A haecceitas fogalmának alkalmazása segítségével tehát megkülönböztethetünk olyan partikulárékat, amelyek numerikusan különböznek, annak ellenére, hogy minden kvalitatív tulajdonságuk azonos. De a kérdés, mint láttuk, a másik oldalról is felvethető. Mi biztosítja, hogy egy partikuláré azonossága nem változik, miközben egyes tulajdonságai megváltoznak? Erre a kérdésre a tradicionális, arisztotelészi metafizika által javasolt válasz az esszencializmus volt. (Az essentia latin szóból, melynek jelentése: lényeg.) Az esszencializmus, ha az azonosság problémájának szempontjából tekintjük, értelmezhető úgy, mint egyfajta ?átmenet? a megkülönböztethetetlenek azonossága és a haecceitás kritériuma között.
A megkülönböztethetetlenek azonosságából az következik, hogy ha egy tárgy létezésének bármely pillanatában valamely más tulajdonsággal rendelkezne, mint amivel valójában rendelkezik, azonossága is szükségképpen megváltozik. Az esszencializmus viszont nem zárja ki, hogy ugyanaz a dolog más tulajdonságokkal is rendelkezhetne, mint amikkel valójában rendelkezik, tehát nem ismeri el, hogy csakis a megkülönböztethetetlenek lehetnek azonosak. Ugyanakkor azt is tagadja, hogy bármely tulajdonság megváltozása esetén megőrződhet az azonosság. Vannak olyan tulajdonságok, amelyek megváltozása maga után vonja az azonosság elvesztését.
Az esszencializmus tehát azon a feltevésen alapszik, hogy a dolgok kétféle tulajdonsággal rendelkezhetnek, vagy talán pontosabb lenne úgy fogalmazni, hogy kétféleképpen rendelkezhetnek tulajdonságokkal. A későbbiek során világossá válik, mi a két megfogalmazás közti különbség. Először azonban tekintsük az egyszerűbb esetet, amikor is azt állítjuk, hogy magukat a tulajdonságokat oszthatjuk két különböző csoportba. A tulajdonságok egyik csoportjába azok tartoznak, amelyek megváltozhatnak anélkül, hogy egy tárgy elvesztené azonosságát. A másik csoportba viszont azok, amelyek szükségképpen megilletik a tárgyat. Tekintsük például a következő kijelentéseket:
Szókratész pisze.
Szókratész ember.
Szókratész teste aminosavakból épül fel.
Az utóbbi kettőről azt állítanánk, hogy szükségszerűen igaz. Ha Szókratész nem lenne ember, nem lehetne az, aki. És ha teste nem aminosavakból épülne fel, nem lehetne ember. Az első mondattal azonban nem ez a helyzet. Ha Szókratésznak sasorra lenne, attól Szókratész maradna. A különbség a modalitás, illetve a lehetséges világok nyelvén a következő módon fejezhető ki:
Szókratész lehetne sasorrú (azaz: nem pisze).
Szókratész szükségképpen ember.
Másképp fogalmazva:
Létezik olyan lehetséges világ, amelyben Szókratész sasorrú (azaz: nem tömpeorrú).
Nem létezik olyan lehetséges világ, amelyben Szókratész nem ember.
Ezek a példák azt sugallják, hogy az esszencializmus a tulajdonságok osztályozásáról szóló elképzelés. Vannak olyan tulajdonságok, amelyek ?lényegi? tulajdonságok, és amelyek elvesztésével az azonosság is szükségképp elvész; és vannak olyan tulajdonságok, amelyek változhatnak anélkül, hogy a változás az azonosság megszűnését is maga után vonná. Melyek mármost azok a tulajdonságok, amiket esszenciális tulajdonságoknak tarthatunk?
