Válasz erre: Felosztás: Krónikák egy másik világból IV.

News Fórumok Az emberiség rejtélyei Összeesküvés elméletek Felosztás: Krónikák egy másik világból IV. Válasz erre: Felosztás: Krónikák egy másik világból IV.

#28548
istvanka85
Felhasználó

Chatarsis… Katarok (wiki)

“Írtsátok ki minden, Isten majd felismeri az övéit”

MEK-b?l kiírtva 2009-ben is pl.:

ILLYÉS GYULA: TISZTÁK

Magyar Elektronikus Könyvtár
Javította, tördelte: Dr. Kiss István; 2003.

Keveset tudunk a tiszták-ról, a magyar nyelv? közlemények révén.
Ezért nem érzem fölöslegesnek, hogy az olvasó elé bocsássam néhány írásomat, amit a
színm? el?tt vagy után a tiszták-ról írtam.
Ezzel azonban az írói m?hely ajtaját is meg kell nyitnom; ha csak rövid bepillantásra is.
A tragédiát eredetileg versben terveztem megírni. Az 1. számú melléklet ebb?l ad
mutatványt.
Aztán, korszer? – már-már formabontó – alakba akartam önteni. A 2. melléklet ennek
el?játékát közli. Lenau idézett versét Tóth Árpád fordította.
A 3. melléklet szövege a budapesti Vígszínház el?adásának m?sorfüzetébe került.
A 4. melléklet útinapló a darab helyszínér?l, Montségur-r?l. És a mellékletek sorát
végül maga a dráma zárja.

1

1

Hét éve már – nyolc éve már? –
hogy nem szállsz le e zárda-várból!

*

Messze alattunk
rakja fészkét a kondorkeselyü is.

*

Mily délcegen, mily egyenes derékkal
indulnak lentr?l föl a meredekre
felénk csapatban s külön-külön a feny?k.
Oldalra d?lve, térdre hullva
egy-kett? ha elér ide alánk
a sziklacsúcsig;
egy sincs, aki
fölverg?dne a vár tövéig!
Egy járnak majd a támadók is?

*

Megvéd az Úr!

*

Hét éve már, nyolc éve már?
hogy te itt e zárda-vár torony-csúcsában
e májusban is hófödte ormok
koszorújában
jársz föl-alá vagy állász mozdulatlan;
koszorújában
e májusban is hófedte hegyeknek,
nem le, de fölfelé tekintve;
koszorújában
kelet és nyugat tudósai
tiszteletének;
gy?r?jében a szeretetnek,
amit országok sora sugároz feléd;
és nem fejednél van a glória,
lábadnál tündököl.
Mért nem akarsz kilépni
ebb?l a sokrét? gy?r?b?l;
hogy mentsd magad,
miel?tt az ostromlók serege
megvonná utolsóul azt a kört,
amely a tajtékzó gy?löleté?
Amely halálod hozza?

*

Hajó ez itt
ez a magányos bérctet?!
Árbockosár
vártornyodnak e kis padlásszobája.
Száguldanak gyors rendelésükkel a felh?k:
?sziek még? tavasziak már?
Nem ?k löknek el?re azzal, hogy mögénk rohannak
kettéhasadva ott az orrnál.
Miként a Jövend?t sem ?k: nem
a mögénk repül? napok hozzák.
Nem az Id? és nem a Tér jövend?jébe utazunk.
Más cél iránt
hagyunk el partot, szül?honi láthatárt.
A világ mozgása fölött,
az Id? mozgása fölött
mi haladunk.

*

De hova még?

*

Nemcsak a húst és nemcsak a halat:
nem ettük mi a sajtot, a tojást sem.
Nem éltünk más él? halála árán,
bármily megejt? volt is rá a csábítás
e föld urától, Satanastól,
bármily goromba volt is a parancs rá
e földi lét urától, Belzebuth-tól,
hogy hulla-zabálók legyünk, hogy
ne csak ölj: fald is föl, akit megölsz!
Nem ittuk el a borjak el?l a tejet,
sem a bárányok és gidák el?l.
El nem raboltuk
egy gyümölcsfától a gyümölcsét:
meg tudtuk várni, amig önként ? maga
adja nekünk, lábunkhoz ejtve.
Megértettük, hogy nincsen alku,
hogy vagy-vagy és az Úr pártjára álltunk
védeni szent igéit,
nyomult felénk bár kard miatta –
S most te nyujtasz kardot felénk
s nem hegyével, hogy beled?ljünk:
markolatával, hogy mi öljünk?

