Home Cikkek Az ego magva

Az ego magva

232
0

A legtöbben teljesen azonosulnak a fejükben hallható hanggal – az önkéntelen és kényszeres gondolatfolyammal, illetve a gondolatokat kísérő érzelmekkel –, így azt mondhatjuk róluk: az elméjük megszállta őket. Amíg erről mit sem tudsz, azt hiszed, hogy te a gondolkodó vagy. Ez az egós elme.

Egósnak nevezzük, mert ez esetben önmagad, éned (egód) tudata van minden gondolatodban, minden emlékedben, minden értelmezésedben, véleményedben, nézőpontodban, reakciódban és érzelmedben. Ez – spirituális értelemben – tudattalanság. A gondolkodásodat, elméd tartalmát persze kondicionálja a múlt: a nevelésed, a kultúrád, a családi háttered stb. Valamennyi elmetevékenységed központi magvát néhány olyan ismétlődő és szívós gondolat, érzelem és reaktív minta alkotja, amivel te a legnagyobb mértékben azonosulsz. Ez az entitás maga az ego.

Legtöbbször, amikor azt mondod: „én”, valójában az ego beszél s nem te. Az ego összetevői: gondolat és érzelem; emlékek, amelyekkel „én és a történetem”-ként azonosultál; rögzült szerepek, amelyeket úgy játszol el, hogy nem is tudsz róla; és olyan kollektív azonosulások, mint nemzetiség, vallás, emberfajta, társadalmi osztály vagy politikai hovatartozás. Az ego személyes azonosulásokat is tartalmaz, és nem csupán ilyen-olyan tulajdonnal kapcsolatban, hanem véleményekkel, külső megjelenéssel, régóta benned élő sérelmekkel, illetve – sikerként vagy kudarcként elkönyvelt – „jobb, mint…” és „nem olyan jó, mint…” jellegű, magaddal kapcsolatos fogalmakkal való azonosulásokat is.

Az ego tartalma emberenként változó, ám minden egóban ugyanaz a szerkezet működik. Másként megfogalmazva: az egók csupán a felszínen különböznek egymástól. A mélyükben mind egyformák. Milyen vonatkozásban egyformák? Éltetőjük: az azonosulás és az elkülönülés. Ha az elme által gondolatból és érzelemből alkotott énen – vagyis az egón – keresztül élsz, akkor identitásod alapja ingatag, hiszen a gondolat és az érzelem is eleve elröppenő, múlékony valami. Ezért minden ego – önmagát védeni és nagyobbá tenni próbálva – folyamatosan küzd az életben maradásáért. Az éngondolat fenntartásához szüksége van „a másik” ellentétes gondolatára. A fogalmi jellegű „én” nem maradhat életben a fogalmi jellegű „másik” nélkül. A másik ember akkor a „legmásikabb”, ha ellenségemnek látom őt. E tudattalan egós minta skálájának egyik végén a mindenkiben hibát keresés és a másokra történő panaszkodás egós jellegű, kényszeres szokása áll. Jézus erre utalt, amikor azt mondta: „Miért látod meg a szálkát embertársad szemében, amikor a magad szemében a gerendát sem veszed észre?” A skála másik végén a személyek közti testi erőszak és az országok közti háborúskodás áll. A Bibliában Jézus kérdése megválaszolatlanul marad, de a válasz természetesen ez: mert amikor kritizálok vagy elmarasztalok egy másik embert, attól nagyobbnak, többnek érzem magam.

A panaszkodás és a megbántódás

Önmagam megerősítéséhez az ego egyik kedvenc stratégiája a panaszkodás. Minden panasz egy-egy olyan, elme kitalálta, apró történet, amit maradéktalanul elhiszel. Hogy aztán hangosan panaszkodsz-e vagy csupán gondolatban, az már mindegy. Egyes egók, amelyeknek talán nem sok egyéb dologgal való azonosulásra nyílik lehetőségük, könnyen elélnek pusztán panaszkodáson. Ha ilyen ego tart a markában, akkor a panaszkodás – különösen másokkal kapcsolatban – a szokásoddá válik, s ez persze tudattalan jelenség, ami azt jelenti: nem tudod, mit teszel. Ha negatív gondolati címkéket aggatsz másokra, amikor velük társalogsz, vagy akár csak rájuk gondolsz, az gyakran e minta része. Az ilyen címkézésnek és az ego azon vágyának, hogy neki legyen igaza, és mások fölé kerekedjen, a legdurvább formája a sértegetés: „barom, rohadék, kurva”. Csupa olyan végleges állítás, amivel nem tudsz érvekkel vitába szállni. A tudattalanság skáláján lefelé haladva a következő szinten kiabálást és üvöltözést találsz, és nem sokkal lejjebb már testi erőszakot.

