Home Cikkek Fehér törpék és kis, zöld emberkék

Fehér törpék és kis, zöld emberkék

221
0

Az emberiség már megvalósította a csillagközi ûrutazást. A Jupiter bolygó gravitációs segítségével a Pioneer-10 és 11, valamint a Voyager-1 és 2 ûrszondákat olyan pályára lendítettük, amelyen elhagyják a Naprendszert és belépnek a csillagok birodalmába. Az ûrszondák nagyon lassan haladnak, annak ellenére, hogy ezek az eddigi leggyorsabban száguldó, ember alkotta szerkezetek. Több tízezer évbe telik, mire a csillagok világában észrevehetõ’ távolságot tesznek meg. Ha valamilyen különleges hatás le nem téríti õket a pályáikról, akkor a Tejútrendszer sok tízmilliárd éves jövõjében sohasem fognak egy másik bolygórendszerbe behatolni. A csillagok közötti távolságok túlságosan nagyok. A négy szerkezet arra ítéltetett, hogy az idõk végezetéig a csillagok között sötét térben vándoroljanak. Mindennek ellenére a négy ûrszonda üzeneteket visz magával, abban a halvány reményben, hogy talán valamikor a messzi jövendõben a Földön kívüli lények észrevehetik valamelyik szondát és elámulnak azokon a lényeken, akik útnak indították eszközeiket ezekre a csodálatra méltó utazásokra. (A Pioneer-10 és 11 üzeneteinek részletes leírása The Cosmic Connection (New York, Doubleday, 1973) címû könyvemben, a Voyager-1 és 2 üzenetét tartalmazó hanglemez részletes leírása pedig aMurmurs ofEarth: The Voyager Interstellar Record (New York, Random House, 1978) címû összeállításban olvasható.)

Ha képesek vagyunk viszonylag kezdetleges technológiai fejlettségünk mellett ilyen szerkezeteket készíteni, akkor vajon egy másik csillag bolygóján élõ lények, akik esetleg sok ezer vagy több millió évvel fejlettebbek nálunk, nem lehetnek-e képesek a gyors és célzott csillagközi ûrutazásra? A csillagközi utazás számunkra idõrabló, nehéz és költséges vállalkozás, de talán még nálunk sokkal bõségesebb erõforrásokkal rendelkezõ idegen civilizációk számára is. Nem lenne bölcs dolog azonban azt állítani, hogy valamikor a jövõben ne jöhetnénk rá a csillagközi ûrutazás valamilyen merõben újszerû fizikai vagy mûszaki megoldására.

Nyilvánvaló, hogy a csillagközi rádióüzenetek továbbítása jóval gazdaságosabb, hatékonyabb és kényelmesebb, mint a csillagközi ûrutazás. Ez az oka annak, hogy eddigi erõfeszítéseink során mindvégig határozottan a rádióüzenetek felé fordítottuk figyelmünket. A rádióüzenetek viszont nyilvánvalóan nem alkalmasak egy, a technológiai fejlõdés kezdete elõtt álló civilizációval vagy fajjal való kapcsolat felvételére. Bármilyen okosan összeállított és nagy teljesítménnyel kisugárzott üzenet érkezett volna a Föld irányába, azt a XX. század elõtt képtelenek lettünk volna felfogni. Márpedig bolygónkon az élet immár mintegy négymilliárd éve jelen van, az emberi lények sok millió éve itt élnek, civilizációnk pedig talán tízezer éves lehet.

Nem elképzelhetetlen, hogy létezik valamiféle Galaktikus Felügyelet, amelyet a Tejútrendszer számos különbözõ bolygóján élõ és egymással együttmûködõ civilizációk hoztak létre azzal a céllal, hogy szemmel tartsák (vagy valamilyen hasonló célú szervvel figyeljék) a fejlõdõ bolygókat és felkeressék a még felderítetlen világokat. Ám a Naprendszer elég távol esik a Tejútrendszer középpontjától, így könnyen kicsúszhat az ilyen átvizsgálások hatókörébõl. Az is elõfordulhat, hogy idejönnek a felderítõ ûrhajók, de mondjuk csak tízmillió évenként egyszer – így a történelmi idõkben még nem került sor újabb látogatásra. Ugyanakkor az sincs kizárva, hogy néhány kutatócsoport már a történelmi idõkben érkezett ide, így õseink feljegyezhették az eseményt, vagy legalábbis a kapcsolat valamiképpen befolyásolta az emberiség történelmének alakulását.

Ezt a lehetõséget 1966-ban J. S. Sklovszkij szovjet asztrofizikussal közösen írott, Intelligent Life in the Universe címû könyvünkben vizsgáltuk meg. Számos kultúra egy sor tárgyi emlékét, legendáját és néphagyományát elemeztük. Megállapítottuk, hogy ezek egyike sem jelent még csak mérsékelten meggyõzõ bizonyítékot sem egy feltételezett Földön kívüli kapcsolatra. Az ismert emberi képességekre és viselkedésekre mindig vannak kézenfekvõbb alternatív magyarázatok. A megvizsgált esetek között sok olyan is akadt, amelyeket késõbb Erich von Daniken és néhány más, kritikátlan szerzõ a Földön kívüli kapcsolat bizonyítékaként fogadott el.

Ezek közé tartoznak a sumér legendák a csillagászati pecsétekrõl, a Biblia történetei Énókhról, valamint Szodomáról és Gomorráról, az észak-afrikai tasszili falfestményekrõl, arról a gépi megmunkálású fémkockáról, amelyet állítólag egy ásatáson, õsi geológiai üledékek között találtak és egy ausztriai múzeumban van kiállítva és így tovább. Az azóta eltelt évek során amennyire lehetõségem volt rá, továbbra is szemmel tartottam az efféle történeteket, de nagyon kevés olyat találtam, amelyik futó figyelmünknél többre lenne érdemes.

