Home Cikkek Élet a káosz peremén – 50 éves az ufókutatás- Kutatási anyag –...

Élet a káosz peremén – 50 éves az ufókutatás- Kutatási anyag – 1

279
0
Megosztás

– Ha valós élethelyzeteket alaposan kielemezzük, azt tapasztalhatjuk, hogy az élet minden területén jelen van a káosz, a rendezetlenség. A káosz mellett még egy igen fontos dolog is megfigyelhető: a különböző szintű szervezetek önszerveződése, ami döntően kihat viselkedésükre. E szervezetek igen sokfélék lehetnek, kezdve az egyes ember szervezetétől a kiscsoportokon át egészen a társadalomig, de hasonlóképpen megemlíthetők a tudományos szervezetek, az államszervezetek, s egyes vallásoknak az egész világra kiterjedő szervezetei.

Valamennyien kapcsolatban vannak az ufóproblémával – akár bevallják, akár nem –, kénytelenek véleményt formálni róla. Kijelenthető: valamennyien – így vagy úgy – érintve vagyunk. Jelen tanulmányban megpróbálom ezeket a viszonyokat külön-külön elemezni – a kapcsolódó problémák felvetése mellett.

Mindenekelőtt azonban feltétlen szükséges megismerkedni a káoszelmélet néhány idevágó gondolatával.

Az önszervező viselkedések egyike az alkalmazkodás; jelen van a legkülönbözőbb területeken is. A társaságok alkalmazkodnak a piaci körülményekhez, az immunrendszer alkalmazkodik a fertőzésekhez, az állatok alkalmazkodnak a táplálék bőségéhez vagy szűkösségéhez. Az alkalmazkodás képessége az összetett rendszerek sajátossága – és egyik kiváltó oka annak, hogy a fejlődés az egyre összetettebb rendszerek kialakulása felé halad.

Azonban még fontosabb az a mód, ahogy az összetett rendszerek egyensúlyoznak a rend szükséglete és a változás parancsa között. Az összetett rendszerek egy bizonyos pont felé törekednek, amit a káosz küszöbének vagy peremének nevezünk. A káosz pereme az a hely, ahol még elég új impulzus éri az élő rendszert ahhoz, hogy rezgésben maradjon, és elég állandóság, hogy megóvja az összeomlástól, a teljes rendezetlenségbe süllyedéstől. Ez az örök konfliktus, a lázadás övezete, ahol állandó háborúságban áll a régi és az új. Ám hihetetlenül nehéz rátalálni az egyensúlyi pontra. Ha egy élő rendszer túlságosan közel sodródik a káoszhoz, azzal az átbillenést kockáztatja a széthullásba és a felbomlásba; ha viszont a rendszer túlságosan messze kerül a peremtől, akkor merevvé, dermedtté, totalitáriussá válik. Mindkét eset pusztulásba vezet. A túl sok változás éppen olyan romboló hatású, mint a túl kevés. Az összetett rendszerek csakis a káosz peremén tudnak létezni.

Következésképpen a kihalás elkerülhetetlen eredménye akár az egyik, akár a másik stratégiának: a túl sok vagy a túl kevés változásnak egyaránt. Az önszerveződés az összetettség irányába fejlődik, miközben a rendszer a káosz pereme felé halad.

A tudósoknak hamar feltűnt, hogy az összetett rendszerek, gyakorlatilag bármilyen összetett rendszerről legyen is szó, bizonyos közös viselkedéseket mutatnak. Ezeket a viselkedéseket kezdték minden komplex rendszer sajátosságának tekinteni. Észrevették, hogy ezek a viselkedések nem magyarázhatók egyszerűen a rendszer összetevőinek az elemzésével. A klasszikus tudomány, amely azt mondja, hogy szedjük szét az órát, hogy lássuk, miként működik, nem tud mit kezdeni az összetett rendszerekkel, mert azok viselkedése az összetevők spontán kölcsönhatásából adódik. Ez a viselkedés nem tervezett vagy irányított; éppen csak megtörténik. Ezért nevezik az ilyen jellegű viselkedést „önszervező”-nek