*

Ne folytasd. És tejét anyádnak
nem szívtad el?
S nem vágsz késsel tennen husodba,
ha kidobod a kelevényt?

*

Szemed ragyog,
bár arcod kék már a hidegt?l.
Honnan veszi
az olaja-nincs mécs a lángot?
Honnan veszi
a szemed azt a lobogást?
Nincs testednek egy porcikája,
amely ne dideregne.
És fölhevül,
forróságba esik, akit
tekinteted elér.

*

Földben vagyunk,
a b?zl?, a porhanyós, pondrós
földbe vagyunk ágyazva, ugyanoly
mocsokba, akár gyökerével a virág, amely
mib?l is áraszt annyi színt és illatot?
A föld, a szennyes
halad át és át rajtunk; hófehér
fogával a sz?z is a piros-ropogós
cseresznyét szagolni is undok
trágyává gyúrja át.
Derékon alul e szennyes anyag
rokonának vallja magát
már a rózsaszín csecsem?.
Semmivel kevésbé, akár a tölgy,
bele vagyunk kötve a földbe.
?rült beszélhet a maga
szabadságáról, – fölemelkedésr?l! –
amíg a Sátán fert?ib?l
jobbik felét
ki nem tépi, el nem hatatja.

*

Éget a kín, – de melegít is?
A szíjcsapástól megparázslik
a b?r, – de meghevül a szív is?
E csak nagyjából megmunkált kövek közt
milyen hideg kell még, milyen fagyosság,
milyen csíp?s szél, milyen csupa t? hó
a rossz eresztékek közül reád,
mennyi tör?dés, hányódó didergés
e sasfészeknél is ridegebb, egyszerübb
hever? helynél, hogy e próbák
fordított kotlós melegét?l
kikölj, – mib?l, mivé?

*

Horpadt, betört
testedben: szennyt?l tapadó
héjadban jól érzed magad?
Burkodat, a romlástól b?zl?t,
a csak csont és b?r arcodat mintha
büszkeség hevítené?
Kotlós-meleg valóban
a láz, mely megvacogtat?
A szétes? testb?l valóban
új élet madara repül ki?
Legyen a te hited szerint.
De az ellenség, az nem térden közeleg
feléd.
De szálegyenesen lépdelnek fölfelé
a hegy derekán már a zsoldos katonák
feléd
s felém
kit fogadalom köt, hogy védjelek
s védeni foglak, nézd, fegyverrel is
téged, a fegyver-tagadót.
Megátkozod a fegyverünket?
Megátkozod kezünket?

*

Akikben megvan az er?,
hogy méltósággal elpusztuljanak,
igazán azok méltók rá, hogy éljenek:
kik emelt f?vel halni tudnak,
?k tudtak volna emelt f?vel élni is:
haláluk hát az élet diadalma!
S a gyilkosok gyermekei
azzal sem menthetik hóhér apáikat:
az er?sebb került fölül,
az ?életrevalóbb?! Nem: a puhányabb,
az aljasabb, a gyengébb, s csak azért, mert
a féreg mindíg szaporább, fürgébb,
mohóbb, lelketlenebb,
gyilkosabb: állatibb!
Nem lépünk be a jöv?be, amely
ember helyett pondrót terem.
Azért halunk meg, mert miénk
lehetett volna, csak miénk az élet.
Mi voltunk életre-valók,
arra a létre, mely tovább tart, mint a föld.

