Home Cikkek Az amerikai elektronikus lehallgató tevékenység a hidegháború idején

Az amerikai elektronikus lehallgató tevékenység a hidegháború idején

300
0
Megosztás

Az 1960-as évek végére a háború-ellenes tüntetések végigsöpörtek Amerika egyetemein. Stanfordban, San Franciscotól délre, megszokott dolog volt éjjelente üvegcsörömpölést hallani, amint a diákok téglákkal bezúzták azoknak az épületeknek az ablakait, melyekr?l úgy gondolták – nem minden alkalommal helyesen -, hogy érintettek a fegyverkutatásában. 1969 tavaszára a tiltakozók sikeresen felgyújtottak és porig égettek egy stanfordi épületet, ahol a leend? katonatisztek gyakorlatoztak, valamint akadályozták a CIA-t a toborzásában. Habár a helyzet meglehet?sen feszült, mégis viszonylag békésnek volt mondható.

Stanfordban jó néhány repüléstechnikai kísérlet folyt, ezért a repülési fejlesztésekkel foglalkozó részleg természetes célpontként kínálkozott. Professzorok és friss diplomás diákok éjjelente rendszeresen ?rségben álltak irodáikban, feljegyzéseik és berendezéseik védelme érdekében. A tüntet?k azonban hamarosan a Alkalmazott Elektronikai Laboratóriumot vették célba (rövidítve: SEL), melyr?l úgy gondolták, titkos kutatásokat irányít.

A Thor Agena D hordozórakéta. Ez a típus juttatta fel orbitális pályára a KH-4 Corona m?holdat és a hozzákapcsolt elektronikus adatgy?jt? szubm?holdat. (Internet)

James de Broekert, a laboratórium kutatója, egyik alkalommal éppen ?rségben volt, ügyelvén a biztonságra és védve a titkos egységeket és feljegyzéseket. Ezen az éjszakán, 1969 áprilisában, a tüntet?k meglehet?sen feltüzelték magukat; de Broekert emlékezetében élénken élnek az akkori történések: ?A diákok közül a radikálisabbak, összefogva a küls?s hivatásos tanácsadóikkal, er?szakkal elfoglalták a titkos laboratóriumot, ?felszabadított területnek? nyilvánították, s kilenc napon át megszállás alatt tartották.? – emlékezik vissza harminc évvel kés?bb. ?Hatalmas, Moszkvában és Kínában nyomtatott plakátokat ragasztottak a falakra, köztük Che Guevara posztereit is.

De Broekert és támogatója, a Nemzeti Felderítési Hivatal (NRO) szerencséjére a diákok nem jutottak titkos, vagy veszélyes anyagokhoz. Ha ugyanis ez összejön nekik, az súlyos csapás jelentett volna a nemzetbiztonságra, egyenl? veszélyt, vagy még annál is nagyobbak, mintha a szovjeteknek sikerült volna mindezt kémekkel végrehajtani. De Broekert munkája a SEL keretében a következ?kb?l állt: szigorúan titkos NRO m?holdak számára kellett érzékel?ket terveznie, melyeknek képesnek kellett lennie a szovjet antiballisztikus rakéták vezérl? radarjainak rendkívül halk elektronikus ?suttogásának? lehallgatására több száz kilométeres távolságból. Az NRO gyorsan eltávolította a munkálatok részleteit de Broekert széfjéb?l és biztonságosabb helyen tárolta a továbbiakban. Ám nem sokkal az áprilisi épületfoglalást követ?en a stanfordi tiltakozók még elszántabbak lettek. Néhány hónappal kés?bb az üvegcserepek csörömpölését felváltotta a könnygázgránátok robbanásának hangja. A diákok felgyújtották az egyetem elnökének hivatalát és elfoglalták az egyik fakultás épületet, mindennek következményeként 1969 októberében az egyetem elnöke kapitulált a diákok el?tt és bezárta a laboratóriumot. De Broekertnek és titkos kutatásainak el kellett költöznie máshova. Munkája túlságosan is fontos volt ahhoz, hogy félbeszakadjon.

A felvételsorozaton az látható, miként kapcsolták a szubm?holdat az Agena D hordozórakétához a fellövést megel?z?en. A fotókon az els? KH-6 Lanyard mesterséges holdat láthatjuk. James de Broekert szerint ez volt az egyetlen szubm?hold ebb?l a típusból, mely nem érte el az orbitális pályát. (Paul Gatherer)

Veszélyes provokációk

A hidegháború korszakában az amerikai repül?gépek rendszeresen provokálták a Szovjetunió határmenti területeit. A repül?gépeket jó alaposan megpakolták elektronikus érzékel?- és rögzít? berendezésekkel, pilótáik – képzett szakemberek -, akik a ?holló? becenevet kapták, repülési céljuk pedig a szovjet elektronikus tevékenység – mindenekel?tt a radarok – jeleir?l információgy?jtés. A szovjet radarállomások elhelyezkedésének ismerete létfontosságú volt a Légier? Stratégiai Légiparancsnoksága számára, hiszen az általuk irányított B-52-es bombázóknak el kellett tudni kerülni e radarok ellen?rzési sávjait – esetleges nukleáris háború esetén. A pilóták által gy?jtött adatok, a ?hírszerzési jelek?, rövidítve ?sigint? nevet viselték.