A megbántottság a panaszkodást és az emberek címkézését kísérő olyan érzelem, ami még több energiát ad az egónak. A megbántottság azt jelenti, hogy keserűséget, felháborodást, bosszúságot vagy sértettséget érzel. Bánt az emberek kapzsisága, becstelensége, jellemtelensége, amit tesznek, amit a múltban tettek, amit mondtak, amit nem tettek meg, amit meg kellett volna tenniük, vagy amit nem kellett volna megtenniük. Az ego imádja ezt! Ahelyett, hogy szemet hunynál a másokban lévő tudattalanság fölött, azt identitásukká teszed. Ki teszi ezt? A benned lévő tudattalanság, az ego. Az általad a másikban észlelt „hiba” néha nem is létezik. Az totális félreértelmezés, kivetítés azon elme részéről, amelyik ellenséglátásra kondicionálódott s arra, hogy biztosítsa saját igazát és fölényét. Más alkalmakkor ugyan valóban létezik a hiba, de azáltal, hogy arra fókuszálsz – figyelmed köréből néha minden mást kirekesztve –, fölnagyítod azt. És amire a másik emberben reagálsz, azt magadban fölerősíted.

Nem reagálni a másokban lévő egóra nem csupán a saját egódon való felülemelkedésnek, hanem a kollektív emberi ego felszámolásának is az egyik leghatékonyabb módja. Ám kizárólag a nem reagálás állapotában vagy képes felismerni, hogy valakinek a viselkedése az egójából származik, hogy az a kollektív emberi működészavar egyik megnyilvánulása. Amikor megérted, hogy ez nem személyes jellegű ügy, akkor többé már nem érzel kényszert a reagálásra. Azzal, hogy nem reagálsz az egóra, gyakran képes leszel előhozni másokból az épelméjűséget, ami a kondicionálatlan tudat, szemben a kondicionálttal. Olykor esetleg gyakorlati lépések megtételére is szükséged lehet, hogy megvédd magadat a rendkívüli mértékben tudattalan emberektől. Ezt a nélkül is megteheted, hogy belőlük ellenséget kreálnál. A legerősebb védelmed mindazonáltal az, ha tudatos vagy. Akkor válik valaki számodra ellenséggé, ha tudattalanságát – ami az ego – személyes ügynek tekinted. A nem reagálás nem a gyengeség, hanem az erő jele. A nem reagálásra egy másik szó: a megbocsátás. Megbocsátani annyi, mint szemet hunyni; vagy még inkább keresztülnézni. Keresztülnézel az egón, hogy lásd a minden emberben – az ő esszenciájaként – ott lévő épelméjűséget.

Az ego nem csak más emberekkel, hanem helyzetekkel kapcsolatban is imád panaszkodni és megbántódni. Amit egy emberrel, azt egy helyzettel kapcsolatban is meg tudod tenni: ellenségeddé változtatod. A kimondatlan következtetés minden esetben ilyesmi: „ennek nem lenne szabad megtörténnie”; „nem akarok itt lenni”; „nem akarom ezt tenni”; „tisztességtelenül bánnak velem”. Az ego legeslegnagyobb ellensége pedig természetesen a jelen pillanat, ami maga az élet.

A panaszkodás nem keverendő össze a jogos szóvá tevéssel, amikor valakit informálsz egy hibáról vagy hiányosságról, hogy azt korrigálni lehessen. A panaszkodástól való tartózkodás azt sem jelenti, hogy eltűrnéd a rossz minőséget vagy a helytelen viselkedést. Nem az ego megnyilvánulása, ha közlöd a pincérrel, hogy langyos a levesed, és azt meg kéne melegíteni – feltéve, hogy csak tényközlésre szorítkozol, ami mindig is semleges dolog. Ha azonban azt mondod: „Hogy merészel nekem hideg levest fölszolgálni?!” – az már panaszkodás. Abban már olyan „én” van, aki imádja, ha a hideg leves kapcsán személyes megtámadtatást érezhet, s abból a maximumot igyekszik kihozni; olyan „én”, aki élvezi, ha valakit rossz fényben tüntethet fel. A panaszkodás ez esetben az egót szolgálja, nem a változtatást. Olykor igen nyilvánvaló, hogy az ego nem igazán akar változást, hogy tovább folytathassa a panaszkodást.