*

Láttam a cs?dört és a kancát,
ahogy az egyik nyerített
és remegett a másik.
Lány vagyok, sz?z még,
de megnyittatásra ítélt, hát
remegett bennem is a tisztaság.
Le tudtam volna gy?zni:
szerettelek, szeretlek.
Láttam a bikát, a bakkecskét,
az emsét és a kant,
ahogy hörögve, mekegve, röfögve
szóltak egymáshoz, mint az ember is, ha párzik:
az ördög nyelvén.
Itt van, ha tetszik, szétvetem a térdem.
De mit hozol belém? Az állatot.
Arcodon zsákmány-faló kéjjel
mi vigyorog rám? Az állat.
Nemz? dárdaként szép szemedb?l is
az mered rám, hogy állattá igázol.
Nem el?re viszel, ha karba kapsz:
hátra, a kancák, emsék, tehenek
rendjébe, állat-regnumába.

*

Hogy magyarázzuk meg, hogy kik vagyunk?
Öljetek meg, az lesz a magyarázat
tetteitekkel
a m?veinkre.
Szépek a városaink?
Bizonyára, ha le ti döntitek,
mert a ti szemetekben rútak.
N?ink n?iesek valóban,
dallamosak a dalaink?
Törvényeink emberiek?
Azóta tudjuk igazán,
mióta arcotokra állati
düh torzul látásunktól is.
Tükreink vagytok: bestia vigyortok
mutatja; van tán mégis bennünk angyali.
Örülünk, hogy gy?löltök.
Hisz az a mérce,
hogy meddig jutottunk el?re
e földön, ahol a Romlásé a Rend!
Döfjétek szivünkbe a lándzsát
s majd adja Isten látnotok,
ki vérzik t?le el.

*

Segíteni akarok, neked
halálomig,
neked, Jó Isten!
És halálommal is
hadd árthassak neked,
te ?si Rossz,
ki isten vagy, szintén, tudom.
És megköszönöm a kegyet, hogy én,
a porszem is föltámadhatok ellened.
Köszöntlek hát és ünnepellek téged is,
örömre korbácsoló gyötrelem,
er?t-adó Gonoszság,
erényre vezet? B?n!

*

Nem!
Mi vagyunk mégis a derülátók.
Mi, akik meghalunk
önként választva azt a pusztulást,
hogy láng sercegtesse ki bel?lünk a zsirt,
a vért, a spermát.
Barátaim, ha ember halhat valaha
reménnyel, mi halunk:
van bennünk több az életünknél.

*

?rület mindez, ?rület!

*

Csak szembefordulás az ?rülettel;
a földi léttel.
Mert kérdezd meg majd tenmagadtól akkor,
ha haldokolsz, bár csupa-csipke ágyban:
micsoda téboly volt, hogy éltél,
ahogy ma élsz,
id?t fecsérelve – mi végre,
isten-mérte id?t?
Vágyakat csitítva – mi végre,
ördög-keltette vágyakat?
Mi végre mindez, amikor
minél kés?bb, annál hamarabb,
annál fájdalmasabban
vonalat húz, mint összeadások alá
s megejti számvetésed a halál,
és – mint mindenkit – elmarasztal.

*

Nem élet, ami nem vállalja eleve
a halált; ami nem több a halálnál.
ÉS EZ AZ UTOLSÓ IMÁNK
A pusztulás is szárnyalás.
Ami romlik, ami oszol,
fölszabadul,
akár a sírból.
Izeg?-nyüzsg? föltörés
mindennek bomlása, megannyi
légvétel, pihe rebbenés.
Tojása héját a kikölt madár: úgy
tiporja, ami ég, maga alá
holt anyagát: láncát veti.
Népem erd?t?z-kihúnyása,
csattogó tollakkal eget vívsz.

Ez a te próbád.
És elleneidé.
S mind e világé.

Az omló fal széttárja karját
és – kettéhasadván – led?l bár,
föllélegezve küldi vissza
h? lényegét, amit?l fal lett.
Minél mélyebbr?l, annál egyenesebben
suhan f?i arany nyílként a zuhanni
züllött n?b?l, az, ami nem lett:
ami lehetett volna! Rothadás
mocskából lép el?
legvilágitóbban az eszme. Semmi
szépség nem tündökletesebb, mint
amelynek rútság volt a fészke.
Népem, trágyával megdobáltatásod
törli ragyogóra az orcád.

