve azokon, akik egy szót sem értettek a nyelvünkön, az olyanokig, akik folyékonyan beszélték, a tudósoktól és mérnököktõl a segítõkig és asszisztensekig. Röviden összefoglaltam számukra a szokásainkat, és nyelvi fordulatainkat. Bár voltak a nyelvek gyors megtanulását lehetõvé tévõ eszközeink, ezek a gépek nem minden esetben boldogultak a köznapi nyelvvel.?

Étel

Alkalmanként arra is megkérték Mengert, hogy élelmet hozzon nekik.

? Rendszerint fagyasztott gyümölcsleveket, konzervgyümölcsöt és -zöldséget, korpás kenyeret, gabonamagokat és ilyesmit akartak. Nem voltak hajlandóak tejet inni, kerülték a friss narancsot, citromot és grapefruitot. Legjobban a túlérett gyümölcsöt kedvelték, már amikor sikerült szereznem nekik? Egyszer sikerült vásárolnom számukra kb. 200 kg fán beérett almát az egyik helyi gyümölcsösbõl. Letesztelték az almákat, és úgy találták, hogy az ásványisó- és vitamintartalmuk jóval alacsonyabb, mint az õ bolygójukon található hasonló gyümölcsöknek. Ezt, állításuk szerint, a talaj rossz minõsége okozta. Kifejtették, hogy a mesterséges vegyületekkel történõ mûtrágyázás nem megfelelõ válasz a problémára? mert nem pótolják azokat a szerves anyagokat, melyekben a föld oly nagy hiányt szenved.
A legtöbbször a saját ételüket fogyasztották, melyet szárított, tartósított formában hoztak magukkal. Én is megkóstoltam, és ízletesnek, bár keménynek és száraznak találtam õket.( Megj: akkor még Menger nem ismerte a müzlit. ) Voltak közöttük kimondottan finomak is. A száraz ételt kitették egy eljárásnak, mely során az visszanyerte a nedvességtartalmát, ugyanakkor kitágult az eredeti méretére és állagára. Megkóstoltam az egyik gumós növényt is, mely mind protein-, mind ásványanyag-tartalmát illetõen messze magasabb rendû volt az általunk ismert zöldségeknél. Ugyanez itt is megteremne, mondták, ha a talaj egészséges lenne.?

Megfigyelõkorong

Az egyik leszállópályán 1956 áprilisában Mengernek a vénusziak megmutattak egy megfigyelõ korongot is, hasonlót ahhoz, amelyrõl korábban Adamski is beszámolt. Az objektum a földön feküdt. ? Kör alakú, áttetszõ tárgynak látszott, mely nagyjából 30 cm vastag, és 1-1,2 méter átmérõjû lehetett. Különféle meleg színek lüktettek körülötte. Ahogyan közeledtünk felé, a színe fehérrõl kékre váltott, majd vissza fehérre, enyhe sárgás árnyalattal.?

Ezt a korongot egy közeli ûrhajóról, távirányítással mûködtették, és képes volt valamennyi érzelem, gondolat és feltehetõ szándék rögzítésére. ? Ne aggódj, most fehér?, mondta neki az ûrhajós, ? amikor fehér a színe, abból tudhatod, hogy minden rendben van?, majd hozzátette, hogy ugyanezek a színek jelennek meg a hajó mûszeres panelján is, és folyamatosan rögzítésre kerülnek.

Az ûrhajó belsejében

1956. augusztus 3-án Mengert elsõ ízben felvitték egy ûrhajó fedélzetére, aztán tettek egy röpke ugrást egyik leszállópályától a másikig. De közvetlenül mielõtt beszállt volna, az egyik ûrhajós egy szerkezetet Mengerre irányította, és egy kékes fénysugár vetült belõle a férfi fejére, amitõl egy meglehetõsen kellemes bizsergetõ érzés futott végig a testén. Azért vetítettük rád a sugarat, hogy kondicionáljuk és elõkészítsük a testedet, mielõtt a fedélzetre lépnél?, mondták neki. ?Gyakorlatilag annyi történt, hogy átállítottuk a tested rezgési frekvenciáját, hogy az megegyezzen a hajóéval.?

Két nappal késõbb, augusztus 5-én kora reggel Mengert már egy hosszabb útra is magukkal vitték:

“Beléptünk egy nagy kör alakú terembe. Ennek közepét egy áttetszõ anyagból készült, tekintélyes méretû kerek asztal foglalta el. Az asztal lapja alatt különbözõ színû fényfoltok lüktettek. Egy ék alakú lábazat tartotta az asztallapot, mely maga egy a padlón elhelyezkedõ óriási nagyítólencsének látszó alapon nyugodott. Megközelítõleg a körkörös helyiség egyharmadát szentelték a mûszeres írányítópanelnek, melyen különbözõ színû fények pislákoltak. Az irányítópult elõtt egy keretben egy tévéernyõre emlékeztetõ objektum feküdt.”

