A vándorló zsidó
A vándorló zsidó legendája egy jeruzsálemi cipőkészítőhöz fűződik, akit Jézus azzal büntetett, hogy egészen addig vándoroljon amíg vissza nem tér. A legenda először egy Kurtze Beschreibung und Erzählung von einem Juden mit Namen Ahasverus című versben jelent meg, melyet egy Christoff Crutzer nevű ember nyomtatott ki 1602-ben, habár a nyomdára nem sikerült rátalálni, így nem is biztos, hogy az létezett. Ebből 40 példány jelent meg Németországban. Ebből nyolc változat hollandul és flamandul. A történet később átterjedt Franciaországba, ahol Bordeauxban jelent meg 1609-ben. Innen Angliába terjedt tovább, ahol 1625-ben paródia formájában jelent meg. A verset lefordították dánra, svédre és cseh nyelvekre is.
Irodalmi ábrázolása
A legenda Máté Evangéliumának egy részére utal, ahol Máté néhány szóban megemlíti az esetet. A vándorló zsidónak egészen addig kell vándorolnia, amíg Jézus vissza nem tér. A büntetés oka valószínűsíthetően Jézus szidalmazása, miközben vitte a keresztet. Erről a személyről beszámol Roger Wendover angol szerzetes is 1228-ban egy történelmi munkájában. A műben egy örmény püspökről van szó, aki állítása szerint maga látta a zsidót. A püspök a nevét is megemlítette: Cartaphilusnak hívják, szavai Jézus felé pedig a következők voltak:
“Gyerünk, gyorsabban!”
Jézus ezt követően a következőt mondta:
“Én megyek, te viszont várni fogsz amíg vissza nem térek.”
Ezt a történetet egyébként átvette és bemásolta saját krónikájába Matthaus Parisiensis. Carthaphilus tehát a mai napig bolyong a világban várva, hogy Jézus visszatérjen és ez által a zsidó megkapja végső lelki békéjét. De hogyan lehetséges, hogy életben maradjon? A legenda szerint amikor Carthaphius eléri a 100-dik életévét, elájul, de ismét magához tér és újból 30 éves lesz. Ugyanannyi, mint amennyi akkor volt, amikor találkozott Jézussal.
Adott tehát egy kárhozatra ítélt zsidó, aki vándorlása során abban reménykedik, hogy egy nap talán majd halálát követően megnyugodhat. Másfelől ugyanakkor, egyes irodalmi alkotások az örök életet és a halhatatlanságot hangsúlyozzák a történettel kapcsolatban, amely egyben a vándorló zsidó nép halhatatlanságaként is értelmeznek. Láthatjuk tehát, hogy van egy negatív és egy pozitív értelmezése a történetnek. A vándorló zsidó alakja megtalálható többek között W. Müller, Chamisso, Julius Mosen és Franzhom műveiben is.
Egy 1644-ben írt könyv is megemlíti a személyt, ami szerint Sieur Paule Marrana-nak hívják és keresztülment a spanyol, portugál és római inkvizíció viszontagságain is. Moncure D. Conway összekapcsolta a zsidó személyét más halhatatlan karakterekkel, mint Artúr Király vagy Frederick Barbarossa. A szerző szerint ezek a halhatatlan személyek időnként meglátogatják a Földet. De olyan Bibliai személyeket is megemlít vele együtt mint Énok vagy Elijah, akik szintén halhatatlanok voltak. Azonban semmiféle bizonyíték nincs arra, hogy ezek között a halhatatlan karakterek között és a Vándorló Zsidó között bármiféle kapcsolat lenne. A keleti hagyományokban is találunk viszont egy hozzá hasonló személyt, akit Zeribnek hívnak. Ő szintén kárhozatra van ítélve: addig bolyong, amíg Jézus vissza nem tér, mindemellett Illés próféta fiának tartja magát.
Franciaországban egy E. Quinet nevű író 1833-ben szintén prózát írt a zsidó alakjáról, de a megítélését az olvasókra bízta. Gustav Doré szintén belefoglalta munkájába a vándorló zsidót, pár irodalom szakértő szerint ez Doré legfantáziadúsabb munkája. A 18 és a 19-dik században balladákban is megjelent Angliában. Ebből Andrew Franklin írt drámát 1797-ben. William Goldwin St. Leon című regénynek alapja szintén ez a halhatatlan karakter. Johann W. Goethe fel akarta dolgozni, de végül nem lett belőle alkotás, ugyanakkor Arany János is ábrázolta őt egy munkájában, aki hitevesztett emberként jellemezte őt.
Nem mellesleg, a középkorban sokan tévesen azonosították Arimathiai Józseffel. Ő Krisztus egyik hűséges tanítványa volt és azt lehet róla tudni, hogy ő volt az, aki egy kelyhet tartott a kereszt alatt amibe Jézus vére csepegett. Ez a kehely egyébként nem volt más mint a Szent Grál, aminek holléte a mai napig rejtély és sokak szerint mágikus erővel bír.
Felbukkanásai a történelem során
1252-ben a több örmény pap ellátogatott az angliai Saint Albans apátságba, akik ugyanezt a történetet ismételték el. Minderre úgy kezdtek el tekinteni, mint a Kereszténység egyik bizonyítéka. Az örmény püspök, akiről Roger Wendover ír, később ellátogatott Tournai-ba is 1243-ban, ahol szintén közreadta a történetet.
Guiod Bonnati középkori asztrológus szerint azonban ennek a személynek a neve Johannes Buttadeaus volt aki szemtanúja volt a kereszrefeszítésnek. Ezzel a névvel megjelenik Mugelloban 1413-ban és Firenzében 1415-ben. Elképzelhető, hogy nevet váltott? Nehéz megtalálni a kapcsolatot a két név között.
A legenda szerint a zsidó átjárt több európai országot miközben több nevet is felvett, mint például Ahasverus. Tanúja volt nem csak a keresztrefeszítésnek, hanem a reformáció viszontagságainak is. Észlelték többek között Hamburgban 1547-ben, ahol találkozott több püspökkel és egyetemi rektorral, akiknek beszámolt mindarról amit látott a világban. Erről Dudulaeus Crysostóm számol be.
A hamburgi pöspök, Paul von Eitzen elmondta, hogy az idős emberre egy misén figyelt fel, aki rongyos ruhába volt öltözve és kissé zavartan viselkedett. Ez egyből szemet szúrt neki és a misét követően elbeszélgetett vele. Akkor mondta el neki tapasztalatait és hogy Jézus megbüntette amiért azt mondta neki, hogy menjen ahova való (eltérően az irodalmi alkotásoktól). Ezt követően Ahasverus elhagyta Jeruzsálemet és bolyongani kezdett.
Majd 1575-ben Madridban, Bécsben 1599-ben, Prágában 1602-ben, Párizsban 1644-ben, Münchenben 1721-ben, És Newcastleben is 1790-ben látták. A legutolsó észlelés Amerikában történt 1868-ban, amikor meglátogatott egy mormon szektatagot.
Sokak szerint tehát Ahasverus / Cartaphilus még most is itt jár közöttünk, egészen addig, amíg lelki békét nem nyerje Jézus visszatérése által. Azt azonban senki nem tudja, hogy ez mikor következik be.