A pusztulás, a pusztulás:
emelkedés.
Föltámadás szárny-erejével
feszül el? csontburkából a mag
s a jog.
Népem; jelened romjain
fetrengve vívod ki magad –
Váltsd ki magad!
Omoljon porrá bár a boltív,
kariatíd ?s igazságaink:
föl, föl és föl!

Mi közösít ki, mi nyom ki magából
bennünket? Örvendjünk neki!
G?g és hazugság.
Micsoda hiányunk miatt
nem illünk annyis közé?
Az legyen büszkeségünk.
Kiszemeltettünk, igen ki s el: innen!
Stigmaként égnek sebeink.
Világítják az ember éjszakáját.
2
EL?JÁTÉK
Afféle pedagógusi tanulmányi csoport érkezik egy magaslati vár kapuja elé.
El?ször járnak itt. Nehéz kapaszkodót pihegnek ki magukból; iszonyú mélységbe
tekintenek alá. A vezet? óvatosan segíti a n?ket a legmagasabb pontra.

VEZET?
Ott különösen tessék vigyázni. Akit innen löktek vissza, kétszáz méteren hányta a
bukfencet egyvégtében. Ha ott megállt! Mert hisz még azután is van mélység.
Ezerkétszáz méter magasban vagyunk!
I. FÉRFI
Folyt még itt is harc?
VEZET? (a szikla széléhez vezeti).
Egy kicsit lejjebb. Legalább kétszáz francia zuhant innen oda le.
I. FÉRFI
Kétszáz ?franciman?! Nem kis teljesítmény lehetett idáig föltörni!
II. FÉRFI
Gyomorfordító mélység.
VEZET?
Igen: ott is, amott is. Csak ott nem. Méltán gondolhatták a véd?ik bevehetetlennek ezt a
kis várat.
II. FÉRFI
Az is volt.
I. FÉRFI
Mégis bevették!
II. FÉRFI
Árulással!
I. FÉRFI
Az ilyen ?h?s helyek? mindig árulással esnek el.
VEZET?
Igen. A h?s helyek általában elesnek.
II. FÉRFI
Sem hely, sem ember nem ?h?s?, amíg el nem esik. Lehetne másképp végképp ?h?s??
I. N?
Mintha repül?gépen ülnénk. Brrr, ezek a felh?k! Na, ott nyugat felé most kitisztult. A
nap ott már Spanyolországban süt?
VEZET?
Andorrában. Ott balra pedig, ott megy valahol a toulouse-bordeaux-i autóút.
Engedelmükkel tehát…
Maga köré inti a többit. Azok oda is gy?lnek, kivéve az I. Férfit.
Bár van köztünk, aki nálam sokkal mélyebben tanulmányozta, amit e helyr?l tudhatunk,
engedjék meg, hogy kis tanári csoportunk el?tt én elevenítsem föl, amit mondani
szoktam, most már mondani merek diákjaimnak is.
I. N?
Ne várjuk meg André bácsiékat?
VEZET?
André bácsi minden március idusán megteszi ide a maga zarándokútját. Az volt állítólag a
f? szent ünnepük. A tavaszi napforduló! Azért halasztották addig a vár föladását. André
bácsi majd elmondja: ötszörte többet tud valamennyiünknél. Kik maradtak hátra vele? No
persze, Charlotte meg Robert! Azt a leckét hallgatnám én is szívesebben, amit ?k kapnak
az öreg pihen?i alatt. Az enyém röviden: ennek a csaknem toronyként meredez?, csupasz
sziklaszálnak tetején az a kis fennsík, ezzel a kis er?dítménnyel, ez volt az albigens néven
ismert középkori nagy népmozgalom utolsó ellenállási fészke. Itt fejez?dött be történel-
münk tán legnagyobb, mert legtökéletesebb népirtása.
I. FÉRFI
Nocsak!
VEZET?
Helyesbítek. Itt sem fejez?dött még be. Utóirtások másutt is folytak. De egy nemzet, egy
civilizáció mégis itt semmisült meg.