A tulajdonságok három csoportját szokás az esszenciális tulajdonságok közé sorolni. Az első kettőre a fenti példákban említett tulajdonságok szolgálhatnak illusztrációként. Hagyományosan esszenciális tulajdonságnak szokás nevezni azokat a besoroláshoz szükséges tulajdonságokat, amelyek segítségével a ?Mi ez?? kérdésére válaszolni tudunk. Ha (mondjuk egy marslakó) Szókratészre mutatva azt kérdi: ?Mi ez??, azt fogjuk válaszolni: ?Ez egy ember? és nem azt, hogy ?Ez egy pisze?. Azokat a tulajdonságokat tehát, amelyek segítségével valamit az illető dolog azonosságát meghatározó típusba sorolunk, lényegi tulajdonságnak szokás nevezni.[135]
A tulajdonságok ily módon történő osztályozása azonban nyilvánvalóan körben forgó. Azt a tulajdonságot fogjuk ugyanis egy dolog lényegi tulajdonságának tekinteni, amelynek segítségével azonosságát megadjuk. Csakhogy a lényegi tulajdonságok és azonosság viszonya az esszencializmus szerint ennek éppen a fordítottja: addig állíthatjuk egy dolog azonosságát, ameddig esszenciális tulajdonságai nem változnak. Kétségtelen, hogy az a típus, amelybe egy dolgot meghatározásakor besorolunk, a dolog lényegi tulajdonsága. De nem azért a lényegi tulajdonsága, mert ebbe vagy abba a típusba soroltuk be, hanem épp ellenkezőleg, azért épp ennek vagy annak a típusnak a segítségével határozzuk meg, mert az adott típust lényegi tulajdonságnak tekintjük.
Vegyük azonban szemügyre a harmadik példát. Bár ez az állítás is szükségszerű, amennyiben lehetetlen, hogy Szókratész teste ne aminosavakból épüljön fel, mégis lényegesen különbözik a második állítástól. Egyrészt nem arról van szó, hogy Szókratészt annak segítségével azonosíthatnánk, hogy teste milyen kémiai elemekből épül föl. Másrészt, valószínűleg mindenki, aki tudja, kire utal a ?Szókratész? szó, tudja azt is, hogy Szókratész ember. Ez azonban nem áll testének biokémiai összetételére. Sokaknak, akik tudták, ki Szókratész, elképzelésük sem volt róla, hogy teste aminosavakból épül föl. Azt válaszolhatná erre valaki, és persze jogosan: az, hogy Szókratész ember, és az, hogy teste aminosavakból épül fel, nem független tulajdonságok. Szókratész ember, és mint ember, teste szükségképpen aminosavakból épül fel. Ez a probléma vezet el bennünket a természetes fajok és nemek kérdéséhez.
Az ?ember?, a ?tigris?, a ?citrom? és a ?fenyőfa? stb. terminusok olyan természetes fajokat vagy nemeket jelölnek, amelyeknek egyedei vannak. (A természetes fajok másik típusára az anyagnevek utalnak, például a ?víz? vagy az ?arany?. Az anyag azonban, mint a fejezet elején tisztáztuk, nem konkrét partikuláré, ezért azonosításának problémájával most nem foglalkozunk. Mutatis mutandis azonban mindaz, amit a fajnevekkel kapcsolatban mondunk, áll az anyagnevekre is.) Mi alapján dönthetjük mármost el, hogy egy fajnév valóban megillet-e egy partikulárét, és ezért a fajnév által jelzett tulajdonsággal a dolognak szükségképpen rendelkeznie kell-e?
Az egyik lehetséges megfontolás, hogy megvizsgáljuk, milyen megfigyelhető tulajdonságokat kapcsolunk általában egy fajnévhez. Ezeket a tulajdonságokat (Locke nyomán) a fajok ?nominális lényegének? nevezzük.[136] A citromról például tudjuk, hogy sárga, hogy gömbölyded, hogy savanyú stb. A tigrisről, hogy csíkos, négylábú, nagydarab, de hasonlít egy macskához, büdös és gyakran üvölt. Amenynyiben a ?nominális lényegek? valóban egy parikuláris dolog esszenciális tulajdonságai lennének, abból az következne, hogy ha ezek közül valamelyik megváltozik, a partikuláré azonossága is meg kell változzék; mivel megváltozik az a besorolás, amely az elmélet szerint a partikuláris tárgy azonosságának kritériuma. Az azonosságra vonatkozó esszencialista elképzelésnek ez a változata a következőképp foglalható össze:
[1] Egy partikuláré azonosságának szükséges feltétele, hogy a besorolását meghatározó tulajdonság megőrződjék
[2] Ez a tulajdonság akkor vész el, ha egy esszenciális tulajdonság megváltozik
Ha valamely esszenciális tulajdonság megváltozik, akkor a partikuláré elveszti azonosságát.