A fejlettebb állatok nem a környezetükhöz való alkalmazkodóképesség hiányosságai miatt halnak ki, hanem a viselkedésük miatt. A káoszelmélet szerint a fejlett élőlények viselkedése nagyon gyorsan, de nem mindig megfelelően változik. A viselkedés előbb-utóbb öntörvényűvé válik, és többé nem vagy nem elég rugalmasan válaszol a környezet kihívásaira, ami aztán szükségszerűen hanyatláshoz és pusztuláshoz vezet. Más szavakkal kifejezve: az élőlények felhagynak az alkalmazkodással. Ez történt a dinoszauruszokkal is? Ez az eltűnésük valódi oka? Soha nem tudjuk meg. De nem lehet véletlen, hogy az emberiséget oly annyira izgatja a dinoszauruszok kihalása. A dinoszauruszok hanyatlása eredményezte az emlősök, közöttük az emberi faj fellendülését. Magától értetődő, hogy felmerül a kérdés, vajon előbb vagy utóbb a mi esetünkben is megismétlődik a dinoszauruszok végzete. Hogy a vak sors rejtőzik-e a bukás mélyén, mondjuk, néhány becsapódó meteor képében, vagy saját viselkedésük törvényszerűségei. Pillanatnyilag nem ismerjük a választ…

1

A hit feltétel nélkül való elfogadást jelent. Aki meg meri kérdőjelezni a vallásos tanításokat, az az adott vallási közösségből való kiközösítését kockáztatja. Hát még ha az egyházi tanításokat meri megkérdőjelezni! Pedig, ha utánanéznénk, hogy kik állították össze valójában az egyházi tanításokat és a magukat „tévedhetetlennek” minősítő pápák viselt dolgait, az eredmény több mint elszomorító lenne.

Nincs ez másként a tudományban sem. Ott is létezik a megfelelő hierarchikus szervezet és megvan a tudomány istene is: a pénz. A tudósok eladják magukat különböző érdekszervezeteknek, hogy egyáltalán tudósok lehessenek. Emiatt kénytelenek megtagadni saját nézeteiket (pontosan úgy, mint az egyházakon belül!), hogy kiszolgáljanak és ezáltal esélyük legyen a reflektorfénybe kerülésre. (Hogy ez mennyire így van, elég csak a Föld tönkretételének meggátlására vonatkozó felhívások folyamatos figyelmen kívül hagyására gondolni, az egyes államok vezetői részéről!) Ha a munka közben netán olyan dologra bukkannak, melyek nem felelnek meg az irántuk táplált elvárásoknak, akkor mindaddig titokban kell tartaniuk, amíg nem mennek nyugdíjba, de ha nem győzik kivárni ezt az időt, akkor álnéven is publikálhatnak – kockáztatva a lebukás és az ezzel járó kitagadás veszélyét.

Számos példát lehetne sorolni arra, amikor egyetemi professzorok vesztették el állásukat, publikálási és kutatási lehetőségeiket azért, mert szembe mertek szállni kollégáik begyöpesedett álláspontjával. Miközben a mindenkori akadémikus tudomány hajlamos megfeledkezni arról, hogy minden elmélet csak annyit ér, amennyit a jövő igazol belőle, ha pedig a tudományos elméletek sorsát végigtekintjük, a végeredmény – enyhén szólva – kétségbeejtő. (Természetes dolog, hogy aki kutat tévedhet is, ezzel tisztában kell lennie a kutatónak magának, de a közvéleménynek is. A tévedés a kutatás része. Nincs tökéletes és abszolút érvényű tudás. Minden relatív. A relatívság az abszolút.)

A tudósok hajlamosak visszavonulni a maguk elefántcsonttornyába, s figyelmen kívűl hagyni, hogy a világnak esze ágába sincs úgy működni, ahogy ők azt megálmodták. Érdemes megemlíteni az Ősrobbanás teóriáját vagy az Einstein által megszerkesztett relativitás-elméleteket. A kísérleteket úgy válogatták össze, hogy ezeket az elméleteket látszólag alátámasszák (azért csak látszólag, mert alaposabb elemzést ezek a kísérletek sem állnák ki az elméletekkel összhangban!), az elképzeléseknek ellentmondó kísérleteket és mérési eredményeket egyszerűen letagadják, vagy „mérési hibának” minősítik.

A tudomány azért kategorizálja az ufókutatókat „ufóhívők-nek”, mert így már eleve ki tudja védeni az esetleges támadásokat. A tudomány ugyanis hit tárgyát nem tudja tudományos kritériumok alapján megvizsgálni. Egyszerű, nem?

Van egy másik súlyos gond is: a repülő csészealjak puszta léte is megkérdőjelezi az egész mai fizikát. Tehát könnyebb a puszta létüket is tagadni, mint új fizikát kidolgozni.