Maguk a repül?gépek a ?vadászmenyét? nevet kapták, utalva a nevet kölcsönz? állat viselkedésére, a módszerre, miként azok becserkészik áldozataikat. A repül?gépek csak igen ritkán hatoltak be szovjet légtérbe, azok pedig, amelyek ezt mégis megtették, alkalmanként a szovjet légvédelem áldozatául estek. A cél, ami miatt a leveg?be küldték ?ket az volt, hogy rögzítsék a szovjetek által kisugárzott jeleket, a szovjetek pedig soha sem kapcsolták volna be készülékeiket, ha ilyesfajta támadó-jelleg? tevékenységet nem észlelnek, így ezek a provokatív repülések meglehet?sen általánosak voltak. Néhány esetben egyenesen a szovjet határ felé repültek a gépek, aztán az utolsó pillanatban elkanyarodtak; olykor az is megtörtént, hogy két kép együttm?ködött, úgy téve, mintha az egyik üldözné a másikat, és valamiféle háborús tevékenység történne. Senki sem állította, hogy hollónak lenni biztonságos munka lett volna.

James de Broekert elektronikai mérnök volt, a Stanfordi Alkalmazott Elektronikai Laboratóriumban dolgozott az 1950-es évek végén, saját tanulmányainak folytatása céljából. Korábban az F-100-as repül?gép számára szánt radarképerny? megtervezésén dolgozott. Stanfordban, egyik els? munkájaként, vákuumcsöveket használó vev?berendezéseket kellett átkonvertálnia tranzisztoros, félvezet?kön alapuló technológiára. A munka széleskör? érdekl?désre tartott számot, hiszen a Légier? legtöbb m?holdja a robosztus és energiaéhes felépítésb?l sokkal elegánsabbá alakulhatott át félvezet?k használata révén.

De Broekert és kollégái hamarosan kifejlesztettek egy apró, kézben is elfér?, elemekkel m?ködtetett elektronikus adatszerz? (elint) berendezést. Broekert rendszeresen részt vett a Technikai tanácsadó Bizottság (TAC) összejövetelein, ahol kormánytisztvisel?k és különböz?, az elektronikai hírszerzésben érdekelt cégek képvisel?i is jelen voltak, hogy megbeszéljék a munkájukkal kapcsolatos dolgokat. Az 1959 augusztusi összejövetelen találkozott Dr. William Harris-szel. ?Haris meglátogatta a SEL-t az egyik TAC gy?lés során, s meglátta az általunk elkészített kicsiny, elemekkel m?köd? érzékel?-berendezést.? – idézi fel de Broekert. ?Elkészítettünk egy további, zsebben is elfér? változatot, a pilóták repülés közben az ablakhoz tarthatták ?ket, hogy radarjeleket fogjanak be segítségükkel. Harris érdekl?dést tanúsított a kis detektor iránt.? Kés?bb meg is kérdezte: ?Gondolja, hogy beszerelhetnénk egy m?holdba is??

Egy kicsiny, valószín?leg a Program 283 kódnévvel ellátott szubm?hold m?vészi ábrázolása. Hivatalosan, sugárzási méréseket végzett. Ám bizonyosnak látszik, néhány elektronikus hírszerz?-berendezést is magával vitt. (USAF)

A 11-es számú Program

A Légier? 1956-ban, hivatalos keretek között, nekilátott felderít? mesterséges hold építésének a 117L Fegyverrendszer (WS-117L) tervezet részeként. A WS-117L tartalmazott mind vizuális, mind elektronikus felderít? eszközöket.

Habár szinte semmiféle technikai információ nem áll rendelkezésünkre a korai amerikai elektronikus hírszerz? mesterséges holdakról, néhány adatot mégis feloldottak a titkosítás alól e berendezések kapcsán a WS-117L tervezet kezdeti éveir?l. 1956-ban az RCA cég nagy vonalakban kidolgozta m?holdfejlesztési tervét, jelezvén, hogy az általuk vázolt ?vadászmenyét? berendezés a rádió spektrum figyelésére lenne képes a 40 MHz-t?l 40 GHz-ig terjed? tartományban. A kezdeményezés egy pontokba szedett leírást is felölelt egy olyasféle m?holdról, melyet a kés?bbi James Bond filmekben láthattunk viszont. Orrával a Föld felé mutatva a burkolata szabályosan lehámozódott volna, miként egy virág kibontja a szirmait, s minden egyes szirom végén kibontakozik egy tányérantenna.

A Martin Co. is kidolgozta a maga felderít? m?hold elképzeléseit különválasztva a vizuális és az elektronikus felderítést. Az elektronikus lehallgatást végz? egység lényegesen nehezebb volt optikai felderítést végz? társánál, m?ködéséhez is több energiát igényelt. Ez a körülmény akkoriban nem volt szokatlan, az elektronikus felderít? berendezések a ?vadászmenyét? repül?gépeken is nagyok voltak, nehezek és sok energiát fogyasztottak. Sem az RCA sem a Martin nem rendelkezett szerz?déssel felderít? mesterséges hold építésére vonatkozóan. A szerz?déseket a Lockheed kapta meg. Az azonban egyértelm?en látszik, hogy az 1950-es években a Lockheed tervezése alatt álló elektronikus lehallgató m?holdak szintén nagyok voltak, nehezek és sok energiát igényeltek.

1959-ben a WS-117L program megkapta a ma is ismert Samos nevet, a tervezet két elektronikus lehallgató projektet is magába foglalt. Egyik egy nagy elektronikus felderít? berendezés lett volna, saját hordozórakétával – kezdetben az Atlas, majd kés?bb a Thor. A másik eszközt egy fotófelderít? mesterséges holdhoz lett kapcsolták volna.