Ha azonban megvizsgáljuk a fenti példákat, kiderül, hogy ez a következmény nem áll. Előfordulhat például, hogy egy citromot még éretlenül szüretelnek le. Ekkor nem sárga, sőt soha nem is volt, és talán soha nem is lesz az. Mégis citrom. Előfordulhat, hogy egy tigris albínónak születik, és ezért fehér. Mégis tigris. Előfordulhat, hogy verekedés közben elveszti az egyik lábát. De ettől nem szűnik meg tigrisnek lenni. És így tovább. Számos olyan ?nominális lényeg?-jellegű tulajdonság van, amit elveszíthet valami anélkül, hogy azonosságát elveszítené.
Erre a nehézségre kétféleképpen válaszolhatunk. Egyrészt azt mondhatjuk: e példák azt bizonyítják, hogy az első premisszát kell elvetnünk, s hogy ezért az esszencializmus tarthatatlan, mivel nincsenek olyan tulajdonságok, amelyek a konkrét partikulárék azonosságának szükséges feltételei lennének. Azonosságukat tehát vagy a Leibniz-elv, vagy a haecceitas fogalma segítségével kell értelmeznünk. A tulajdonságokat nem szükséges osztályoznunk aszerint, hogy megőrzésük elengedhetetlen-e egy tárgy azonosságához, vagy sem.
De válaszolhatunk másképp is. Mondhatjuk, hogy az érv teljesen helytálló. A hiba a második premissza értelmezésében rejlik. Az azonosságot meghatározó esszenciális tulajdonság nem a megfigyelhető tulajdonságok valamely összessége, hanem az, amit Locke ?reális lényegnek? nevezett, s ami egy konkrét partikuláré (megfigyelés számára általában közvetlenül nem hozzáférhető) alkotóelemeire vonatkozik. Hogy ezek az alkotóelemek micsodák, az persze a vizsgált dologtól függ majd. (Locke még úgy gondolta, hogy nem tudhatjuk, micsodák, de fel kell tételeznünk, hogy vannak, ellenkező esetben nem tudunk számot adni a partikulárék azonosságáról.) A biológiai példák esetében, amelyeket fentebb használtunk, az ?alkotóelemek? valószínűleg a génekre utalnak, hiszen ezek azok, amik segítségével meghatározhatjuk, hogy miért citrom a citrom, és miért tigris a tigris. Más esetekben viszont az alkotóelemek anyagtípusára, vagy az azt meghatározó atomszerkezetre utalhat. Az előttem lévő billentyűzetnek például lényegi tulajdonsága, hogy (egy bizonyos típusú) műanyagból készült. Ha aranyból lenne, nem lehetne ugyanaz a billentyűzet.
Az esszencializmus ezen értelmezése szerint tehát, amit konstitúció-esszencializmusnak fogok nevezni, egy tárgy azonosságát alkotórészeinek vagy alkotóelemeinek, pontosabban az alkotó részek vagy elemek típusának változatlansága biztosítja. A konstitúció-esszencializmust a következőképp is jellemezhetnénk.
Lehetséges, hogy egy tárgy valamennyi fenomenális (megfigyelhető) tulajdonsága megváltozzék, mégis a tárgy ugyanaz a konkrét partikuláré maradjon. A tárgy alkotórészei vagy alkotóelemei azonban nem változhatnak meg anélkül, hogy azonossága ne veszne el.
A javasolt elmélet szerint akkor mondhatjuk tehát, hogy a különböző lehetséges világokban más-más fenomenális tulajdonságokkal rendelkező partikuláris tárgyak azonosak, ha konstitúciójuk azonos. Ezt az elméletet kétfelől érte kritika. Egyrészt sok esetben úgy tűnik, az ?alkotóelem? fogalma tisztázatlan. Másfelől tisztázatlan az alkotóelemek és a tárgy közti viszony. Ezekkel az ellenvetésekkel a következő alfejezetben foglalkozunk majd.
