Napjainkban már közismert azaz elmélet, amely a Közép- és Dél-Amerikai ősi kultúrái összefüggésbe hozza a történelem hajnalán elsüllyedt Atlantisszal. A hatalmas földrészen felet monumentális romvárosok egyértelműen bizonyítják a rég letűnt indián birodalmak egykori tündöklését. Azt is tudjuk, hogy Mexikótól a Tűzföldig az őslakosok mítoszaiban szerepelnek titokzatos fehérbőrű, szőke szakállú istenek, akik a tenger felől érkeztek, és lenyűgözték tudásukkal az ott élőket. Kevésbé ismert viszont az a tény, hogy Észak-Amerikában szintén megjelennek az indián mondákban a fehér bőrű idegenek, akik általában a világukat elpusztító özönvíz után érkeznek a vidékre?
Az elképzelések szerint maga a Yucatán- félsziget is része lehetett Atlantisznak, hiszen az ott élő indiánok ezer szállal kötődnek a hajdani civilizációhoz. A kutatók nem csak azt derítették ki, hogy a maja hitvilág Palenque városát tartotta az emberiség bölcsőjének, az ősi (maják előtti) birodalom központjának, hanem a birodalmat elpusztító katasztrófa nyomait is felfedezni vélik?
Egyes vélemények szerint a gyilkos csapást egy meteorit okozta, amely mint egy tízezer évvel ezelőtt a Floridai-félsziget fölött a mai Charleston városa mellett vágódott bolygónkba. Az ütközés nyomát őrzik a terület öblei, kráterei és a meglehetősen szaggatott tenger part Dél-Karolina államban? Ez a hely valóban elég közel fekszik Dél-Amerikához, létezik azonban egy másik kráter is, méghozzá Mexikóban, egyenesen a Yucatan-félsziget partján, ez a terület mint mondottuk a feltételezések szerint nem csak közel esett Atlantiszhoz, hanem egyenesen annak része volt.
Chicxulub-kráter átmérője 170 kilométer, viszont egy jóval régebbi ütközés nyomát őrzi. (Igaz persze, hogy Atlantisz létezésének időpontjában sem egyeznek a kutatók véleményei. Van, aki tízezer évvel, van aki, tízmillió évvel ezelőttre teszi.) A chicxulubi becsapódás miatti porfelhő nyomait még az 1600 kilométernyire fekvő Haitin is megtalálták, és a tudósok úgy gondolják, hogy az atmoszférában képződő por és törmelék ernyő miatt világmértékű lehűlés következett be. Egy ilyen természeti jelenség utáni éghajlat-változások pedig még egy magas szintű technológiával rendelkező társadalmat is képesek elpusztítani, hát még ha azaz bizonyos meteorit egyenesen a városaik közé csapódott be.
A katasztrófát számos közép-amerikai indián mítosz örökítette meg, így például a Chilan Balam nevű, sajnos csak latinul fennmaradt (valamelyik missziós atya fordította le, mielőtt az eredetit máglyára vetette volna) maja szöveg is: ??tüzes eső és hamu hullott, fák és sziklák csapódtak a földre? és a Nagy Kígyó leszakadt az égről ? bőre és csontjainak darabjai a földre hullottak. Nyilak sújtottak le árvákra és öregekre, özvegyekre, mindenkire, aki élt, bár nem is volt már erejük élni. A tenger parton leletek nyugvó helyre, de a víz iszonytató áradásba fogott. ?Aztán a Nagy Kígyóval leszakadt az ég is, és a szárazföld a tengerbe süllyedt.?
Atlantisz harcai
Az amerikai mítoszok azonban nem csak a nagy katasztrófát örökítették meg, hanem a pusztulás előtt virágzó birodalmakat is. A brazíliai mongulalal törzs története például számos csodás eseményről és csodás idegen lényekről is őriz beszámolókat.
Úgy tudjuk, valaha régen nagyhatalmú emberek jöttek egy Svertának nevezett őshazából, akik családjaikkal együtt menekültek egy katasztrófa elöl, majd mintegy hatszáz év múlva visszatértek elhagyott otthonukba. Az idegenek a madaraknál is gyorsabban tudtak repülni, mágikus kövekkel képesek voltak a távolba látni, és a föld alatt építettek maguknak lakóhelyet. Amikor végül elhagyták az indiánokat, az őslakók azt látták, hogy: ?elhamvadt aranyhajú hajójuk,mint a csillag az égen?.
Több ezer kilométerrel északabbra az arizonai hopi-indiánok mondái szólnak egy, a Csendes-óceánba merült kontinensről, amelyet Kasskarának hívnak,és amely harcban állt a nagy nyugati birodalommal. A világ pusztulása a két nép háborújával kezdődött, a túlélőket pedig menekülésükben nagyhatalmú lények, kacsinák segítették. A kacsinák emléke ráadásul olyan elevenen él a törzsben, hogy még napjainkba is készítenek kacsina-babákat a tiszteletükre, amelyek űrsisakos, szkafanderes lényekre emlékeztetik a szemlélőt. A világ pusztulását pedig rendszeresen felidézik ünnepeikben az özönvízről szóló énekben: “Ott lenn, a tenger fenekén fekszenek a büszke városok és a gonoszsággal fertőzött hatalmas kincsek, és azok az emberek, akiknek nem volt idejük arra, hogy hegyeik tetejéről dicséreteket zengjenek: Teremtőjüknek”?