Ekkoriban a Légier? törekvéseit követte legf?bb riválisa a Haditengerészet is. A Haditengerészet nem sokkal a Szputnyik repülése után nekilátott saját kis és egyszer? elektronikus hírszerz? holdja megépítésének és 1960 júniusában sikeresen fel is bocsátotta a Grab m?holdat orbitális pályára. A Grab, nem sokkal kés?bb a Dyno nevet kapta, képes volt különböz? szovjet radarok jeleit érzékelni, beleértve az antiballisztikus rakéta(ABM)-radarokét is. A Grab/Dyno kis mesterséges hold volt, alig nagyobb egy futball labdánál.

Mára, a korábbi Szovjetunió részér?l tapasztalható sokkal nagyobb nyitottság korában sincs semmi jele annak, hogy az oroszoknak sikerült volna valaha is észlelniük a Dyno titkos küldetéseit. Amerikai hírszerz? körökben általánosan elterjedt vélemény, hogy a Grab jelentette a mindent elsöpr? sikert, hiszen az oroszok végig azt gondolták, egyszer? tudományos hold kering fölöttük a Napot tanulmányozván, meg sem fordult a fejükben, az valójában kémkedik.

A szárnyas társaikkal szemben, számos probléma adódott a sokkal nagyobb és könnyebben felderíthet? robothollókkal, hiszen a szovjet katonai vezet?k pontosan tudták, mikor vezet el a m?hold pályája felettük. Nem kínálkozott lehet?ség Isaac Newton törvényei megkerülésének. Az ilyen el?re várható látogatók érkezésekor a radarkezel?knek pusztán le kellett kapcsolni berendezéseiket, amikor a periodikus átrepülések valamelyikére éppen sor került. Habár meglehet?sen megterhel? volt számukra minden egyes alkalommal ezt megtenni, de pusztán azáltal, hogy megtették ezt a lépést olyan gyakran amilyen gyakran csak lehetséges volt, megfosztották az amerikai mesterséges holdakat hasznos információk gy?jtését?l, jelent?sen megnehezítve számukra, hogy pontosan be tudják határolni a radarállomások helyszíneit a hatalmas orosz területen, emellett attól is, hogy hosszabb id?n át rögzíthessék az elektromágneses spektrum széles tartományait felölel? kibocsátott jeleiket.

Habár a Légier? els? jelfogó hírszerz? mesterséges hold programja a Samos projekt keretében valósult meg, a jelek szerint a tervezet hamarosan átkerült a Discoverer programhivatalhoz a Los Angeles-i Légier? bázishoz. A Discoverer volt a fed?neve a Corona felderít? mesterséges holdaknak. Az elektronikus hírszerz? mesterséges holdakra vonatkozó eme döntést valószín?leg 1960-ban hozta a Légier?, mert a nagyobb berendezéseket felbocsátó Atlasz rakéták helyett az olcsóbb Thor rakétákat kívánták használni, ezeknek a menedzselését pedig a Discoverer programhivatal intézte. A Légier? tisztje, John Copley egykor a földi bázisú elektronikus hírszerz? berendezéseken dolgozott a Discoverer programhivatalnál Lee Battle ezredes parancsnoksága alatt. Így emlékezik vissza: ?Rendkívül jó elrendezésnek találtam. A program egyedülálló támogatottságot élvezett, az egyetlen dolog ami miatt aggódnom kellett, a hasznos teher volt.?

A Boeing által épített S3 m?hold egyike. A piramis alakú küls? abból adódott, hogy a berendezésnek illeszkednie kellett a KH-9 m?hold és a küls? burkolat közé. (USA Nemzeti Archívum)

Kezdetben a hasznos teher egyfajta elektronikus érzékel?kb?l álló gy?jtemény volt, felpakolva egy – akkoriban a felderít? m?holdak felbocsátását igáslóként végz? – Agena rakéta-fokozatra. ?Els?dleges cél a jelek befogása, forrásának beazonosítása és a célpontok meghatározása volt a Szovjetunió területén.? – Magyarázta Copley. ? ?1962 novemberében úgy ítéltük meg, az elektronikus hírszerz? mesterséges holdak fejlettségüknek olyan szintjére jutottak, amikor már saját jogukon megérdemelnek egy programhivatalt.? Így létre is hoztak egy külön hivatalt, az NRO hivatkozása szerint: a Program-A Különleges Programhivatal – néven, Los Angelesben a Légier? Bázisán. ?Ezután érzékletes búcsút vettünk Battle ezredest?l és mindenkit?l, akikkel a Discoverer program keretében együtt dolgoztunk.?

Az els? néhány évben a jelfogó hírszerzési kutatások olyasfélék voltak, melyeket az NRO kés?bb a következ? módon ír le: ?nagy, többcélú? m?holdak alacsony földkörüli pályán. Ezt a tervezetet Robert Yundt irányította, akit sokan a program atyjának tartanak. Ezek a m?holdak eredetileg a következ? neveken szerepeltek: Samos F-2 és F-3 projekt, azonban 1962-ben átkeresztelték ?ket a Program 102 névre.

A nagyobb m?holdak mellett 1962 nyarára a Lockheed el?állt egy kisebb verzióval is, ez már elfért egy Agena rakéta-fokozat hátsó részén. Ez a bizonyos kisebb mesterséges hold kapta kés?bb a Program 11 nevet, rövidítve P-11-et. A berendezés egyszer? feladatokat látott el, bizonyos típusú radarjelek kibocsátásának érzékelésére fókuszált. A P-11 tervezett m?ködéséért minden bizonnyal John E. ?Jack? Kulpa Jr. Volt a felel?s a Légier?t?l, aki – a jelentések szerint – 1964-ben befejez?dött, titkos ?szubm?hold tervezetet irányított?. A m?hold érzékeny jelfogóit James de Broekert és munkatársai fejlesztették a Stanford Alkalmazott Elektronikai Laboratóriumban.