Az állítólagos õsi ûrhajósokkal” kapcsolatos történetek hosszú listáján szereplõ, érdekesebbnek tûnõ esetekre vagy nagyon ésszerû, alternatív magyarázat adható, vagy bizonyos esetekben félreértésekrõl, vagy egyszerûen koholmányokról, félrevezetésrõl és torzításokról van szó. A leírások között találkozhatunk a Piri Reis-féle térképpel, a húsvét-szigeti kõszobrokkal, a Nazca-fennsík óriási méretû rajzaival, valamint Mexikóból, Üzbegisztánból és Kínából származó különféle tárgyi emlékekkel.

Mindamellett egy fejlett, Földön kívüli civilizáció meglehetõsen egyszerûen itt hagyhatta volna teljesen egyértelmû névjegyét. Sok magfizikus véli úgy, például, hogy létezik az atommagok világában az úgynevezett “stabilitás szigete” egy hipotetikus, a 114 protont és 184 neutront tartalmazó szupernehéz atommag környékén. A magjában összesen 238 protont és neutront tartalmazó, az uránnál nehezebb kémiai elemek mindegyike kozmikus idõskálán nézve rövid idõ alatt elbomlik. Okkal feltételezhetõ azonban, hogy a protonok és a neutronok közötti összekötõ erõk jellegébõl következõen stabil elemek jöhetnének létre, ha létre tudnánk hozni a mintegy 114 protont és 184 neutront tartalmazó atommagokat. Ezek létrehozása meghaladja mai technikai lehetõségeinket, így nyilvánvalóan erre elõdeink sem lehettek képesek.

Egy ilyen elemeket tartalmazó anyagból készült fémtárgy például egyértelmû bizonyítékot szolgáltatna a fejlett, Földön kívüli civilizációk múltbeli látogatása mellett. Vagy gondoljunk a technécium nevû elemre, amelynek legstabilabb változata 99 protont és neutront tartalmaz. A technécium fele 200 000 év alatt radioaktív úton más elemekké bomlik, a maradék fele újabb 200 000 év alatt bomlik el, és így tovább. A folyamat következtében a csillagok keletkezésekor a többi kémiai elemmel együtt, évmilliárdokkal ezelõtt létrejött technécium már nyomtalanul eltûnt. A Földön található technécium tehát kizárólag mesterséges eredetû lehet, amint azt találó elnevezése is sejteti. Egy technéciumból készült tárgy csakis egyféle jelentést hordozhat. Hasonlóképpen elõfordulnak a Földön egymással ötvözhetetlen fémek, például az alumínium és az ólom. Ha együtt megolvasztjuk õket, akkor a sokkal nehezebb ólom azonnal a tartály aljára süllyed, az alumínium pedig a tetején úszik. Az ûrhajók fedélzetén uralkodó súlytalanságban azonban a gravitáció nem húzza le a nehéz ólmot, ezért elõállítható az egzotikus Al/Pb ötvözet. A NASA elsõ ûrrepülõgépes küldetései egyikében éppen az ilyen ötvözési módszerek kikísérletezése volt a cél. Bármely õsi civilizációtól származó, és alumíniumólom ötvözetre írt üzenet méltán tarthatna számot kitüntetett figyelmünkre.

Az is elõfordulhatna, hogy nem az üzenet hordozójának anyaga, hanem a tartalma utalna õseink képességeit felülmúló tudományos vagy technológiai eredményre. Ilyen információ lehet például a Maxwell-egyen-letek vektoriális alakban történõ felírása (mágneses monopólusokkal vagy azok nélkül), a Planck-féle fekete test sugárzásának eloszlási görbéje a hõmérséklet függvényében, vagy a speciális relativitáselmélet Lorentz-transzformációjának levezetése. Még ha az õsi civilizációk nem is értettek volna meg egy ilyen üzenetet, valószínûleg szentségként tisztelték volna. Ilyen esetekrõl sincs azonban tudomásunk- leszámítva a nyilvánvalóan haszonszerzési céllal készült történeteket az õsi és mai Földön kívüli ûrhajósokról.

Viták folytak egy állítólagos összetört ufóból származó magnéziumminták tisztaságáról, de ezt a tisztaságot az eset történtekor már az amerikai technológia is képes volt elõállítani. Egy repülõ csészealj belsejébõl megszerzett (és emlékezetbõl lejegyzett) állítólagos csillagtérkép a Naphoz legközelebbi csillagokat ábrázolja, alaposabban elemezve a “csillagtérképet”, kiderül, hogy az egyezés alig jobb, mintha a térképet úgy állítottuk volna elõ, hogy egy ódivatú töltõtollal véletlenszerûen tintapöttyöket spriccelünk egy papírlapra, a történetek közös vonása, hogy egyik sem elegendõen részletes ahhoz, hogy ki lehessen zárni az alternatív magyarázatokat és egyik sem kellõen pontos ahhoz, hogy számot adhassunk a technológia kora elõtti emberek modern fizikai vagy csillagászati ismereteirõl. Az egyetlen kivételt a Szíri-usz csillagot övezõ figyelemre méltó mitológia jelenti, amely a Mali Köztársaságban élõ dogon nép hagyományainak része.

Napjainkban már legfeljebb csak néhány száz dogon él, akiket az antropológusok az 1930-as évek óta alaposan tanulmányoznak. Mitológiájuk bizonyos elemei az õsi egyiptomi civilizáció legendáira emlékeztetnek, ezért néhány antropológus feltételezi a dogonok és az õsi Egyiptom közötti laza kulturális kapcsolatot. A Szíriusz heliákus kelése kulcsfontosságú csillagászati jelenség volt az egyiptomi naptárkészítõk számára, mert ezt használták fel a Nílus áradásainak elõrejelzéséhez.

A dogonok csillagászati ismereteinek legmeghökkentõbb részleteire Marcel Griaule francia antropológus mutatott rá az 1930-as és 1940-es években. Semmi okunk nincs rá, hogy kétségbe vonjuk Griaule beszámolóját, ám fontos megjegyezni, hogy nincsenek ennél korábbi nyugati feljegyzések ezekrõl a figyelemre méltó dogon néphagyományokról, így kizárólag Griaule közvetítésével érkezett információk állnak a rendelkezésünkre. A történetet a közelmúltban R. K. G. Temple brit író népszerûsítette.

