A mágia gyökerei egészen az ókorig vezethetők vissza. Bár egyes rítusok a mai emberszámára kifejezetten bizarrnak, avagy olykor egyenesen nevetségesnek tűnhetnek, kétségtelen, hogy annak idején valóban mélyen hittek hatásosságukban. Azt, hogy tényleg mennyire voltak sikeresek az efféle varázslatok, csak annak a kornak a szülöttei tudnák megmondani, de egészen biztosan nem lettek volna népszerűek, ha többnyire nem sikerült volna célt érni velük.
A rómaiak gyakran folyamodtak a mágia eszközeihez, és egy időben ezt olyan nagy előszeretettel tették, hogy a politikusok még törvényeiket is hoztak az efféle rítusok ellen. Azt, hogy a varázslás miféle erőt képviselt az ókori Rómában, jól példázza az alábbi történet. Caesar Germanicus, Tiberius császár fogadott fia Kr. u. 19-ben szíriai útján súlyosan megbetegedett. Biztosra vette, hogy ellenlábasa, Gaesus Calpurnius Piso tartomány kormányzó mérgezte meg. Ezért aztán Antiochiába visszaérve alaposan körülnézett a szobájában, és így kiderült, hogy fekete mágia áldozata lett. Emberi csontokat, rontások szövegeit, a nevével meg jelölt ólom darabokat és véres hamut talált. Ennek hatására ő is egy mágus segítségét kérte, de a varázslat nem használt, Germanicus hamarosan elhunyt.
A rómaiak egyébként szentül hitték, hogy átokkal is legyőzhetik ellenségeiket. Ezeket a rontásokat ólomtáblákra vésték, és vagy eltemették, vagy egy mély kútba hajították őket, hogy eképp juttassák el az üzenetet az alvilág isteneihez, akik majd gondoskodnak a többiről. A római nők sokszor szerelmi ügyekben alkalmaztak varázspraktikákat. Hűtlen szeretőjük visszaszerzéséhez például egy iunx nevű bűvös kereket kellett megpörgetniük. A kereket egy zsineggel kellett mozgatni, hol meghúzva, hol lazítva azt. Ez a hiedelem szerint kihatotta célszemély férfi életére. Tapasztalt boszorkány akár a csalfa kedves halálát is előtudta idézni e módszerrel. A férfiak számára is létezett szerelmi bosszúálló mágia: A rítus során a meggyűlölt nőről babát mintáztak, amit 13 tűvel átszúrtak és 365 csomóval a férfit jelképező bábuhoz kötözték. A férfi így át tudta akaratát vinni a nőre.
Mezopotámiában igen csak féltek a természetfeletti megnyilvánulásaitól. Úgy tartották, hogy az erőszakos halált haltak lelkei beköltözhetnek az élők testébe a fülükön keresztül. Ha ez megtörténik, az illető boszorkány lesz. Ezek a fura szerzetek aztán rengeteg galibát okoztak, és a minden napi ember csak úgy védekezhetett ellenük, ha maga is kitanulta a varázslásmesterségét. A gonosz elűzésének egyik legfőbb módja a zöld pecséthenger forgatása volt, ami közben átkolodó mondásokat kellett kántálni. Nagy népszerűségnek örvendezett a maklu-szertartás is, amelynek során a boszorkányról képet készítettek, majd rituális keretek között elégették. Ha egy mezopotámiai azt gondolta, hogy megátkozták, rögvest felkeresett egy hivatásos varázslót. Az ilyenkor általában egy hagymát, egy datolyát, egy gyékényt és gyapjút adott a delikvensnek, amelyeket annak széttépve a lángok közé kellett vetnie. Egy másik átoklevevő szokás az volt, hogy a megfelelő varázsigék ráolvasása után az elátkozott személyt bedörzsölték egy csomó lepénnyel, majd a kutyák elélökték. Az átok így szerintük átszállt a szerencsés esetben csak a lepényt felfaló ebekre?
Az ősi Kínában a fekete mágia egyik legismertebb fajtája az volt, hogy a boszorkányok vagy sámánok lelket leheltek az általuk faragott bábuba, amely ezt követően haláláig üldözte a kiszemelt áldozatot. A ku nevű hátborzongató varázslat abból állt, hogy mérges állatokat (pókokat, százlábúakat, skorpiókat és kígyókat) zártak össze egy korsóban, amit később elástak valahol. A legendák szerint, mikor egy év múlva kivették a földből, már csak egyetlen állat élt, amely megette a többieket és így az ő mérgüket is ?megörökölte?. A túlélőket ezek után mindenféle varázs szertartáson használták. A segítségükkel olyan átkot bocsáthattak bárkire, hogy az illetőbelső szervei sorban elsorvadtak.