?Izgalmas lehet?ség volt számunkra – idézi fel Broekert. – ahelyett, hogy 3.000 vagy 10.000 méteren repültünk volna, most 150 és 450 km-es magasságban tehettük ezt, sokkal nagyobb látószöggel rendelkeztünk, sokkal nagyobb földrajzi területet tudtunk igen gyorsan átvizsgálni. A cél az annyira óhajtott jelek nagy távolságból való észlelése, és kibocsátási helyük földrajzi fekvésének meghatározása volt.?

?További kihívást jelentett annak biztosítása, hogy a m?hold által befogott nagyszámú jelb?l kiválogassuk a számunkra érdekeseket. Egyszer? modellt készítettünk a feladat megoldása érdekében, ennek segítségével próbáltuk meghatározni, vajon miként fognak kinézni az elfogott radarjelek. A modell meghatározta a más radarberendezésekb?l származó esetleges átfedéseket adó környezeti interferenciákat. Meglehet?sen nagy kihívást jelentett a feladat? ? magyarázta de Broekert.

?Az én feladatom a rendszer koncepciójának kifejlesztése és a rendszer paramétereinek meghatározása volt. Én voltam a csoport vezet?je, akkoriban a hasznos teherért általában egyetlen ember felelt egy technikussal közösen, esetleg egy további mérnök segítette a döntéshozatalt. Minden, amit Santfordban építettünk, raktári alkatrészekb?l lett összerakva. Rendelkezésünkre állt egy lista a modern berendezésekr?l, s mi pontosan tudtuk, mely összetev?ket nem szabad felhasználni, azonban egyik alkatrész sem rendelkezett komoly repülési megbízhatósággal. A laboratóriumban raktuk össze a repülésre kész berendezéseket, aztán elvégeztük rajtuk a rázási, ütési és h?mérséklet-változási teszteket. Nem végeztünk h?terhelési teszteket vákuumban, mivel akkoriban úgy gondoltuk, ezek nem szükségesek. Viszonylag egyszer? rendszerekkel dolgoztunk, összehasonlítva a manapság alkalmazott kifinomult berendezésekkel, ám jól végezték dolgukat.?

Miután elkészültek mindennel, a berendezést átvitték a Lockheed Rakéta- és ?rosztályra, Sunnyvale-be, mindössze néhány mérföldre onnan. Ott az elkészült berendezéseket beépítették a P-11 m?holdba, egy körülbelül másfél méter nagyságú, háromszög-alakú keretbe, melyet kinyitható napelemekkel szereltek fel.

Hét P-11 mesterséges holdat l?ttek fel 1963 márciusa és 1964 októbere között, valamennyit az Agena rakétafokozat végére er?sítették, innen választották le, miközben a f? rész továbbvitte a maga fotófelderít? m?holdját. Három P-11 m?hold tudományos berendezéseket szállított a Föld mágneses terének tanulmányozása céljából, azonban csak kett? érte el az orbitális pályát.

1964 júliusában, nem sokkal a P-11 program befejezése el?tt, a CIA megfontolóra vette három további P-11 felhasználását a Mach 3 A-12 Oxcart felderít? repül?gépének útjával szimultán. Akkoriban erre a gépre A-11 néven hivatkoztak. Egy titkosítás alól feloldott beszámoló szerint az egyik NRO tiszt ?felvázolt egy tervet három P-11 m?hold egymástól 120 fokban történ? elhelyezésér?l, poláris pályán; a Szovjetunió felett észak-déli irányban repültek volna át, kelet felé mozogva minden átrepülést követ?en, az egyes holdak 30 percenként léptek volna be újra és újra szovjet terület fölé, eközben 750 km-rel tolódott volna el a felderítési övezet keleti irányba.? Az A-11 eközben átlósan repülhetett volna át a Szovjetunió felett, stimulálva a védelmi rendszert, mindeközben a P-11-es holdak összegy?jthették volna a kibocsátott elektronikus jeleket.? Úgy kalkuláltak, egy ilyesfajta küldetés révén információkat szerezhetnek a ?Token?, ?Tall King? és a ?Spoonrest? neveken hivatkozott szovjet radarberendezésekr?l.

Az S3 m?hold m?vészi ábrázolása annak leválását követ?en a KH-9 Hexagon fotófelderít? mesterséges holdról, az 1970-es évekb?l. Figyelemreméltó a P-11 m?holdaknál korábban megszokott szögletes forma. (USA Nemzeti Archívum)

A ?vadászmenyét? küldetések els?dleges célja a szovjet radarkezel?k készülékei bekapcsolásának kiprovokálása volt. Ez természetesen veszélyes játéknak ígérkezett a pilóták számára, hiszen a lelövésüket kockáztatták, de ugyanígy az Egyesült Államok számára is, mivel az ügy nemzetközi konfliktushoz vezethetett, esetlegesen akár háborúhoz is.