A tudomány elõtti kor csaknem minden más társadalmával ellentétben a dogonok azt tartják, hogy a bolygók, akárcsak a Föld, a tengelyük körül forognak és a Nap körül keringenek. Erre a következtetésre a fejlett technológia bevetése nélkül is el lehet jutni, amint azt Kopernikusz példája is igazolja, ám ez a világkép roppant ritka a Föld népei körében. Az ókori Görögországban azonban Püthagorasz és Philolaosz ezt tanította, akik Laplace szavait idézve talán azt tartották, hogy a bolygók lakottak, a csillagok pedig a térben szerteszét elhelyezkedõ napok, amelyek maguk is bolygórendszerek középpontjai”. Ez a tanítás, a további, ellentmondásos elgondolások széles skálájával együtt azonban akár egy tehetséges ember szerencsés megsejtése is lehet.

Az ókori görögök úgy gondolták, hogy csak négy elem létezik: a föld, a tûz, a víz és a levegõ, minden más ezekbõl épül fel. A Szókratész elõtti filozófusok között olyanokat is találunk, akik e négy elem valamelyikének a felkent szószólói voltak. Ha késõbb kiderült volna, hogy a Világegyetem alapvetõen sokkal inkább az egyik elembõl áll, mintsem a másik háromból, akkor sem kellene különösebb jelentõséget tulajdonítani annak a Szókratész elõtti filozófusnak, aki éppen ezt az elemet vette pártfogásába. Csupán statisztikai alapon bizonyosak lehetünk benne, hogy a négy elem egyike nyerõnek bizonyul. Hasonlóképpen, ha kialakult sok száz vagy sok ezer kultúra, mindegyik a saját kozmológiájával, akkor nem kell meglepõdnünk, ha pusztán a véletlennek köszönhetõen az egyikben olyan ötlet merül fel, amelyik nemcsak helyes, hanem lehetetlenség következtetések útján levezetni.

Temple szerint azonban a dogonok ennél is továbbmennek. Úgy vélik, hogy a Jupiternek négy holdja van, a Szaturnuszt pedig gyûrû veszi körül. Talán elõfordulhatott, hogy rendkívül éles látású egyének a szokatlanul kedvezõ látási viszonyok közepette távcsõ nélkül is megfigyelhették a Jupiter Galilei-holdjait és a Szaturnusz gyûrûjét. Van azonban még valami, ami a hihetõség legvégsõ határán van. Minden Kepler elõtti csillagásszal ellentétben a dogonok állítólag – helyesen – nem kör, hanem ellipszispályákon keringõknek ábrázolják a bolygókat.

Még meglepõbbek a dogonok nézetei a Szíriuszra, az égbolt legfényesebb csillagára vonatkozóan. Szerintük a Szinusznak van egy sötét és láthatatlan kísérõje, amelyik ötvenévenként egyszer megkerüli a Szíriuszt (méghozzá Temple szerint ellipszis alakú pályán). Azt állítják, hogy a kísérõcsillag nagyon kicsi és nagyon nehéz, mert egy különleges, ?sagala” nevû, a Földön nem található fémbõl készült.

A figyelemre méltó tények szerint a Szíriusz A-nak valóban van egy rendkívül sötét kísérõcsillaga, a Szíriusz B, amely ellipszis alakú pályáján 50,04 +- 0,09 évenként kerüli meg társát. A Szíriusz B a modern csillagászat által felfedezett elsõ fehér törpe csillag. Anyaga úgynevezett ?relativisztikusan degenerált” állapotban van. Ilyen a Földön nem létezik, és minthogy az ilyen anyagban az elektronok nem kötõdnek az egyes atommagokhoz, ezért helyénvaló fémnek nevezni. Minthogy a Nagy Kutya csillagképben lévõ Szíriuszt szokták Kutyacsillagnak is nevezni, a Szíriusz B-t ?Kölyökkutyának” is becézik.

Elsõ pillanatban úgy tûnik, hogy a dogonok Szíriuszra vonatkozó legendája a legesélyesebb jelölt a bizonyítékok sorában, ha a fejlett Földön kívüli civilizációval létrejött kapcsolat mellett akarunk érvelni. Ha azonban alaposabban szemügyre vesszük a történetet, akkor nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a dogonok csillagászati hagyományai csupán orálisak, bizonyossággal csak az 1930-as évek óta van tudomásunk róla és a szóban forgó diagramok nem egyebek egy pálcikával a homokba rajzolt vázlatnál. (Egyébként arra nézve is vannak bizonyítékok, hogy a dogonok nagy elõszeretettel rajzolnak ellipsziseket, és hogy Temple talán tévedett, amikor azt állította, hogy a dogon mitológia szerint a bolygók és a Szíriusz B ellipszis alakú pályán keringnek.)

Ha áttanulmányozzuk a dogon mitológia egészét, akkor gazdag és bonyolult belsõ szerkezetû legenda tárul fel a szemünk elõtt. Mitológiájuk sokkal gazdagabb, mint a közelükben élõ más népeké, amint arra számos antropológus felhívta a figyelmet. Ahol a legendák gazdag tárháza áll rendelkezésre, ott magától értetõdõen nagyobb az esély arra, hogy az egyik mítosz állításai véletlenül összhangban vannak a modern természettudomány állításaival. Egy felettébb szerény mitológia esetében sokkal kevésbé valószínû az efféle véletlen egybeesés. Ha azonban megvizsgáljuk a dogon mitológia többi részét, akkor néhány további olyan elemet találunk, amelyek kísértetiesen emlékeztetnek a modern természettudomány felfedezéseire.

