Válasz erre: Krónikák egy másik világból V

News Fórumok Az emberiség rejtélyei Összeesküvés elméletek Krónikák egy másik világból V Válasz erre: Krónikák egy másik világból V

#136900
zplus
Felhasználó

Bocs, a hétvégén nem néztem a levelesládámat, remélem soraim mindenkit épen-egészségesen találnak.

Ma egy olyan információ-csomagot bontottam ki, ami gőzöm sincs mit jelent, de akinek kell, az majd igen.
Szepes Mária:Vörös oroszlán
részletek (előtte forditás utcatechnóra):
(valamiért erős az hogy tiszta gépi életforma, ész100%, érzelem 0% sok van belőle a szkeptikusok között)
Emberi formájuk is ilyen. Régebben homonculus (gyűjtő)néven volt ismert, a könyvbéli neve Leviathan.
(hm?)Szállal fonódik az ember (szivcsatornájához?), meg kell tagadni (Nincs hatalmad felettem!)

Mikor még ember volt egy egészen másfajta, ősi, úgynevezett mágikus kultúra virágzásának idején, mesterművet alkotott egy megrendítően igazul és cáfolhatatlanul hangzó elmélettel, amelynek láncszemeként egymásba kulcsolódó okfejtésével tagadásba vette saját szellemét. A harmadik szem, vagyis a szellemi látás elhomályosulásakor történt ez, mikor a képlátó, szimbólumolvasó szem helyett kifejlődött a nagy agyvelő, a vak tapogató ujjaihoz hasonlóan, amellyel az ember már nem egyszerre és plasztikusan látta át az igazságot, hanem részletenként, az ok és okozat eltagjain át tapogatta ki tévetegen, tökéletlenül és szubjektívan. Homonculus a vakok világának sötét beteljesedését ünnepelte e labirintusba csavarodó kauzális kísértetvár felépítésével, amelynek folyosói elvezették végül a betévedt embert a koporsóig, amelyből nincsen feltámadás Ez a kultúra lehanyatlott, elsüllyedt, kataklizmákban elpusztult azóta; s azok a lények, akik benne éltek, más bolygókon, szubtilisabb vagy sűrűbb anyagi feltételek között ütöttek tanyát. Homonculus azonban, akinek szellemi csapdájába annyi gyenge lélekmadár akadt fogva, kivetetten és kárhozottan visszamaradt a halál fikciójában.

‘? Menj? menekülj? én már nem tudlak megvédeni? siess?
Tágra nyílt szemébe félelmetes, idegen kifejezés mélyült; így tartotta fogva az én pillantásomat egészen közelről. Legbelülre, szakadékos, ijesztő pokolba figyelt bennem tiszta, látó tekintettel, amelyben már nem volt semmi emberi. Éles, magas hangon szólalt meg utoljára!
? Hagyd el őt! Hagyd el őt!? Tudd meg a nevet! Az igazit!? Isten irgalmazzon neked!’

(az Angyalvárba zárva, beszélgetés a kis szolgálólánnyal- Marietta)
? Igen? ? mondtam halkan. ? Eltaláltad, kis Marietta. Ez a pokol? Miről akarsz beszélni velem?
? Itt nem lehet? Az egy üzenet. Most a legerősebb a hangok között, mióta te itt vagy.
? Milyen hangok között?
? Amiket hallok ? mondta komolyan, magától értetődően. ? Egy Madonna a lelkemre kötötte, át kell adnom az üzenetet messer Francesco Borrinak, akit most Burrhusnak neveznek. De nem a pokol közelében, mert ott baj érhet téged és engem is egy ördögtől, aki nagyon erős, és vigyáz, ki ne kerülhess a hatalmából?