Az akadémikus tudomány állításainak elfogadására is feltétel nélküli hit kell tehát. Melyikünk volt ott, amikor a fény sebességét megmérték? A mérési eredményeket mégis elhisszük. Tanúvallomások alapján. Az ufómegfigyelők is tanúk. Mi van az ő igazukkal? Néhány tudós, aki – esetleg titkos – laboratóriumi körülmények között mér olyasvalamit, ami kötelezően az ő elméletük elfogadásának kedvez, a többi tudós szinte feltétel nélkül elfogadja hitelesnek, holott esetleg jómaga meg sem tudja ismételni az adott mérést. És a több millió ufómegfigyelő? Mindegyiküknek a szeme káprázik?

Ha valaki álmodik valamit, azt a pszichológusa elhiszi neki. Sőt mi több, kielemzi. Pedig tanú nincs, álmodás közben igazából tudatról sem lehet beszélni. Az ufómegfigyelők milliói voltak teljes tudati állapotban a megfigyelésük idején. Esküvel bizonyították igazukat. Kiállták a hazugságmérő teszteket. Olykor egymástól ezer kilométerekre tartózkodtak megfigyelésük során. Mindezt félre lehet söpörni? Meddig még?

Ha az ufómegfigyelések tömege tényleg ostobaság, akkor miért nem lehet biztosítást kötni ufónauták általi elrablás ellen? A biztosítók betegre kereshetnék magukat. Vagy ők már meggyőződtek az ilyen esetek létezéséről csak nem tehetik ezt közzé?

Az egyházak viselkedése is érthető. Ők is a hatalmukat féltik, a ezer évek alatt keserves áldozatok árán felépített nimbuszt. (Ha egyházi embernek van vallásos témájú élménye, akkor azt szentté avatják, ha kívülállónak van, akkor máglyán elégetik – manapság pedig másként teszik lehetetlenné.) Már régen nem az Istenről és az Emberről folyik a szó.

Egyre sűrűsödnek a repedések. A szent könyvek által leírt nagy prófétákról sorban merül fel a gyanú: talán nem is léteztek. Vagy ha léteztek is, nem azok, és nem akkor voltak, ahogy leírják róluk. (Mózes, mint egyiptomi lázadó, vagy Szent Pál, mint római ügynök?) A leírások logikailag is inognak. Ráadásul, a ókori-középkori cenzorok figyelmét elkerülték bizonyos részek, ahol egyértelműen földönkívüliek beavatkozásáról van szó (Pl.: Ezekiel, Énokh, stb.). Ha az Isten szerepében földönkívüliek tetszelegnek, akkor kiket is tisztelünk mi valójában? Kínos és bosszantó kérdések. Ugyanakkor, a földönkívüliek tevékenysége mögött gyakran látható az isteni eredetű beavatkozás is.

A tudomány és a vallás is a káosz peremén egyensúlyozik. A stabilitást jelentő visszahúzó erő – a hierarchia, a pénzfüggőség, az érdekfüggőség, a „tévedhetetlenség” kinyilatkoztatása – szemben áll a földönkívüliek provokálta, a káosz felé húzó, elsöprő erejű változásokkal. Igazi bajban vannak a tudomány és a hit emberei, hiszen megrendült az önmagukba vetett hitük is. A világ nem olyan, amilyennek hinni szerették volna, szűnőben a tömegbázis. A tudomány – érdekeltség, vagyis pénz híján – nem tud megbirkózni a világméretű válságokkal. Az egyházak sem tudnak (netán nem akarnak(?) – az ugyanis rávilágítana bizonyos egyházi elvek tarthatatlanságára, gondolok itt például a fogamzásgátlásra) híveik számára megnyugtató irányvonalat és válaszokat adni a rohanó világunkban felmerült problémákra. Ezáltal a puszta létük kérdőjeleződik meg.

Végigtekintettük a földönkívüliek hatását az egyénre és a különböző szintű szervezetekre. A felvázolt álláspontot természetesen lehet vitatni és kell is. A helyzetet nem egy ember fogja megoldani, s a megoldás még csak gyors sem lesz – valószínűleg. A végkifejletben szerepet kapnak majd az idegenek is, hiszen ők kezdeményezték ezt az egész helyzetet. Kérdés: nekünk milyen szerepünk lesz? És hogy lesz-e egyáltalán…

Látogatók

Megosztás
Previous articleAz Aranykoporsó titka
Next articleDogonok