A dogon kozmogónia leírja, miként vizsgált meg a Teremtõ egy, a szájánál kerek, és az aljánál négyszögletes, fonott kosarat. Az ilyen kosarakat Maliban mind a mai napig használják. A Teremtõ felfordította a kosarat és azzal modellezte a világ teremtését – a négyzet alakú alap jelöli az égboltot, a kosár kerek szája pedig a Napot. Meg kell vallanom, ez az elképzelés egyáltalán nem döbbentett meg, mint a modern kozmológiai gondolkodás figyelemre méltó elõképe. A Föld teremtésének dogon változata szerint a Teremtõ beültetett egy tojásba két ikerpárt, amelyek mindegyike egy fiúból és egy lányból állt. Azzal a szándékkal tette ezt, hogy az ikrek a tojás belsejében váljanak éretté és egy tökéletesen kétnemû (hímnõs, androgyn) lénnyé egyesüljenek. A Föld akkor keletkezett, amikor az egyik ikerpár, még mielõtt megérett volna, kitört a tojásból, mire a Teremtõ megszentelte a másik ikreket, hogy fenntartsa a kozmikus harmóniát. Változatos és érdekes ez a teremtésmítosz, azonban minõségileg semmiben sem különbözik az emberiség sok más mítoszától vagy vallásától.

A Szíriusz kísérõcsillagának létezése magától értetõdõen leszármaztatható lehet az általános dogon mitológiából, amelyben az ikrek központi szerepet játszanak. Úgy tûnik azonban, hogy semmiképpen sem lehet hasonlóan egyszerû magyarázatot adni a Szíriusz kísérõcsillagának keringési periódusára és sûrûségére. A dogonok Szíriusz-mítosza túlságosan közel áll a modern csillagászati gondolkodásmódhoz és mennyiségileg túlságosan pontos ahhoz, hogy véletlennek lehessen tekinteni. Mégis ott találjuk a tudományos kor elõtti legendák többé-kevésbé szokványos körében. Mi lehet a magyarázata? Van-e esélye annak, hogy a dogonok vagy kulturális elõdeik ténylegesen láthatták a Szíriusz B-t és megfigyelhették a Szíriusz A körüli keringését?

A fehér törpék, mint amilyen a Szíriusz B, a vörös óriás csillagokból fejlõdnek ki. Utóbbiak nagyon fényesek, és a nevük alapján talán nem meglepõ, de vörösek. Az ókori szerzõk a Krisztus utáni elsõ néhány évszázadban a Szíriuszt még vörösnek írták le – ami természetesen nem a ma megfigyelhetõ színe. Horatius egyik párbeszédtöredékében, amely a ?Hoc Quoque Tiresia” (Hogyan gazdagodjunk meg gyorsan) címet viseli, elõfordul egy meg nem határozott korábbi mûvébõl való idézet, amely így hangzik: ?A vörös kutyacsillag hõje szétrepesztette a szótlan szobrokat”. E kevéssé ellenállhatatlan ókori források hatására egyes asztrofizikusok enyhe kísértést éreztek annak megfontolására, hogy a Szíriusz B esetleg még a történelmi idõkben vörös óriás lehetett, így szabad szemmel is látható volt, mert teljesen elnyomta kísérõje fényét. Ebben az esetben talán lehetett a Szíriusz B fejlõdésének egy olyan, késõbbi szakasza, amikor fényessége hasonló volt a Szíriusz A-éhoz, így a két csillag egymás körüli mozgását szabad szemmel is észre lehetett venni.

A jelenlegi legmegbízhatóbb csillagfejlõdési elméletek szerint azonban egyszerûen nem volt elég idõ ahhoz, hogy a Szíriusz B elérje mostani fehér törpe állapotát, ha Horatius elõtt néhány évszázaddal még vörös óriás volt. Sõt mi több, rendkívül hihetetlennek tûnik, hogy a dogonokon kívül senki más ne vette volna észre az egymást ötvenévenként megkerülõ két csillagot, noha egyenként is az égbolt legfényesebb csillagai lehettek. A csillagászati megfigyelésekben felettébb járatos iskolák alakultak ki a korábbi évszázadokban Mezopotámiában éppúgy, mint Alexandriában, nem is beszélve a kínai és koreai csillagászok munkájáról.

Meglepõ lenne, ha ezek egyike sem tapasztalt volna semmi rendkívülit. (A Mars bolygó megnevezésére az ókori egyiptomiak a ?vörös Hórusz” kifejezést használták. Hórusz volt a császárok sas alakú istensége. Az egyiptomi csillagászok figyelemre méltó pontossággal állapították meg az égitestek színét. A Szíriusz leírása azonban semmit nem tartalmaz a csillag színérõl.) Vajon annak feltételezése maradhat ezután az egyetlen alternatívánk, hogy egy Földön kívüli civilizáció képviselõi látogatták meg a dogonokat vagy õseiket?

A dogonok olyan ismeretek birtokában vannak, amelyekre lehetetlenség távcsõ használata nélkül szert tenni. Ebbõl egyenesen következik, hogy kapcsolatba kellett lépniük valamilyen fejlett technikai civilizációval. Az egyetlen kérdés az, hogy milyen lehetett ez a civilizáció, Földön kívüli vagy európai? Talán oktatási céllal õsi, Földön kívüli civilizáció képviselõi bukkantak fel a dogonok körében. Sokkal hihetõbben hangzik azonban, hogy a dogonok valamikor a nem túl régmúltban kapcsolatba kerültek a természettudományokban járatos európaiakkal, akik átadták nekik a Szíriuszra és fehér törpe kísérõjére vonatkozó, fontos európai mítoszt, amely egy ragyogóan leleményes, de képtelen történet minden felületes ismérvét magán viselte. Talán egy Afrikába utazó európai jelenthette ezt a nyugati kapcsolatot, esetleg a helyi francia iskolák vagy az I. világháborúban a franciák oldalán harcoló nyugat-afrikaiak.