Nagy magasságban 3-szoros hangsebességgel repül? gép mélyen a Szovjetunió fölött talán nem jelentett akkora veszélyt a pilóta számára ? az Oxcart viszonylag sebezhetetlen volt egy szimpla küldetés során ? viszont rendkívül provokatívnak min?sült, kifejezetten Amerika azon ígéretének fényében, melyet 1960 májusában tett Gary Powers U-2-ének incidensét követ?en, miszerint nem repülnek többé kémrepül?gépekkel a Szovjetunió felett. Akár nukleáris háborúhoz is vezethetett volna, ha a szovjetek fejében esetleg megfordul, a repül?gépet netán alattomos bombatámadás végrehajtására küldték. A csak elméletileg felvetett repülésre sohasem került sor.

Kés?bb szubm?holdak sorozatát fejlesztették ki az alap P-11 berendezésre építve. Az egyetlen ismert típus a ? titkosítás alól kivont -, (hosszú ideig elfelejtett, habár hivatkozásokban gyakran megemlített) dokumentumból vált tanulmányozhatóvá.

1967 májusában a Missiles and Rockets magazin m?vészi ábrázolást jelentetett meg egy nem túl nagy, mindössze 120 kg tömeg? kísérleti m?holdról, melyet a cikk szerint az év végén kívántak felbocsátani. A berendezés jelent?sen eltárt a téglaformájú P-11-t?l, a megjelent kép felirata szerint sugárzási mérések elvégzésére kívánták orbitális pályára juttatni. A Space World magazin ugyanazt a képet közölte le 1967 szeptemberében címoldalon a következ? szöveggel: ?M?vészi ábrázolás a Lochkheed Missile & Space Corporation által a Légier? számára készített mesterséges holdról. A berendezés kétfajta reflektív optikai érzékel?t visz magával a világ?ri környezet sugárzásainak tanulmányozása céljából. Mindezek mellett, különböz? fedélzeti berendezések vizsgálni fogják egyéb világ?rbeli jelenségek sugárzását is.? A RAE Táblázat Földi Mesterséges holdakról számos szubm?holdat sorol fel, kezdve a KH-4B Corona holdtól 1967 novemberére datálva, mint ?Module 283?. Meglehet?sen szokatlan ez az elnevezés, valószín?, hogy ez a bizonyos m?hold a Program 283-as berendezést jelentette.

Habár a m?holdat a P-11 alapján készítették, furcsa antennák meredeztek el? bel?le. A m?vészi ábrázoláson a kisméret? szilárd helyzetbeállító rakéták a szerkezet fels? részén láthatók. Habár a titkosítás státuszát már feloldották és a küldetés maga tudományos repülésnek t?nik, nem ismert egyetlen tudományos publikáció sem err?l a kísérletr?l, és egyetlen független szakért? sem vizsgálhatta meg e titkos szubm?hold programot.

A 989-es Program, az ABM-ek nyomán

A haditengerészet egyik Dyno m?holdjának sikerült radarjeleket fogni az egyik szovjet antiballisztikus rakéta (ABM) bázisáról. Az ezt követ? években a CIA alkalmanként szintén fogta ezeket a jeleket más kutatások közben. Kifejlesztettek egy metódust, mely segítségével kiküszöbölték a Hold zavaró hatását abban a néhány órában, amikor mind a Szovjetunió, mind az Egyesült Államok felett látható volt. Ezenkívül, a szovjetek által végrehajtott légköri atomrobbantások során az ABM radarok jelei visszaver?dtek a légkör magasabb rétegeir?l, és sikerült nagy távolságból is felfogni ?ket az amerikai megfigyel? állomásoknak.

Az 1960-as évek elején az Egyesült Államok hírszerz? hivatalinak érdekl?dése igencsak megn?tt a szovjet ABM kapacitás iránt, különösen azután, hogy felépült az új rakétabázis Tallinn közelében, Észtországban. A rakétákat eredetileg nagy magasságban végrehajtandó m?veletekre tervezték, azonban hogy mekkora magasságban, ez nem volt ismert.

Azonban akadt egy probléma, hiszen Tallinn nem tartozott a védelem szempontjából nagy prioritást élvez? helyek közé. Vajon miért építették oda a szovjetek a rakétabázist? Az Egyesült Államok Légierejének néhány hírszerzési elemz?je úgy vélte, a tallinni helyszín egyfajta területi védelmet jelent az amerikai ICBM-ekkel (interkontinentális ballisztikus rakétákkal) szemben. További zavaró körülményt jelentett az, hogy nem sikerült kimutatni a rakétabázis közelében az ABM rakéták vezérl? radarjait. Számos ?Tyúkól? ABM radart detektáltak a legkülönböz?bb pontjain a Szovjetuniónak, ám Tallinn közelében egyet sem.

Az egyet nem értés a hírszerz?hivataloknál megszokott dolog volt. Ezek közül néhány már-már legendássá vált a titkosszolgálatokon kívül, mint például a bombázókra és a rakétákra vonatkozó történetek az 1950-es évekb?l. Azonban sok egyéb keser? vita megmaradt részben titokban, mint például az SS-8 rakéta kapcsán támadt nézeteltérés, vagy a Tallinn környéki ABM rakétabázissal összefügg?. Ez utóbbi a legismertebb példa: a CIA elemz?i vitatták, hogy a Tallinn környéki telep egyáltalán ABM indítóhely, míg a Légier? szakemberei szerint igenis az, vagy legalábbis lehetséges, hogy az; egyúttal rámutattak, még sok-sok radarállomás van a Szovjetunió területén, s ezekr?l bizony az USA-nak igen csekély mennyiség? információ áll csak rendelkezésre.