A Mexikói-öböl mentén élő törzsek mitológiái szinte kivétel nélkül emlékeznek a Sasemberre, akit népművészeti tárgyaikon még ma is egy kagylóhéjból kiemelkedő szakállas emberként ábrázolnak. A Sasember feltűnően hasonlít a délebbre élő indiánok Tollaskígyó nevű istenére, akiről az ottani hagyomány szerint azt tartják, hogy hazája pusztulása után érkezett az indiánok közé, és rendkívüli tudással bírt.
A jóval távolabbi Marlylandben élő indiánok úgy tudják, a fehér ember olyan ősi generációi leszármazottai, amely elpusztult egy hatalmas vízözönben. Utódaik pedig azért tértek vissza Amerikában, hogy visszavegyék régi gyarmataikat. A delavárok egyenesen azt tartják, hogy sajátőseik érkeztek a nagy óceánon túl fekvő földről, ezért különböznek annyira a környékbeli törzsektől. Ez a különbözőség egyébként olyan szembeötlő, hogy az első Európából érkezett telepesek sokáig azt hitték a delavárok az Ószövetségből ismert elveszett izraeli törzs leszármazottai lehetnek? Az apacsok és az irokézek szintén hisznek abban, hogy valamikor különös emberek érkeztek hozzájuk egy távoli földről, “a messzi keleten, a nagy víz határainál terült el, ott, ahol a nap felkel”?
Kézzelfogható bizonyítékok
Az indiánok eredet legendái éles ellentétben állnak azzal a tudományos felfogással, amely szerint Amerika őslakói mintegy 12 ezer érkeztek Szibériából a Bering szoros helyén lévő keskeny földnyelven át. Mert bár számos törzs tagjain valóban szemmel láthatóak az ázsiai eredetre utaló antropológiai jellegzetességek, másoknál (például a cserokoknál és a mendeneknél) ezek szinte teljesen hiányoznak. Ezek az indiánok szürke szemmel, szőkésbarna hajjal és jóval világosabb bőrszínnel rendelkeznek, amely tulajdonságaik már a modern európai telepesek megjelenése előtt is jellemzőek voltak rájuk. De ha nem Ázsiából, akkor honnan örökölték ezeket a genetikai maradványokat?
Még érdekesebb azonban a Louisiana államba található Poverty Point nevű település, ahol megdöbbentő régészeti leletek kerültek napvilágra. Egy közel ötezer éves város maradványait tárták fel, amely a Platón által leírt Atlantisznak szinte hü mása. A koncentrikus körökbe futó csatorna gyűrűk ugyan is egy több mint 20 méter magas, kúpalakú építményt vettek körül, ráadásul Atlantisz szentnek tartott száma, a hatos is többször megjelenik a romokba. A hat kör alakú csatornán kívül hat különös földhalmot is találtak a feltárások során. Előkerültek apróbb tárgyak is, állatfigurás orrdísszel rendelkező tengerjáró hajók modelljei és olyan szobrocskák, amelyek nem ázsiai arcvonásokkal bíró emberekkel jelenítenek meg. De már a város felépítése is gigászi munka volt: annyi földet mozgattak meg ugyan is amennyiből a Gizai Nagy Piramist harmincötször lehetett volna felépíteni. Ezt a feladatot pedig nyilvánvalóan olyan precízen kellett megszervezni és irányítani, amire csak egy ilyesmiben jártas, gyakorlott csoport lehetett képes?
Titokzatos rézbányák
Platón, aki először írt Atlantiszról, meglehetős részletességgel ecsetelte az elsüllyedt birodalom életét, és beszélt egy orichalcum nevű rejtélyes fémről, amit ő a Tűz Fényének hívott. Ezt az anyagot már Platón idejében is csak hírből ismerték, pedig Atlantiszon az arany mellett a legértékesebb dolognak számított. Pontosan senki nem tudja, hogy mi lehetett ez, de az általános vélekedés szerint a szó a sárgaréz megjelölésére szolgált, noha egyesek szerint az arany, a cink, a réz, és a bronz valamiféle ötvözetéről lehetett szó.
Csakhogy ősi rézbányák maradványait sehol nem tárták fel a Földközi-tenger vidékén: legalábbis ott, ahol Platón nyomán Atlantisz után szoktak kutatni. Ellenben a régészeket már hosszú ideje zavarba ejtik azok a bizonyítékok, amelyek arra utalnak, hogy mintegy ötezer évvel ezelőtt az észak-amerikai Nagy-tavak környékén magasan fejlett rézbányászati tevékenység folyt. Abban az időben a környékbeli indiánok egyáltalán nem használtak rezet semmiféle célra, így alig ha bányászhatták ők a fémet. Viszont az egyik helyi törzs, a menomini indiánok legendái világos bőrű tengerészekről mesélnek, akik a múltban eljöttek, hogy “kiássák a Földanya fénylő csontjait”, így nem mindenalap nélkül a feltételezés, miszerint a menominik világos bőrű tengerészei talán atlantisziak lehettek?