Egy újabb csillagászati felfedezés tovább növelte annak a valószínûségét, hogy ezek a történetek európaiakkal, nem pedig földönkívüliekkel létesített kapcsolatok eredményeképpen kerültek a dogon mitológiába. A Cornell Egyetemen James Elliot vezetésével dolgozó kutatócsoport egy, az Indiai-óceán fölött nagy magasságban szálló repülõgépen létesített csillagvizsgáló mûszereivel 1977-ben kimutatta, hogy az Uránusz bolygó körül gyûrûk helyezkednek el. Földi megfigyelésekkel erre sohasem lehetett volna rájönni. A Naprendszert megfigyelõ, fejlett Földön kívüli lények számára semmiféle nehézséget nem okozna az Uránusz gyûrûinek felfedezése. A XIX. és a XX. század európai csillagászai azonban ezzel kapcsolatban semmit sem tudtak volna mondani. Az a tény, hogy a dogonok sohasem beszéltek egy a Szaturnuszon túli, gyûrûs bolygóról, számomra azt a vélekedést támasztja alá, hogy informátoraik európaiak voltak, nem pedig földönkívüliek.

F. W. Bessel német csillagász 1844-ben észrevette, hogy a Szíriusz (Szíriusz A) hosszú távú elmozdulása nem egyenes vonalú, hanem a csillag a távolabbi csillagok háttere elõtt hullámvonal mentén mozog. Bessel felvetette, hogy a megfigyelt, szinuszhullámra emlékeztetõ mozgást esetleg a csillag körül keringõ sötét kísérõ okozhatja. Minthogy az imbolygás periódusa ötven év volt, Bessel arra következtetett, hogy a két csillag, a Szíriusz A és B ötven éves periódussal kering közös tömegközéppontjuk körül.

Tizennyolc évvel késõbb Alvan G. Clark, miközben kipróbálta új, 18 1/2 hüvelykes refraktorát, véletlenül, közvetlen vizuális észleléssel felfedezte a Szíriusz B-t, a Szíriusz kísérõcsillagát. A relatív mozgásokból a Newton-féle gravitációs törvény segítségével megbecsülhetjük a Szíriusz A és B tömegét. Kiderült, hogy a kísérõcsillag tömege csaknem pontosan akkora, mint a Napé. A Szíriusz B azonban csaknem tízezerszer halványabb, mint a Szíriusz A, jóllehet tömegük nagyjából egyforma és lényegében ugyanolyan messze vannak a Földtõl. Ezeket a tényeket csak akkor lehet értelmezni, ha a Szíriusz B átmérõje sokkal kisebb vagy hõmérséklete sokkal alacsonyabb. A XIX. század végén azonban a csillagászok azt hitték, hogy az egyforma tömegû csillagoknak körülbelül azonos a hõmérséklete.

A századfordulón széles körben elterjedt az a nézet, hogy a Szíriusz B hõmérséklete nem különösebben alacsony. Walter Adams 1915-ben végzett spektroszkópiai megfigyelései megerõsítették ezt az állítást. Ennélfogva a Szíriusz B-nek nagyon kicsinek kell lennie. Ma már tudjuk, hogy csupán akkora, mint a Föld. Méretére és színére való tekintettel ezt a csillagtípust fehér törpének nevezték el. Ha viszont a Szíriusz B sokkal kisebb, mint a Szíriusz A, akkor a sûrûségének sokkal nagyobbnak kell lennie. Ennek megfelelõen századunk elsõ évtizedeiben általánossá vált a felfogás, miszerint a Szíriusz B rendkívül sûrû.

A Szíriusz kísérõjének különleges természetérõl könyvek jelentek meg és sokat cikkezett a korabeli sajtó. így például Sir Arthur Stanley Eddington The Nature of the Physical World címû könyvében ezt olvashatjuk: ?Úgy tûnik, a csillagászati bizonyítékok semmi kétséget sem hagynak afelõl, hogy az úgynevezett fehér törpe csillagokban az anyag sûrûsége felülmúl minden földi tapasztalatot. A Szíriusz kísérõjében például az anyag sûrûsége egy tonna köbinchenként (azaz 1 tonna agyag 16,38 cm3-ben, ami 61 kg/cm3-nek felel meg – a lektor megjegyzése).

Ezeket a fizikai körülményeket csak az a tény magyarázhatja, hogy a magas hõmérséklet és az anyag erõteljes kavargása leszakítja az atomok külsõ elektronjait (ionizálja az atomokat), így a maradék sokkal szorosabban egymáshoz préselhetõ.” A könyvnek 1928-as megjelenését követõen egy éven belül csak angolul tíz utánnyomása látott napvilágot. Sok nyelvre lefordították, többek közt franciára is. Az ötletet, miszerint a fehér törpéket elektrondegenerált anyag alkotja, elõször R. H. Fowler vetette fel 1925-ben. Az elképzelést igen gyorsan elfogadták. Felmerült egy másik elgondolás is, amely szerint a fehér törpék anyaga ?relativisztikusan degenerált”. Az ötletet elõször 1934 és 1937 között a Nagy-Britanniában élõ, indiai származású asztrofizikus, S. Chandrasekhar publikálta. Nézeteit a szakma alapvetõen kétkedéssel fogadta, mert a kor csillagászai még nem a kvantummechanikán nevelkedtek. Az egyik legélénkebb kételkedõ éppen Eddington volt. A vita a tudományos lapokban folyt, de az érdeklõdõ laikusok számára is követhetõen. Mindez közvetlenül azt megelõzõen történt, hogy Griaule rábukkant a dogonok Szíriusz-legendájára.

Lelki szemeimmel látni vélek egy gall utazót, aki felkeresi az akkor Francia Nyugat-Afrikában élõ dogon népet. Talán diplomata lehetett, vagy felfedezõ, kalandor, esetleg egy korai antropológus. Efféle utazók, például Richard Francis Burton, már sok évtizeddel korábban is jártak Nyugat-Afrikában. A beszélgetés csillagászati témákra terelõdik. A Szíriusz az égbolt legfényesebb csillaga. A dogonok elmesélik az utazónak az õ Szíriusz-mítoszukat. Azután udvariasan mosolyogva, várakozással teli kíváncsisággal arra kérik a látogatót, ugyan mesélné el, milyen az õ Szí-riusz-mítosza. Talán, mielõtt válaszolna, belekukkant a táskájában hordott, gyûröttre olvasott könyvecskébe. A Szíriusz fehér törpe kísérõje éppen az aktuális csillagászati szenzáció volt, így aztán az utazó a szokványos mítoszért cserébe igazán látványos elõadással szolgálhat. Elutazását követõen sem merült feledésbe a beszámolója, azt tovább mesélték, míg végül beépült a hagyományos dogon mitológiába, legalábbis annak kiegészítõ ágaként (talán éppen a ?Szíriusz-mítoszok, fehér emberek beszámolói” címszó alatt). Amikor Marcel Griaule az 1930-as és 1940-es években tanulmányozni kezdi a dogonok mitológiáját, akkor azok az Európából származó, de idõközben sajátjukká vált mítoszt mesélik el neki.