A Corona felderít? mesterséges hold felvétele az egyik szovjet légvédelmi rakéta-rendszerr?l (SAM). A felderít? mesterséges holdak pontosan azonosítani tudták a rakétaütegek helyét, mint ahogy ezt is. Viszont elektronikus hírszerz? mesterséges holdakra volt szükség irányító radarállomásaik felkutatására. (USA Nemzeti Archívum)

1966 nyarára a vita odavezetett, hogy újra kellett értékelni a m?holdas hírszerzési adatgy?jt?-tevékenységet. Októberre a Felderítés Áttekintésére alakult Bizottság (COMOR), mely kiválasztotta azokat a célpontokat, amiket aztán az amerikai fotó- és elektronikus felderít? m?holdaknak meg kellett figyelniük, összeállította az ?ABM/AES rendszerekr?l gy?jtend? szükséges adatok? listáját. Az AES részletei a mai napig ismeretlenek, azonban novemberben a bizottság újra megvizsgálta a témát, egyúttal ?sürg?s elektronikai hírszerzési tennivalók a szovjet ABM/AES rendszerekr?l?.

Néhány nappal kés?bb a Központi Hírszerz?hivatal igazgatója, Richard Helms levelet írt a Védelmi Hivatal titkárhelyettesének, Cyrus Vance-nek, a következ?ket kijelentvén: ?November 17-én az Egyesült Államok Hírszerzési Testülete (USIB) jóváhagyta a legsürg?sebb információk megszerzésér?l [a szovjet Antiballisztikus Rakéták radarjairól és az ?AES?-r?l] szóló listát. Létfontosságú, hogy az elkövetkezend? 12 hónap során valamennyi m?velet egyezzen a listán megfogalmazottakkal. Az összes el?irányzat teljesítéséhez meggy?z?désem szerint az szükséges, hogy a jelenleg rendelkezésünkre álló elektronikus hírszerz? holdak közül kiválasszuk a legalkalmasabbat és végrehajtsunk egy koncentrált [törölve] programot. Ez a program min?ségi fejlesztéseket ölelne fel, emellett nagy kapacitású rakétaindítási lehet?séggel is rendelkezik, talán egészen [törölve] indítás/per évig. Azt gondolom, azonnali lépések megtétele szükséges effajta program megvalósításához, egyben meg kell szerezni az NRO rendelkezésre áll anyagi támogatását is.?

1966 decemberében tapasztalt hírszerzési tanácsadók egy csoportja találkozott a kormányzat képvisel?ivel, hogy megvitassák a teend?ket. A hírszerz?k csoportja két tagjának, Edwin Land és Edward Purcell, levele szerint ?a megalakult bizottság tagjai rendkívül sok id?t töltöttek annak megvitatásával, vajon mely rendszerek felelnek meg az ?azonnali teend?k? listáján szerepl? elvárásoknak, a szovjet ABM rendszerek karakterisztikájának meghatározása érdekében. Úgy gondoljuk, a bizottság tagjai általánosságban egyetértettek abban, hogy döntésük hatással lesz a védelmi rendszerekre vonatkozó információgy?jtés módjára, ezért nem elégedhetünk meg akármilyen jelleg? adatgy?jtéssel [több mint 25 további sor törölve].

Végül a Nemzeti felderítési Hivatal úgy döntött, a legjobb módszer ezeknek az éget?en fontos információk begy?jtésére a már létez? elektronikus adatgy?jt? szubm?hold módosításával valósítható meg, jelesül, a korábbi P-11 mesterséges hold átalakítása révén. 1968 decemberében új osztályú elektronikus hírszerz? m?holdak kezdték meg küldetéseiket a szovjet ABM radarokra koncentrálva. 1200-1400 km-es magasságban keringtek, 80.3-96.9 fok hajlásszög? pályákon ? jelent?sen magasabban el?deiknél, ennek megfelel?en további hajtóm?vet igényeltek a megfelel? pályamagasság eléréséhez. Ezek a m?holdak a jelek szerint a Program 989 elnevezés alatt futottak.

Mindezek mellett az NRO is elkezdte fejleszteni szubm?holdjait a maga titkos kommunikációs ? Jumpseat néven ismert ? m?holdjához, majd megkezdte igen elnyúlt ellipszispályára történ? felbocsátásukat. Hét Jumpseat m?holdat l?ttek fel 1971 és 1981 között, azonban a mai napig ismeretlen, vajon hány hordozott közülük szubm?holdat. A Jumpseat és a Program 989 kombinációja a Yield kódnév alatt futott 1982-ig, amikor ezt a nevet megváltoztatták Willow-ra. A M?holdkutatók azonban kissé szkeptikusak maradtak abban a kérdésben, hogy a Program 989 berendezések más m?holdak ?hátán? utaztak volna. Megjegyzik, semmi jele sincs ennek, mivel semmiféle további hasznos teher nem szerepel a NORAD katalogizálásában, mely szervezet rendszeresen információkat adott közzé titkos m?holdprogramokról, egészen 1983-ig. Egyik lehet?ség az, hogy a Program 989 mindössze egy elektronikus hírszerz? eszköz volt, melyet a jóval nagyobb m?holdra er?sítettek, s így nem számított önálló mesterséges holdnak. Ám két forrás is meger?síti: a hivatkozott kódnév alatt összegy?jtött hírszerzési adatok a fentebb említett rendszerre utalnak, e források egyike pedig kihangsúlyozza, szubm?holdakat a Jumpseat vitte magával.