Az ûrlakók egyike elhúzta a kezét az asztal egyik szekciója felett, és két szék bukkant elõ a padlóból. Menger és vendéglátója helyet foglaltak, az ernyõn pedig megjelent egy földi kép. A felszállást követõen a padlón fekvõ nagyítólencse egy másik földi jelenetre fókuszált : két ember – akiket Menger is ismert – hajtott az országúton. ” Minden részletet tisztán láthattam ? és hallottam a hangjukat is, mintha velünk együtt õk is a hajóban lettek volna?”

1956 augusztusának második felében a pennsylaniai Blue Mountains környékén Mengernek és két másik embernek, akiket ismert ( de nem nevezett meg ), egy másik ûrhajó fedélzetén a vetítõernyõ segítségével megmutatták a Holdat, és a nagyobb meteoritokat is. Adamskihez hasonlóan Menger is színekrõl számolt be egy Hold-kráter környékén ( kékrõl és zöldekrõl ). A Földünkrõl szóló leírása meg szóról szóra egyezik az asztronauták 10-15 évvel késõbbi ábrázolásához :

” Egyszer a távolból láttuk a Földet is : kékesfehéren tündükölt, halványvöröses árnyalattal; úgy lebegett az ûrben, mint egy teniszlabda egy tintafekete víztükrön.”

Ekkor Menger öt fényképet készített a Földrõl és a Holdról, melybõl sajnos csak három sikerült, így a külvilág számára nem tudott az utazásáról annyi fényképes bizonyítékkal szolgálni, mint amit az alapvetõen szkeptikus földi társadalom elvárt volna tõle.

Kirándulás a Holdra

1956 szeptemberében Mengert ismét néhány földlakó társaságában ( akiket ezúttal sem nevez meg ) elvitték a Holdra. Ez az út, mutattak rá a földönkívüli házigazdái, tovább fog tartani a szokványosnál, és megkívánja az emberi testek felkészítését. “Testetek minden egyes atomja keresztül fog menni egy eljáráson, mely megváltoztatja azok polaritását, frekvenciáját és rezgését, azért, hogy átállítsuk a testeteket a Föld vonzásához szokott tehetetlenségi egyensúlyából olyanra, mely jobban megfelel a holdi gravitációnak”, magyarázták a vendéglátói. ” Ez a földi idõ szerint másfél hetet fog igénybe venni”.

Mengert és a többieket elvezették a hajó hálószakaszába, mely egységenként háromemeletes ágyból állt. “Az ágy nem volt túl puha” számolt be róla Menger, ” de éppen a megfelelõ mértékig torzult ahhoz, hogy felvehesse a test körvonalát. A fejemet egy puha anyagból készült lapos párnára fektettem, és magamra húztam a meleg és rendkívül könnyû takarót”.

Reggel a vendégek zuhanyt vettek egy helységben, mely három vagy négy erre alkalmas kabinra oszlott; ezeket áttetszõ falak választották el egymástól.” Amikor beléptem az egyik ilyen fülkébe, az ajtó automatikusan bezáródott mögöttem, és felgyulladtak a fények. A három zuhanyrózsát – egy volt a fejem felett, kettõ a derekam magasságában – külön-külön és együtt is lehetett mûködtetni.”

“Benyomtam a gombot, mire a vízáram – melyet szemmel láthatólag meleg levegõvel elegyítettek, mert eléggé buborékos volt – a testemre zúdult. Zuhany még soha életemben nem pezsdített fel ennyire. Körülnéztem szappan után, de nem találtam ilyet. Aztán megtaláltam egy másik gombot, amit korábban még nem nyomtam meg; rátettem az ujjamat, mire egy színtelen oldat kezdett a zuhanyrózsákból áradni, és teljesen habossá tette a testemet; ugyanakkor a vízáram leállt. Felváltva nyomkodtam hol a ‘szappan’ gombot, hol a ‘víz’ gombot, akkora örömet lelve az újdonságban, mintha kisgyermek volnék.”

A mosdótál is hasonlatos volt a földi társához, azzal a különbséggel, hogy “közelebb volt a padlóhoz, és egy kemény, áttetszõ anyagból készült kerámia lehetett”.