Egy mítosz visszatérése kiinduló kultúrájába egy elõvigyázatlan antropológus közvetítésével valószínûtlennek hangzana, ha nem ismernénk oly sok hasonló példát az antropológia tudományában. Az alábbiakban ezek közül idézek fel néhány esetet.

A XX. század elsõ évtizedében egy kezdõ antropológus az Egyesült Allamok délnyugati részén élõ õslakos indiánok õsi hagyományairól szóló beszámolókat gyûjtötte. Az volt a feladata, hogy írja le a szinte kizárólag csak a szájhagyományban létezõ szokásokat, még mielõtt azok végleg a feledés homályába merülnének. A fiatal amerikai indiánok már elveszítették az érzékelhetõ kapcsolatukat az õsi hagyományokkal, ezért az antropológus elsõsorban a törzsek idõsebb tagjait próbálta kikérdezni. Az egyik nap egy idõs, de élénk és együttmûködésre kész válaszadóval ült annak kunyhója elõtt.

?Meséljen valamit arról, milyen szertartásokat végeztek az õseik a gyermekszületésekor!”

?Egy pillanat.”

Az öreg indián komótos léptekkel elballagott a kunyhó sötét mélyére. Úgy tizenöt perc múltán visszatért és figyelemre méltóan hasznos információkkal szolgált. Részletesen leírta a szülés utáni szokásokat, beleértve a méhlepénnyel, a magzatburokkal, a köldökzsinórral, az újszülött elsõ lélegzetvételével és elsõ felsírásával kapcsolatos rítusokat. A fellelkesült és lázasan jegyzetelõ antropológus ezután módszeresen végigment az élet legfontosabb állomásaival összefüggõ szokásokon, a felnõtté válási beavatástól kezdve a házasságon és a terhességen keresztül egészen a halálig. A kérdezett minden esetben eltûnt a kunyhó mélyén, ahonnan negyedóra elteltével elõbújt, majd kimerítõ válasszal szolgált. Az antropológus megdöbbent. Szerette volna tudni, hogy van-e valaki a kunyhóban, talán egy még öregebb, de beteg és ágyhoz kötött ember? Végül már annyira fúrta az oldalát a kíváncsiság, hogy erõt vett magán és megkérdezte alanyát, mit csinál minden alkalommal a kunyhóban. Az öreg ember szélesen elmosolyodott, majd még egyszer visszament a kunyhóba, ahonnan a Dictionary of American Etnography egy sokat forgatott példányával tért vissza. A kötetet az elõzõ évtized antropológusai állították össze. Bizonyára azt gondolta, hogy ez a szegény fehér ember kíváncsi, jó szándékú és tudatlan. Esetleg nincs meg neki ez a csodálatos könyv, amely népem minden hagyományát tartalmazza. Elmondom hát neki, mi áll a könyvben.

A másik két történetem a kiváló orvos, dr. D. Carleton Gajdusek kalandjairól szól. Gajdusek éveken keresztül tanulmányozta Új-Guinea lakossága körében a kuru nevû, vírusos eredetû fertõzõ betegséget. Ezért a munkájáért 1976-ban õ kapta az orvosi Nobel-díjat. Hálás vagyok dr. Gajduseknek, hogy vette a fáradságot és ellenõrizte a történetekkel kapcsolatos emlékeimet, amelyeket elõször sok évvel ezelõtt hallottam tõle. Új-Guinea egy olyan szigeten fekszik, ahol a hegyek elválasztják egymástól az egyes völgyekben élõ népcsoportokat – hasonlóan ahhoz, ahogy az ókori Görögországban -, de az elszigetelõdés sokkal határozottabb. Ennek eredményeképpen a kulturális hagyományok bõséges változatossága alakult ki.

Gajdusek és dr. Vincent Zigas, az akkori nevén Pápua és Új-Guinea Terület Közegészségügyi Szolgálatának tisztiorvosa 1957 tavaszán egy ausztrál rendõrtiszt kíséretében felderítõutazást tett a South Fore kulturális és nyelvi rezervátum ?ellenõrizetlen területén”, a Purosa-völgytõl Agakamatasa faluig. A falvakban még kõbõl készült edényeket használtak és fennmaradt a saját közösségen belüli kannibalizmus.

Gajdusek és társai ebben az Isten háta mögötti, a South Fore legtávolabbi zugában fekvõ falvakban rátaláltak a kuruval fertõzöttekre. A betegség a kannibalizmussal terjed, de leggyakrabban nem az emésztõrendszeren keresztül. A kutatók elhatározták, hogy eltöltenek néhány napot az egyik faluban és eközben felkeresik az egyik wa’e-t, azaz a férfiak házát (puszta véletlenségbõl éppen egy ilyen házból származó zenét küldtünk el a Voyager ûrszonda üzenetével a csillagok világába). Az ablaktalan, alacsony ajtajú, füstös, szalmatetõs ház belsõ elrendezése olyan volt, hogy a látogató sem felegyenesedve állni, sem kinyújtózni nem tudott. Sok apró hálóhelyiséget alakítottak ki, mindegyikben külön tûzhellyel, amely körül a férfiak és fiúk kisebb csoportjai zsúfolódtak össze, hogy ne fázzanak a több mint 2000 méteres tengerszint feletti magasságban a hideg éjszakákon.