Figyeld meg, el tudod-e kapni – tehát észre tudod-e venni – a fejedben szóló hangot esetleg már abban a pillanatban, ahogy valamivel kapcsolatban panaszkodni kezd; és ismerd föl való voltában: az ego hangja, nem több, mint egy kondicionált elmeminta, egy gondolat. Valahányszor észreveszed a hangot, azt is fölismered majd, hogy te nem a hang vagy, hanem az, aki annak tudatában van. Valójában te az a tudatosság vagy, aki tudatában van a hangnak. A háttérben ott a tudatosság. Az előtérben ott a hang, a gondolkodó. Ily módon elkezdesz megszabadulni az egótól, a megfigyeletlen elmétől. Amint tudatára ébredsz a benned lévő egónak, az tulajdonképpen már nem az ego, hanem csupán egy régi, kondicionált elmeminta. Az ego feltételezi a tudatosság hiányát. Tudatosság és ego nem létezhet egyidejűleg. A régi elmeminta vagy mentális szokás egy ideig még életben maradhat, és újra fel-felbukkanhat, mert a kollektív emberi tudattalanság több ezer éves lendítőereje hajtja; ám valahányszor fölismerik, gyengül.

Reaktivitás és sérelmek

Habár a panaszkodást gyakran a megbántottság érzése kíséri, ahhoz erősebb emóció is társulhat, mint például a harag vagy a felzaklatottság egyéb formája. Ily módon az még nagyobb energiájú töltésre tesz szert. A panaszkodás ez esetben reaktivitásba – reagálásra való hajlamba – fordul át, ami az ego önmegerősítésének egy másik módja. Sok az olyan ember, aki folyton várja a következő dolgot, amire ugorhat, várja, hogy mérges lehessen, hogy azt érezhesse, hogy bosszantják – és sohasem kell túl sokat várnia, hogy ezt megtalálja. „Felháborító!” – mondják az ilyenek. „Hogyan merészeli?!” „Kikérem magamnak!” Hasonló függőségi viszonyban élnek a felzaklatottsággal és a haraggal, mint mások a kábítószerrel. Az ilyen-olyan dologra történő „ugrásukkal” bizonygatják és erősítik énjük érzését.

A hosszan tartó megbántódást sértettségnek nevezik. Sérelmet hordozni azt jelenti: tartósan valami „ellen” lenni. Ezért alkotja sok ember egójának jelentős részét a sérelem. Egy nemzet vagy törzs pszichéjében a kollektív sérelmek évszázadokig életben maradhatnak, és az erőszak soha véget nem érő körfolyamatát táplálhatják.

A sérelem erősen negatív érzelem, ami olyan, viszonylag távoli múltban történt eseménnyel kapcsolatos, amit életben tart a kényszeres gondolkozás, a történet újra és újra elmondása a fejedben vagy hangosan; „mit tett velem!” vagy „mit tett velünk!” A sérelem életed más területeit is megfertőzi. Amíg például a sérelmeden gondolkozol, és azt átérzed, a negatív érzelmi energia hatására eltorzítva érzékelheted a jelenben zajló eseményt; illetve az befolyásolhatja, ahogy valakivel a jelenben beszélsz vagy viselkedsz. Egyetlen erős sérelem elegendő ahhoz, hogy életed hatalmas területeit megfertőzze, és az ego a marka szorításában tartson.

Őszinteség kell, hogy tudd, táplálsz-e magadban még mindig sérelmeket; hogy akad-e olyan személy az életedben, akinek még nem teljesen bocsátottál meg, egy „ellenség”. Ha akad ilyen, gondolati és érzelmi szinten is tudatosítsd magadban a sérelmet! Tehát légy tudatában a sérelmet életben tartó gondolatoknak, ám érezd is az érzelmet, vagyis a test azon gondolatokra adott reakcióját! Ne próbáld elengedni a sérelmedet! Az elengedés – a megbocsátás – megpróbálása nem válik be. A megbocsátás azonban természetes módon következik be, amint megérted, hogy a sérelemnek nincs egyéb célja, mint megerősíteni az én hamis tudatát, fenntartani az egót. Ez a megértés felszabadító hatású. Jézus tanítása – „bocsáss meg ellenségeidnek” – alapvetően az emberi elmében működő egyik legfontosabb egós szerkezet lebontására vonatkozik.

A múltnak nincs hatalma megakadályozni téged abban, hogy most jelen légy. Csak a múlttal kapcsolatos sérelmed tudja azt megtenni. És mi a sérelem? Régi gondolatok és érzelmek málhája.