A kislányt Alessandróval együtt hazabocsátottam, és visszatértem a műhelybe.
Anyám síron átzengő, szelíd hangja zúgott bennem fénnyel, imádsággal telítve; varázslatba vont, erőt adott hozzá, hogy bemenjek a vörös és fekete árnyakkal zsúfolt, néma helyiségbe, amelyben Homonculus dermesztő, halálos dühbe merevült szörnyalakja várakozott a leszámolásra. A levegő tapadóan sűrű, nyirkos volt ellenséges jelenlététől. Éles karmokkal nyúlt felém a rémület, amelynek szele, ha nehéz álmokban, szorongásos, beteg sejtelmekben megérinti a halandó embert, összeroppan tőle.
Homonculus koncentrálta minden hatalmát és erejét, hogy maga alá gyűrjön, összezúzzon sötét tudásának pörölyével.
A kemencék villódzó tüze megsötétedett, összeszűkült, és fekete, kénszagú füstöt okádott. Az éjszaka langyos volt odakint, de a fűtött műhelyben kriptaillatú fagy eredt valahonnan egy hullahideg központból; áradt jegyre jegesebben, mint a síkos hüllőtest, spirál alakban körülkígyózott, arcomra tapadt, ruhám alá bújt, áttört a bőrömön, és csontjaimat ostromolta. Úgy éreztem, jéggé kell dermednem, mert ez a bénító hideg egyre mélyebbre nyomult bennem, kioltja a lángot, amelyet anyám üzenete gyújtott; s ha ez a csillogó hőpont kihuny lelkemben, teljesen elborít a pánik. Tudtam, ellene kell feszülnöm minden hitemmel és emlékezetemmel?
Az asztalra támaszkodva előrehajoltam. Sarok felé nyúlt végtelen fénysáv vonalán ömlött végig a hangom élesen, idegen eréllyel, falakról visszacsengve:
? Ismerlek! Nem árthatsz nekem, mert nem félek tőled!
Orkán furcsa, vijjogó vészhangja sírt fel a teremben. A borszeszégő kristálygömbje nagy roppanással megrepedt, és a cserepek vad zajjal a kőre hulltak. A polcokon meginogtak, koccanva összeütődtek a tégelyek, ide-oda topogtak egy ideig, mintha el akartak volna futni helyükről. Egyik kemencéből fülledt dobbanással koromtömeg robbant ki. Kezem, arcom, ruhám fekete lett, szemem elhomályosult, szájamban a korom pépes, undorító ízét éreztem, testi állapotom hajszolt, elcsigázott, nyomorúságos volt, de mint a halálveszélybe került állat, szembefordultam támadómmal és süketen, vakon kitörtem:
? Tudom a nevedet! Te vagy a ház, amelynek nincsen kapuja! Semmi dolgom veled többé! A kötést elvágtam, a vonzást megszüntettem. Eredj tőlem, Leviathan, tűnj el örökre, akarom!
Vad erővel, s olyan hangosan kiáltottam ezt előregörbült testtel, görcsös kézzel az asztalba kapaszkodva, hogy utána zsibbadt gyengeség fogott el. Verejtékezni kezdtem. Térdem megcsuklott, s reszkető testtel leereszkedtem az asztal mellé a földre.
Tagjaim boszorkánytánca csak lassan csillapult. Idegzetemen újra és újra átömlött a borzalom. Nem tudom, meddig tarthatott ez a zúzott önkívület. Mikor reszketésem alábbhagyott, s szemem kikönnyezte a kormot, furcsa változást észleltem a műhelyben. Bőrömet langyos, szelíd meleg simogatta. A borszeszlámpa meztelen lángja éles, fehér lobogással égett; derűs, sietős zümmögéssel felfelé lobogott. A kemencék izzottak. Az ablakon át a csillagporos éjszakából tücskök álmos altatódala szárnyalt be, és akkor, egy rövid időre ott, koromtól szennyesen, gyengeségtől és a kiállóit megrázkódtatástól földre sújtva olyan örömöt ízleltem, amelyet sohasem ismertem meg addig. Nevetni, kiáltozni szerettem volna, és sírtam, dadogva imádkoztam. Térdeltem, majd feltápászkodtam, összefüggéstelen szavakat motyogtam Istenről, anyámról; hálálkodtam és fogadkoztam, körültántorogtam a teremben, kihajoltam az ablakon, és megáldottam a tücsköket?