Habár az ABM radarok detektálása és karakterisztikájuk megismerése igen sürget? feladat volt 1966 végén, a sürgetés kezdett elhalványulni 1968 utolsó hónapjaiban, amikor az els? ilyen m?holdat fell?tték. Ekkorra a Légier? hivatalnokai végérvényesen arra az álláspontra helyezkedtek, hogyTallinn közelében nem ABM indítóállás van, sokkal inkább a nagy magasságban nagy sebességgel repülni képes XB-70 Valkyrie bombázó lelövését szolgálta volna, azonban a repül?gép programját még azel?tt törölték, hogy a rakétaindító-állás egyáltalán megépült volna. Emellett az 1970-es évek elején az Egyesült Államok és a Szovjetunió megkezdte a tárgyalásokat a ABM rendszerek korlátozásáról.

A megváltozott helyzet természetesen hatást gyakorolt a kisebb magasságban repül? m?holdak fejlesztésére is. Négyet indítottak 1968 vége és 1973 között, azonban mindössze további hármat az elkövetkez? tíz évben. Nem tudni, hány került még pályára a Jumpseat m?holdhoz kifejlesztett berendezésb?l.

Titán II Elektronikus felderít? holdak

A Stanford – elektronikus jelfogó szubm?holdakra irányuló – kutatási programja folytatódott az 1960-as években is. De Broekert szavai szerint: ?Valamennyi berendezés, amit a Stanfordban építettünk, mind, egyt?l egyig, tökéletesen m?ködött egészen hordozója élettartamának végéig. Az egyik eszközünk ugyan a felrobbanó hordozórakéta miatt a vízbe hullt, de ett?l eltekintve meglehet?sen elégedettek voltunk a rendszerrel.? Az a bizonyos egyetlen ? start közben – elvesztett berendezés az els? példány volt, s a KH-6 Lanyard felderít? mesterséges holdhoz volt er?sítve, mely szintén a Csendes-óceánba hullott.

A Titán II hordozórakéta feljavított példányának m?vészi ábrázolása. Jól látható az els? fokozatot körbeölel? Castor ? szilárd hajtóm?vel m?köd? ? gyorsítórakéták gy?r?je. Ebben az id?ben a Martin Marietta számos Titán II indításra számíthatott Vandenbergb?l, beleértve akár a képen látható feljavított változatokat is. Azonban egyes programok költségvetésének megnyirbálása, mint például az elektronikus hírszerz? mesterséges holdaké, útját állta a fejlesztéseknek. (Martin Marietta)

A Lockheed két alaptípusát építette meg ezeknek a szubm?holdaknak. Egyiket a gravitációs tér stabilizálta, a m?hold ez esetben egy hosszú, összecsukott állapotban felvitt rudat bocsátott ki magából; a másik spinstabilizált volt. A spinstabilizált változatot a föld felszínér?l szabad szemmel is rendszeresen észrevették, nagyon gyors, másodpercenként körülbelül öt villogásuk, könnyen felfedezhet? volt. Feltételezve, hogy a felvillanások a minden egyes alkalommal a m?hold oldalán megcsillanó napfényb?l eredtek, ez azt jelenti, a m?holdak jóval gyorsabban forogtak percenkénti 60-nál.

A legutolsó ismert elektronikus jelgy?jt? szubm?hold 1984-ben indult a KH-9 Hexagon felderít? mesterséges holdhoz kapcsolva. A Hexagon minden bizonnyal magával vitt egy hasonló berendezést 1985-ös, sikertelen startja során is.

1988. szeptember 5-én a Egyesült Államok Légiereje titkosnak min?sített m?holdat indított egy Titán II rakétával a Vandenbergi Légier? bázisról. A hordozóeszköz sikeresen 85 fokos hajlású, 926 km-es körpályára állította hasznos terhét. Földi megfigyel?k észlelték, hogy a mesterséges hold körülbelül ugyanazzal a sebességgel pörög, mint a szubm?holdat is magával viv? KH-9-es. Egy további indításra is sor került, pontosan egy évvel kés?bb, 1989 szeptember 5-én. Ezzel a szerkezettel valami hiba történhetett, mivel számos darabra hullott szét. A harmadik start 1992. április 25-re datálódik.

Valószín?, a Titán II rakétával felbocsátott szatellitek egyenes leszármazottai voltak a korábbi elektronikus jelfogó m?holdaknak. A nagyméret? KH-9 mesterséges holdak 1980-as évek közepén történt nyugdíjba vonulásával, az NRO-nak találnia kellett egy másik berendezést az el?d pótlására. A Titán II hordozórakéta, átalakítva és feljavítva a korábbi ICBM rakétát ? volt a megfelel? válasz.

A Titan II 1905 kg-os terhet tudott 90 fokos hajlásszög?, 185 km magas körpályára juttatni. Az elektronikus lehallgató berendezéseket azonban 926 km-es körpályára bocsátották, ami azt jelenti, hogy tömegüknek kisebbnek kellett lennie, ha nem is sokkal. Az is lehetséges, hogy újfajta elektronikus lehallgató m?holdat fejlesztettek ki ekkorra, esetleg a korábbi tervekre építve. Amit tudunk, az az, hogy a Titán II által felvitt elektronikus lehallgató m?holdak másodpercenként nagyjából öt fordulatot tettek, ami igen közel áll a korábban fell?tt m?holdakéhoz.