A mosdó feletti tükörben Menger elképedve vette észre, hogy nincs szüksége borotválkozásra. Érdekes, hogy a nagyjából 10 naposra becsült út során egyszer sem találta szükségesnek, hogy megborotválkozzék.

Az ételt a hajó központi helyiségében szervírozták.

“Instruktorunk kinyitott egy tárolórészt a falon, és néhány készételt vett elõ, majd egy mély tartályba vagy edénybe helyezte õket, mely egy mosogatószerû egységben helyezkedett el. Megnyomott egy gombot, amirõl az edény megtelt valami folyadékkal. Ezután hagyta, hogy az étel körülbelül öt percig a folyadékban álljon, majd leengedte az edényt. Lenyomott egy újabb gombot, mire az étel külalakja szinte azonnal megváltozott, és gõzölögni kezdett. A sütés alig tartott egy pillanatnál!… Ezután egy nagy, mély szûrõ segítségével kiemelte az ételt az edénybõl, majd mûanyagnak tûnõ tányérokra helyezte õket, melyekrõl elmondta, hogy egyszer használatosak.”

Az étel olyan zöldségekbõl állt, mint a burgonya ( jellegzetes diószerû aromával ), káposzta, répa, petrezselyem ( sokkal nagyobbak, mint a mieink ), zöld ásványi sókkal fûszerezve, különféle mogyorók, szeletelve, egy nagyjából 15 cm átmérõjû gyümölcs, mely színét tekintve narancssárga volt, íze pedig a barack és a szilva keverékére emlékeztetett.
“Nem vagyok biztos benne, hogy mennyi ideig tartózkodtunk az ûrhajón”, emlékezett vissza Menger, “az órám alapján körülbelül 10 napra becsülöm az akklimatizációt. Késõbb gyakorta gondoltam arra, hogy az idõ másképp múlott a fedélzeten, mert a szakállam sem nõt; bár ez lehetett a test kondicionálásának az eredménye is – mindenesetre minden más testi funkciónk rendje és módja szerint mûködött.”

Társasutazás a Holdon

Megérkezve a Holdra, Menger azonnal fotózni kezdett, felhasználva a színes szûrõket is, melyekkel házigazdái ellátták. Ezek a polaroid-képek egy dombos vidéken emelkedõ kupolás szerkezetet ábrázolnak, mely felett egy csészealj lebeg.

Miután a csészealjuk leszállt ezen kupolaszerû épület mellett, melynek szélessége kb. 45 méter, magassága 15 méter, a földönkívüliek a vendégeket elvitték több csoportban egy Hold-túrára ” egy hosszú, 10-15 mûanyag kupolával borított kocsikból álló vonatszerû jármûvön ( megj : mint egy kisvasút a vidámparkban ).

” Hegyek mellett haladtunk el, völgyeken siklottunk keresztül, meglátogatunk holdalatti létesítményeket?A gigászi szirtek és hegységek árnyékában szinte hangyának éreztük magunkat. Az egyik sivatag a nevadai Tûz völgyét idézte az eszembe. Itt el is idõztünk arra az idõre, míg vendéglátónk kinyitotta a kocsi ajtaját, és lehetõvé tette számunkra, hogy egy lélegzetvétel erejéig kidugjuk rajta a fejünket ( a Holdon van levegõ! ); de nem is kívántunk többet ebbõl, mert odakint olyan iszonyatos hõség uralkodott, mint az olvasztókemence közelében. Biztos voltam benne, hogy szabad levegõn nem bírná ki sokáig az ember?Végül elérkeztünk egy másik kupolaszerû épülethez, ahol a vezetõnk megállj parancsolt, és elmondta nekünk, hogy itt kiléphetünk a Hold felszínére. Itt ugyanis könnyedén, vagy legalábbis minimális nehézség nélkül belélegezhetjük a levegõt is? Az elsõ benyomásom ezen a helyen az volt, hogy egy sivatagban vagyok. A levegõ meleg volt és száraz. Kis széltölcsérek szántották fel a talajt és forgószélként magukba szippantották a por részecskéit. Felnéztem az égboltra. Sárgás színû volt! Mindeközben olyan érzésem volt, hogy ha távolabbra gyalogolnék, egyszer csak lepottyannék, miután a látóhatár rövidülésben látszott? a talaj a lábam alatt sárgásfehér porszerû homokból állt ( megj : ez a földi lösz! ), kavicsokkal és görgetegkövekkel, valamint helyenként növényi élet (!) parányi megnyilvánulásaival.”

A vele utazó földi embereken kívül Menger még látott oroszokat, japánokat , németeket és más nemzetiségûeket is, akik társasutazást tettek a Holdon!