A látogatók elszállásolása kedvéért a férfiak és a fiúk örömmel átalakították a ceremoniális férfiház egyik felének belsõ szerkezetét, így Gajdusek és társai a magas, szélfútta és felhõbe burkolódzó hegygerincen, a két napon és két éjjelen át ömlõ esõben fedél alatt tölthettek az éjszakát. A fiatal fore-beli beavatottak a hajukba fûzve disznózsírral bekent háncsfonatot viseltek. Az orrukba nagyméretû ékszereket aggattak, karkötõként a disznók péniszét viselték, nyakláncaikon pedig oposszumok és fakúszó kenguruk nemi szervei himbálództak.

A vendéglátók az elsõ éjszakán és a következõ, esõs napon egyfolytában saját, hagyományos dalaikat énekelték. Viszonzásképpen, ?hogy elmélyítsük velük ajó kapcsolatot”, mesélte Gajdusek, ?mi is énekelni kezdtünk, egyebek között orosz dalokat, például az ‘Ocsi csornije’ és a ‘Moj kasztyor v tumanye szvetyit’ kezdetûeket.” A bennszülöttek örömmel hallgatták a vendégek énekét, olyannyira, hogy az Agakamatasa falu lakói kérésére több tucatszor meg kellett ismételni a dalokat a füstös South Fore-i közösségi házban, a tomboló felhõszakadás kísérõjelenségeként.

Néhány évvel késõbb Gajdusek részt vett a South Fore terület másik részén egy a bennszülöttek zenéjét gyûjtõ expedíción. Arra kérték a helybéli fiatalembereket, énekeljék el összes hagyományos dalukat. Gajduseket megdöbbentette, de szórakoztatta is, amikor a bennszülöttek elõadták az ?Ocsi csornije” kissé megváltoztatott, de egyértelmûen felismerhetõ változatát. Az énekesek közül sokan nyilvánvalóan azt gondolták, hogy ez a dal is az õsi hagyományok része. Késõbb Gajdusek még távolabbi vidékeken is rábukkant a dalra, ahol az énekeseknek fogalmuk sem volt annak eredetérõl.

Könnyen elképzelhetjük egy, az egész világra kiterjedõ népzenei gyûjtõmunka részeseinek a megrökönyödését, amikor felfedezik, hogy Új-Guinea egyik legeldugottabb részén az õslakosok egy olyan dalt énekelnek, amelyik ritmusában, dallamában és szövegében egyaránt figyelemre méltó hasonlóságot mutat az ?Ocsi csornije” orosz dallal. Ha azt hinnék, hogy az õslakosok korábban még sohasem kerültek kapcsolatba a nyugati civilizációval, akkor különös rejtéllyel kellene szembenézniük.

Késõbb, de még ugyanabban az évben Gajduseket felkereste több ausztrál orvos kollégája, mert meg akarták ismerni arra vonatkozó figyelemre méltó megfigyeléseit, miként terjed a kuru a kannibalizmus révén egyik páciensrõl a másikra. Bronislaw Malinowski úttörõ munkát végzõ antropológus korábban Melanézia tengerparti népei körében már összegyûjtötte a fertõzõ betegségek terjedésére vonatkozó hiedelmeket. Azok a népek úgy hitték, hogy a betegségeket a halottak szelleme vagy az élõkre féltékeny, rosszindulatú, elhunyt rokonok küldik rá azokra a túlélõ vérrokonaikra, akik haragosaik voltak. Gajdusek megállapította, hogy a fore-beliek nem így képzelik a fertõzõ betegségek terjedését. Szerintük a legtöbb betegséget a gonosz varázslat okozza, amelyet bármely megsértett és jogosan bosszút álló férfi, akár fiatal, akár öreg, el tud végezni arra különlegesen kiképzett varázsló közremûködése nélkül. Az egyik különleges varázslat a kurura vonatkozott, más betegségek, mint például a krónikus tüdõbaj, a lepra, a framboesia nevû fertõzõ bõrbetegség és az egyéb kórok terjesztéséhez más rítusokat tartottak szükségesnek.

Ezek a hitek a régmúltban gyökeredztek és szilárdan tartották magukat, ám amikor a fore-beliek azt tapasztalták, hogy a framboesia enyhült a Gajdusekék által adott penicillininjekciók hatására, akkor hamar belátták, hogy a varázslattal operáló magyarázat téves volt, ezért azt elvetették, olyannyira, hogy az a késõbbi években nem bukkant fel ismét. (Bárcsak a nyugatiak ilyen sikeresek lennének az új-guineai Fore-ban az ósdi és téves társadalmi nézetek felszámolásában is!) A korszerû kezelésnek köszönhetõen a lepra terjedésének varázslatra épülõ magyarázata is kiszorult, bár sokkal lassabban. Fore népe ma már csak nevet ezeken a leprával és a framboesiával kapcsolatos, õsrégi elképzeléseken. A kuru eredetére vonatkozó hagyományos nézetek azonban fennmaradtak, minthogy a nyugatiak képtelenek voltak a kezelésére és nem tudtak az õslakosok számára elfogadható magyarázatot adni a betegség eredetére és természetére vonatkozóan. Ennélfogva a fore-beliek felettébb kétkedõ-ek maradtak a kuru nyugati magyarázatát illetõen, és szilárdan kitartottak amellett, hogy a betegséget a gonosz varázslat okozza.

Az egyik ausztrál orvos meglátogatott egy szomszédos falut, ahová Gajdusek egyik válaszadóját vitte magával tolmácsként. Az egész napot a kuniban szenvedõ betegek vizsgálatával és független forrásból származó információk felkutatásával töltötte. Még aznap este visszament Gajdusekhez és arról tájékoztatta, hogy tévedett, amikor úgy gondolta, hogy az õslakosok nem hisznek a halottak szellemeiben, mint a betegségek okozóiban. Szerinte Gajdusek abban is tévedett, hogy a bennszülöttek elvetették a rontást, mint a framboesia okozóját. Az emberek azt hiszik, folytatta, hogy a halott teste láthatatlanná válik, majd az elhunyt személy láthatatlan szelleme az éjszaka leple alatt egy érzékelhetetlen hasadékon keresztül bebújik a beteg bõre alá és kiváltja a framboesiát. Az ausztrál orvos vizsgálati alanya egy bottal még le is rajzolta a homokba, milyenek ezek a szellemlények. Nagy gonddal kört rajzoltak, a körbe pedig néhány kacskaringós vonalat. Elmagyarázták, hogy a körön kívül sötét van, a körben pedig nagy fényesség uralkodik – ilyen egyszerû a rosszindulatú, kórokozó szellem homokba rajzolt portréja.