Ezen fellövések ideje alatt a Légier? továbbra is használta a Scout hordozórakétát az SLC-5 indítóhelyr?l Vandenbergben, a NASA pedig a Delta rakétát az SLC-2W indítóhelyr?l, szintén Vandenbergben. A Scout túl kis kapacitással rendelkezett ilyesféle méret? m?holdak magasabb pályára küldéséhez, a Delta ugyan képes lehetett, mivel rendszeresen vitt fel közepes méret? meteorológiai mesterséges holdakat. Akkoriban a Martin vállalat kidolgozta a maga javaslatait a Titán II feljavításának lehet?ségér?l. Az egyik tervezetük Titán IIS néven ismeretes, ennek értelmében a hordozórakéta els? fokozatát 2-10 Castor nev? szilárd gyorsítórakétával kapcsolhatták össze körkörösen, ezáltal a hasznos teher tömege megduplázhatóvá vált az alap, Vandenbergb?l felbocsátott Titán II rakétához képest. A másik kezdeményezés sokkal radikálisabb volt, ennek értelmében három darab Titán II rakétát er?sítettek volna össze pántokkal szorosan egymás mellé, lehet?vé téve, hogy az ily módon meger?sített rakéta az alaptípushoz képest akár négyszer akkora hasznos terhet is a világ?rbe, poláris pályára tudjon juttatni. Ám egyik hordozót sem fejlesztették ki.

Lehetséges, a Légier? úgy ítélte meg, a feljavított Titán IIS hordozórakéta olcsóbb lehet, mint a NASA által használt Delták és talán ezért használták ezeket, habár sokkal er?sebbek voltak a kicsiny elektronikus lehallgató m?holdjaik pályára juttatásához képest. A Légier? vezet?i egész egyszer?en nem akartak NASA rakétákat használni. A történet pontos részleteit talán még hosszú évekig sem vonják ki a titkosítás alól.

Miel?tt a harmadik startra sor került volna, egy katonatiszt a Kongresszus el?tt kijelentette, a hírszerz? hivatalok közös alapra hozták – eddig különböz? – alapstratégiájukat. Továbbá, arról is hamarosan jelentések láttak napvilágot, hogy a Titán II hat titkos küldetése közül hármat töröltek. Az viszont tisztán látható, az elektronikus hírszerzési célokkal végrehajtott küldetések az 1960-as évek elején megalkotott P-11 programból eredeztethet?k, ezeket aztán átalakították a Titán II küldetésekhez, majd kés?bb újabb változatot dolgoztak ki, más platformra építve.

Manapság a történetnek egy humoros utóirata kering szakberkekben. Kiderült, akkoriban, amikor ezeket a m?holdakat indították, néhány tiszt a Légier?t?l megállapította, a hasznos teher burkolata bizonyos információkkal szolgálhat a titkos teher mivoltáról. Ezért az elkészült és nyilvánosságra hozott fotókon egyszer?en ?átdolgozták? a m?holdat magába rejt? burkolatot. Módszerükkel azonban sokat nem értek el, hiszen a Martin Marietta, a Titán Interkontinentális Ballisztikus Rakéták felújítója, lehozta a retusálás nélküli fotókat. Alkalmanként a kés?bbi indításokról is napvilágra kerültek retusálatlan képek, ezért különösen nem érthet? a m?velet célja, pláne, ha hozzávesszük, hogy egy burkolat alatt bármilyen jelleg? m?hold lapulhat, a borítás önmaga semmit sem árul el annak mivoltáról.

A Lockheed P-11 sorozata, majd ennek utódai nem az egyetlen titkos amerikai felderít? szubm?holdak voltak. Az 1970-es évek során a Légier? a Boeinggel is szerz?dést kötött nagyobb és nehezebb tudományos m?hold megépítésére, ezek a KH-9 kémhold kísér?jeként m?ködtek. A másodlagos m?hold, rövidítve ?S3?, az eddig nyilvánosságra került adatok szerint ? tudományos jelleg? volt. Spinstabilizált, mintegy hat hónapos élettartammal, tömege 268-295 kg közé esett. Kétségtelenül er?sen hasonlított a P-11-eshez, már csak azért is, mert pontosan ugyanarra a helyre került a KH-9 testén, ahová az, alakjának is szögletesnek kellett lennie, hogy megfelel?en illeszkedjen a küls? burkolat alá. Hármat ezek közül a m?holdak közül 1974 októberben, 1975 decemberben és 1976 júliusában bocsátottak fel.

Ugyanennek a felvételnek elég gyengén retusált változata. A Titán II hordozórakéta képét az USA Légierejének megbízásából ?átalakították?, hogy ne lehessen észrevenni a burkolat alatt megbújó elektronikus hírszerz? mesterséges holdat. (USAF)

Történelmi irónia

A hidegháború számos iróniája közül az egyik legkülönösebb talán az, hogy manapság messze többet tudunk az egykori szovjet, s?t, a jelenkori orosz elektronikus hírszerz? m?holdakról, mint az évtizedekkel ezel?tt m?ködtetett amerikai hidegháborús rendszerekr?l. Amerikai hírszerzési körökben a mai napig konokul ?rzik ezeket az információkat, akár feladatuk, akár képességeik szigorúan ?rzött titkok mind a mai napig. Az utóbbi években az NRO nyilvánosságra hozta, e berendezések összetett rendszer részeiként m?ködtek, kutatták a szovjet radarok ?suttogásait? a hidegháború évei alatt – amerikai tisztvisel?k azonban a mai napig megtagadják a választ arra a kérdésre, hogyan néztek ki ezek a berendezések, és hogy mire voltak képesek. Ami egyértelm? az az, hogy James de Broekert kis, elemekkel m?köd? elektronikus jelfogó szerkezete, az, amelyiket a zsebében hordott, és a repül?gépek ablakához szorítva használtak radarjeleket gy?jtvén, hosszú történelmi pályát futott be.

Megosztás
Previous articleA Mercury 13
Next articleDávid Fia