„Nekem igazam van, ő téved”

A panaszkodás, ahogy a hibatalálás és a reaktivitás is, az ego elhatároltság- és elkülönültség-tudatát erősíti, amelytől életben maradása függ. Ám ezek az egót oly módon is erősítik, hogy megadják neki azt a felsőbbségérzést, amelyen virul. Talán nem nyilvánvaló azonnal, hogy miként adhat felsőbbségérzést mondjuk a forgalmi dugóval, a politikusokkal, a „kapzsi gazdagokkal”, a „lusta munkanélküliekkel”, a munkatársaiddal, az exházastársaddal, a férfiakkal vagy nőkkel kapcsolatos panaszkodásod. Íme a magyarázat. Amikor panaszkodsz, abban kimondatlanul az is benne van, hogy neked igazad van, viszont az illető, akiről panaszkodsz, akire reagálsz, ő téved; hogy te jó vagy, ám a helyzet, amiről panaszkodsz, amire reagálsz, az rossz.

Semmi sem erősíti oly mértékben az egót, mint amikor „igazam van”. Az „igazam van”: azonosulás egy gondolati állásponttal, nézőponttal, véleménnyel, értékítélettel, történettel. Persze ahhoz, hogy neked legyen igazad, szükséged van valakire, akinek nincs, aki téved, ezért az ego imádja bebizonyítani, hogy a másik téved, mert akkor neki igaza van. Más szóval: másokat a tévedés pozíciójába kell hoznod ahhoz, hogy erősebben érezhesd, ki vagy te. Nem csupán személyt, helyzetet is lehet panaszkodás és reaktivitás révén a „téves”, a „rossz” pozíciójába helyezni, amiben burkoltan az is mindig benne van, hogy „ennek most nem kéne történnie”. Ha igazad van, akkor az általad megítélt és vétkesnek talált személyhez vagy helyzethez viszonyítva képzelt erkölcsi fölénybe kerülsz. Ez a fölénytudat az, ami után az ego sóvárog, s amelyen keresztül önmagát megerősíti.

Egy illúzió védelmében

Tények kétségbevonhatatlanul léteznek. Ha azt mondod: „A fény gyorsabban terjed, mint a hang”, és valaki ennek az ellenkezőjét állítja, akkor nyilvánvaló, hogy neked igazad van, ő pedig téved. Az egyszerű megfigyelés, hogy a villámlás megelőzi a mennydörgést, igazolhatja ezt. Így nem csak igazad van, hanem tudod, hogy igazad van. Van ebben bármennyi ego is? Talán van, talán nincs. Ha egyszerűen közlöd azt, amiről tudod, hogy igaz, akkor abban egyáltalán nem szerepel az ego, mert nincs azonosulás. Azonosulás mivel? Az elmével és a mentális állásponttal. Ilyen azonosulás azonban könnyen bekúszhat. Ha például azon kapod magad, hogy úgy mondod: „Hidd el nekem, tudom!”, vagy „Miért nem hiszen nekem soha?!”, akkor az ego már bekúszott. Ott lapul a „nekem” szóban. Az egyszerű állítás: „a fény gyorsabban terjed, mint a hang”, noha igaz, ez esetben az illúziót, az egót szolgálja. Beszennyezte szavaidat az „én” hamis tudata; a dolog személyes üggyé vált, mentális „hadállás” lett belőle. Az „én” megkurtítottnak vagy megtámadottnak érzi magát, mert valaki nem hiszi el, amit „én” mondtam.

Az ego mindent személyesre vesz. Érzelem keletkezik, védekezés, talán még agresszió is. Az igazságot véded? Nem, az igazságnak sosincs szüksége védelemre. A fény vagy a hang nem törődik azzal, hogy te vagy bárki más mit gondolsz, illetve gondol róla. Magadat véded, vagy inkább önmagad illúzióját, az elme teremtette énutánzatot. Még pontosabb lenne úgy fogalmazni, hogy az illúzió védi önmagát. Ha még a tények egyszerű és egyértelmű világa is alkalmas eszköz lehet az egós jellegű torzítás és az illúzió számára, akkor vajon mennyivel inkább az a vélemények, a nézőpontok és az értékítéletek kevésbé megfogható birodalma, hiszen ezek mind olyan gondolatformák, amelyeket könnyen itathat át éntudat.

Minden ego összetéveszti a véleményeket és a nézőpontokat a tényekkel. Továbbá nem tud különbséget tenni egy esemény és az arra adott reakciója között. Minden ego a szelektív érzékelés és a torzító értelmezés mestere. Csak tudatosság – és nem gondolkodás – révén tudod megkülönböztetni a tényt a véleménytől. Csak tudatosság révén vagy képes látni: ott a szituáció, itt pedig a harag, amit azzal kapcsolatban érzek. Ezt követően pedig felismered, hogy más lehetőségek is kínálkoznak a helyzet megközelítéséhez, másképp is lehet azt látni és kezelni. Kizárólag tudatosság révén láthatod a szituációt vagy a személyt a maga teljességében, ahelyett, hogy egyetlen, korlátozott nézőpontot tennél magadévá.

Eckhart Tolle