Akárhogyan is álljon ugyanis a kérdés az alkotóelemekkel kapcsolatban, annyi bizonyos, hogy az alkotóelemek azonossága legfeljebb szükséges, de nem elégséges feltétele egy partikuláris tárgy azonosságának. Az alkotóelemek típusának segítségével talán meghatározhatjuk, hogy mi az a tulajdonság, aminek az elveszítése szükségképpen az azonosság elvesztésével is jár, de azt nyilvánvalóan nem mondhatjuk, hogy az alkotóelemek típusának azonossága biztosítaná a numerikus azonosságot. Platón teste éppúgy aminosavakból épül fel, ahogyan Szókratész teste. Ettől még Platón nem Szókratész.
Ha az esszencializmus segítségével akarjuk tehát az azonosság problémáját megoldani, akkor a konstitúció-esszencializmust ki kell egészítenünk valamely, a numerikus azonosságot biztosító kritériummal. Egy ilyen kritériumra tett Kripke javaslatot. Lehetséges lett volna, hogy Platón hadvezér legyen vagy költő, és ne filozófus. Lehetséges lett volna, hogy soha ne találkozzék Szókratésszel. Az is lehetséges lett volna, hogy egy centiméterrel alacsonyabb legyen, mint valójában volt. De az nem lett volna lehetséges, hogy Platón Szókratész legyen. Miért? Kripke szerint azért, mert míg mindezek a tulajdonságok esetlegesnek tekinthetők, az eredet szükségszerű. Platón az az ember, aki egy bizonyos anyától és apától származik, és bár számos dolog megtörténhetett volna vele, illetve számos más tulajdonsággal rendelkezhetett volna, mint amivel tényleg rendelkezett, mindez azonosságát nem változtatta volna meg.[137]
Hogy az eredet szükségszerűsége mennyiben jelenti a haecceitas kritériumának újraértelmezését, vagy hogy mennyiben tekinthető a konstitúció-esszencializmus kiegészítésének, esetleg módosításának, az persze vitatható. Az ember esetében az eredet szükségszerűségének kritériuma azt állítja, hogy egy személy azonosságát annak a zigótának az eredeti azonossága fogja meghatározni, amelyből a gyermek, majd a felnőtt személy kifejlődött. Bármi is történjék később vele, azonosságán már nem fog változtatni. Ez igen plauzibilisan hangzik.
De azért lehet ellenérveket fabrikálni. Képzeljük el például, hogy egy lehetséges világban az a zigóta, amely az aktuális világban Sztáliné, embrióvá fejlődik, megszületik és felnő. Tegyük fel továbbá, hogy e világban életének minden pillanata megfeleltethető annak az embernek az életével, akit mi az aktuális világban Szolzsenyicinnek nevezünk. (Ugyanúgy néz ki, úgyanúgy viselkedik stb.) Most pedig képzeljük el, hogy ugyanez megtörténik fordítva is: abból a zigótából, amely az aktuális világban Szolzsenyiciné, az elképzelt világban egy Sztálin életét élő ember fejlődne ki.
Vajon ragaszkodnánk-e ahhoz, hogy pusztán az eredet segítségével azonosítsuk a két egyént? Ha a válaszunk nem, akkor azt kell mondanunk, hogy az eredet nem szükségszerű feltétele az azonosságnak, hiszen van olyan lehetséges világ, amelyben ugyanazon eredet segítségével nem ugyanazokat az egyéneket azonosítjuk, mint az aktuális világban. Ha viszont azt válaszoljuk, hogy igen, akkor az eredet-esszencializmus nagyon közel kerül a haecceitás-elmélethez. A numerikus azonosság megállapítása során ugyanis csak az lesz releváns, hogy ez a partikuláris zigóta az, amelyből az egyén kifejlődik. Minden más irreleváns. Ha talán az élőlények esetében még hajlandók lennénk is elfogadni ezt a megoldást, mint azt a következő alfejezetben látni fogjuk, ez az elmélet mesterségesen létrehozott tárgyak esetében aligha ad kielégítő választ az azonosság kérdésére.
Huoranszki Ferenc