Gajdusek kikérdezte a fiatal tolmácsot, és rájött, hogy az ausztrál orvos ez egyik olyan idõs emberrel beszélgetett, akit Gajdusek jól ismert, mert gyakran járt hozzá a házába és a laboratóriumába. A bennszülöttek azt próbálták elmagyarázni, hogy a framboesiát okozó ?csíra” spirális alakú -spirochaetát ugyanis már sokszor láttak Gajdusek mikroszkópjában. Hozzátették, hogy a lény láthatatlan-elvégre õk is csak Gajdusek mikroszkópjában látták. Amikor az ausztrál minduntalan azt akarta tudni, hogy ez a lény vajon az elhunyt embert ?képviseli”-e, akkor végül is igent mondtak, hiszen visszaemlékeztek arra, hogy Gajdusek mindig hangsúlyozta, hogy a betegséget el lehet kapni, ha valaki közvetlen kapcsolatba kerül egy framboesiás sebbel, például együtt alszik egy beteg emberrel.

Jól emlékszem arra, amikor elõször néztem mikroszkópba. Ahogy közelítettem a szememmel az okulár felé, elõször csak a saját szemöldökömet láttam, aztán a csõ koromfekete belsõ oldalát, míg végre sikerült megpillantanom a mikroszkóp tubusának legmélyén az elkápráztatóan megvilágított, korong alakú képet. Idõre van szükség, amíg a szem megszokja, mit is kell látni a világos látómezõben. A Gajdusek által Fore népe számára tartott bemutató hatásos volt, az alternatívák pedig egyáltalán nem kötõdtek a valósághoz, ezért sokan még akkor is elfogadták volna a történetet, ha nem látták volna, hogyan képes a penicillinnel meggyógyítani a betegségben szenvedõket. Talán egyesek a mikroszkópban látható spirochaetákat a fehér ember mitológiájából vett szórakoztató példának és egy kis varázslatnak tartották.

Amikor egy másik fehér ember érkezett, aki a betegségek eredete felõl tudakozódott, akkor elõzékenyen felmondták neki a leckét, amirõl úgy gondolták, hogy elégedett lesz vele. Ha ezután a Fore népének ötven évre megszakadt volna a kapcsolata a nyugati civilizációval, akkor számomra teljesen elképzelhetõnek tûnik, hogy egy majdani látogató megdöbbenéssel szerezne tudomást az egyébként jellemzõen a technológia elõtti kor szintjén élõ õslakosok orvosi és mikrobiológiai ismereteirõl.

Mindhárom történet azokat a csaknem elkerülhetetlen nehézségeket hangsúlyozza, amelyekkel akkor találkozunk, ha a ?primitívnek” tartott emberektõl szeretnénk megtudni valamit õsi legendáikról. Bizonyosak lehetünk-e benne, hogy nem jártak már ott elõttünk más idegenek, akik eltorzították az õsi mítoszok eredeti állapotát? Bizonyosak lehetünk afelõl, hogy a bennszülöttek nem tréfálnak meg bennünket vagy nem akarnak lóvá tenni? Bronislaw Malinowski azt hitte, hogy a Trobriand-szigeteken talált egy olyan népcsoportot, amelyik nem ismerte fel a közösülés és a gyermek születése közötti kapcsolatot. Amikor a gyermek fogantatásáról érdeklõdött, akkor bonyolult mitológiai történetet adtak elõ, amelyben fontos szerep jutott az égiek beavatkozásának.

A megdöbbent Malinowski közbevetette, hogy az azért nem egészen úgy van, és elmagyarázta nekik az események menetének napjainkban nyugaton oly népszerû változatát, beleértve a terhesség kilenc hónapos idõszakát. ?Az lehetetlen”, válaszolták a melanéziaiak. ?Hát nem látja ott azt a nõt a hat hónapos kisbabájával? A férje már két éve elutazott egy másik szigetre.” Mi a valószínûbb, az, hogy a melanéziaiaknak valóban fogalmuk sem volt a gyermekek nemzésének mikéntjérõl, vagy pedig egyszerûen csak szelíden meg akarták róni Malinowskit? Ha egy furcsa küllemû idegen érkezne a városunkba és megkérdezne engem, hogyan jönnek világra a kisbabák, magam is kísértést éreznék, hogy inkább a gólyamesével traktáljam õt. Az õsi körülmények közt élõ emberek is emberek. Egyenként õk is vannak olyan okosak, mint mi. A más kultúrkörhöz tartozó alanyok helyszíni kikérdezése nem mindig könnyû.

Meg lennék lepve, ha a dogonok nem mondták volna gondosan vissza az õket meglátogató francia antropológusnak azt a rendkívül ötletes mítoszt a Szinuszról, errõl a saját mitológiájukban oly fontos csillagról, amelyet nem sokkal korábban hallottak egy nyugati látogatótól. Nem sokkal valószínûbb ez, mint a Földön kívüli ûrhajósok látogatása az ókori Egyiptomban, akik átadtak egy sor, a mindennapi érzékelésnek ellentmondó, nehéz tudományos ismeretet, amely azután évezredeken keresztül, kizárólag szájhagyomány útján megõrzõdött, de csakis Nyugat-Afrikában?

Túlságosan sok a kibúvó, túl sok alternatív magyarázat képzelhetõ el egy ilyen mítosz esetében ahhoz, hogy hitelt érdemlõ bizonyítékot jelentsen egy múltbeli kapcsolatra a Földön kívüliekkel. Ha léteznek Földön kívüliek, véleményem szerint sokkal valószínûbb, hogy az ember nélküli, automatikus ûrszondák és a nagy rádiótávcsövek bizonyulnak majd a kimutatásukhoz legmegfelelõbb eszközöknek.