Válasz erre: Krónikák egy másik világból III.

News Fórumok Az emberiség rejtélyei Összeesküvés elméletek Krónikák egy másik világból III. Válasz erre: Krónikák egy másik világból III.

#24721
Bison
Felhasználó

Dante: Isteni színjáték

33dik ének

Harmincharmadik ének

Az istenlátás

“Óh, sz?z Anyánk, leánya ten Fiadnak,
teremtményeknél nagyobb és szerényebb,
?s célja az örök határozatnak:
természetünket a te tiszta lényed
megnemesíté, úgy, hogy a Teremt?
teremtménnyé lett benned, s szent erényed
méhedben felgyújtá a tisztelend?
szerelmet, melynek örök melegébül
a Béke e Virága volt kelend?.
Te déli láng a Szerete egébül
vagy itt nekünk; és lenn az embereknek
él? forrás, melyt?l reményük épül.
Urn?, minden kegyek t?led erednek!
Aki nélküled vágyik szent malasztra,
szárny nélkül vágyik szállni az eretnek.
S nemcsak könyörg? lel nálad vigaszra:
jóságod gyakran azt a szenved?nek
kérés el?tt megadja, nem halasztva.
Jóság és nagyság benned egyben?nek,
és irgalmasság, s ami csak erénye
lehet teremtett lénynek, földi n?nek.
Im ez, ki – bárha gyarló, gyenge lénye –
a mindenségnek mélyét?l idáig
látta a szelleméltet, s szemefénye
most még magasabb, új látványra vágyik,
kér új er?ért, fölhatolni, téged
kegyelemb?l az utolsó csodáig.
S én, mert soha még vágyam így nem égett
magamért sem, küldöm imámat érte,
kérvén, ne vesd meg e szegény igéket,
a mely halandó voltából ?t kisérte,
oszlasd a felh?t szent imáddal szerte,
hogy lássa a legf?bb Jót, mint remélte!
S még arra kérlek, nagy Királyn?, mert te
mindent tehetsz: hogy íly látás után is
maradjon épen magas vágyu lelke.
Gy?zzön hatalmad emberi voltán is!
Lásd, Beatrice érte mennyi szenttel
könyörög – és velük az én imám is!”
Az égi szempár, melyet áldva kedvel
az Úr, mutatta, hogy a Sz?zanya
az ájtatós imát hallgatja kedvvel.
Onnan az Örök Fényre villana
e drága Szempár, hova nincs teremtmény,
ki tiszta szemmel bépillantana.
S én, vágyam ?s célját közelre sejtvén,
ill?n, amint a szemem föltekintett,
ég? kinját egyszerre elfelejtém.
Bernát mosolygott és kezével intett,
hogy nézzek fölfelé; de szomju lelkem
magától is már intése szerint tett.
Mert szememben mind tisztább fénnyel telten
a magában-egy Igaz sugarába
mind jobban-jobban behatolni mertem.
Innen kezdve látásomat hiába
vágyom leírni: gyenge lesz az ember
szava rá, és emlékezete kába.
Mint akit elfog álomteli szender,
s ébredve megmarad a benyomása,
de másra emlékezni nem bir, nem mer:
ugy t?nt el az én lelkem látomása;
valami édes megmaradt bel?le
máig; s ki merne emlékezni másra?
Hó olvad így, ha nap süt a tet?re;
s a Szibillának jósoló falombok
így szálltak szét a legkisebb szell?re.
Óh, égi Fény, te kit a földi gondok
s földi fogalmak soha föl nem érnek,
tedd dics?vé a dalt, melyet ma mondok.
Csillanj fel újra szellemem szemének,
hogy látásomból egy szikrácska majdan
jusson azoknak is, kik még nem élnek.
Ha most malasztod könyör?lve rajtam
emléked e versekben visszazendül,
gy?zelmed híre terjedend a dalban. –
Akkor az éles, él? fényözönt?l
ha elfordúlok, zavarva legottan
lelkem örökre zavart lenne szentül.
És én emlékszem, amint egyre jobban
tekintetem a végtelen Er?vel
összekapcsolni bírva bátorodtam.
Óh, dús Malaszt, az örök fény-kutf?vel
szétolvadó látásban elvegyülni
megáldtál engem kegyelemmel, b?vel.
S láttam mélyében három-egybe gyülni,
szeretettel kapcsolva egy tömeggé,
mi ittlenn szerte szokott elegyülni;
substantiát és accidenset eggyé
és habitust, egy-fénynek, egy-valónak
lehelve, mondom, elemmé s eleggyé.
Egyetemes formáját e csomónak
hiszem, hogy láttam; hiszem, mert ha mondom
tágabbra tártan örülök a szónak.
Egy perc mélyebben elaltatta gondom’,
És Argo árnya, Neptun döbbenése
huszonöt századát legy?zte pontom.
Lelkem ekként egészen belevésve
mer?en és figyelve, mozdulatlan,
a bámulásból izzott tüzelésbe.
Olyanná lesz a lélek ama Napban
mer?lve el, hogy, bármi másba nézzen,
lehetetlen, hogy megnyugodjon abban.
Mert minden jó, mely vágyak tárgya lészen,
benne gyül; s ami rajta kívül elvét
minden célt, benne célba jut egészen.
Dalom ezentul kurtán fogja tervét,
mert csak annyit emlékszem, mint a gyermek,
ki még az eml?n nedvesíti nyelvét.
Nem hogy tán egynél több kép rajza termett
benne, mert mindig egy marad az él?
fény, melyet szemem oly ég?n figyelt meg:
hanem mert t?le mind érttebbre ér?
látásom ott látását úgy cserélte,
mintha kép képet lenne megcserél?:
a fénysür? mögé, a tiszta mélybe
három kör áradt, élesen kiválván,
háromszin és egy átmér?jü térbe.
És egy a mást, mint szivárványt szivárvány,
tükrözte föl, s e kett? lehelése
a harmadik, bel?lük egyre szállván,
Mily kurta a szó íly elképzelésre!
S e rekedt dal, ahhoz mi tárva volt ott,
olyan hogy kevés becsülni “kevésre”.
Óh, örök Fény, magadban ülve boldog!
Magadat érted csak, s magadtól értve
magadat ért?n szereted s mosolygod.
S ama körforgás, amely így megértve
olyannak látszott, mint a visszavert fény,
amint sokáig néztem bele kérdve,
magában, s színét színeibe rejtvén
a mi képünkben fest?dött keretté,
hogy csak azt néztem; minden mást felejtvén.
Miként a mérnök, ki a kört szeretné
megmérni, töpreng, hogy titkába lásson,
de mér? elvét hasztalan keresné:
ollyá tett engem ez uj látomásom
töprengve tudni, hogyan egyes?le
kör a képpel, s hogy árad át egymáson,
de szárnyam ahhoz hasztalan fesz?le –
mig villám fénye tárta szememet fel
és ég? vágy ekként teljes?le.
Csüggedtem volna, lankadt képzelettel,
de folyton-gyors kerékként forgatott
vágyat és célt bennem a Szeretet, mely
mozgat napot és minden csillagot