I. FÉRFI
Egy eretnekség!
VEZET?
Egy virágzó birodalom élt itt Spanyolország és Olaszország között; függetlenül Francia-
országtól. Ez ellen fogott össze a kor két legnagyobb hatalma, a pápa meg a francia
király, no meg az árulás. Azt irtották ki.
I. FÉRFI
Nem azt! Az eretnekséget.
II. FÉRFI
Eretnek fészket sok helyütt kiirtottak. De nem úgy, hogy együtt az egész népet, a
fészektartó fát, az egész erd?t elpusztították volna.
I. FÉRFI
Ugyan! A nép megmaradt; ahhoz senki sem nyúlt.
VEZET?
Csak a lelkéhez. De aztán a test is ?vaporizálódott?. ?Összeolvadt?; a franciával.
I. FÉRFI
Annak egy része lett! Abban talált helyet!
II. FÉRFI
Mint gödölye az óriáskígyóban!
I. FÉRFI
Kemény megfogalmazás. Ön erre való származék? Provence-i, aquitaniai?
II. FÉRFI
Burgundi vagyok. Törzs francia.
I. FÉRFI
Sejtettem. Hogy rögtön olyan egyenesen hajszolja az eszméit; olyan szemellenz?sen.
VEZET?
Az igazság irányában! Ha egyszer megvan az igazság. Ön nyilván nem burgundi.
I. FÉRFI
Provence-i vagyok. Helyesebben béarni.
II. FÉRFI
No, így már nyugodtabban nézem ezt a hirtelen nekiforrósodott dárdatörést.
VEZET? (a többihez).
Hát akkor folytatom ezt a kis ciceronéskodást. (I. Férfihoz.) Nem az eretnekséget nem
t?rhették! A szabadságot; a szelídebb, emberibb erkölcsöket. Annak a társadalomnak az
egyéni jogok iránti türelmességét; az egyenl?séget nem t?rhették. Hogy legalább három
századdal el?ttük járt. Illetve, hogy ?k voltak elmaradva legalább hat századdal, mert az
az akkori életforma itt tulajdonképpen a római folytatása volt. Egy Róma a barbárok
nélkül! Egy Civitas, nemcsak Dei, hanem Deorum, amely átvészelte a népvándorlást. A
maga északi erd?lakói az életnek ezt a déli édességét nem bírták nézni irigységükben
távolról sem, a trubadúr m?veltségnek, költészetnek és igen, a szerelemnek ezt a meleg
világát, amely el?tt még milyen út állt!
I. FÉRFI
S amely közben a legönkínzóbb, legélettagadóbb eretnekséget termelte ki magából.
Mondhatnám, a halál felekezetét.
VEZET?
Bizonyságául, hogy volt ereje és esze és – hite! – kitapogatni még az életen túli utakat is, a
másvilág felé kapaszkodókat. Különben már többször ki akartam igazítani a szavát.
Valahányszor eretnekséget mondott, vagy akár mint az imént is: felekezetet. Ez a hely
egykor egy vallás védbástyája volt! Ezek közt a falak közt egykor egy nagy egyházfejede-
lem dacolt a b?nnel.
I. FÉRFI
Túlzásnak érzem, mert hisz az albigensek hittételei… Engedelmével, itt én veszem át a
kalauzolást. Épp az albigensek világképér?l, a manicheizmusról készítek akadémiai
dolgozatot.
VEZET?
Most fejeztem be a doktori tézisemet róla.
I. FÉRFI
Manes vagy Mani – a perzsák nagy prófétája vagy filozófusa? – már a III. században
meghirdette a nagy tant, Hogy a világ teremtése nem egy, hanem két ?isten? m?ve. Két
?princípiumé?. Az egyik végtelenül jó, a másik végtelenül rossz. Érve valóban lebírhatat-
lannak tetszik. Mert ha csak egy véghetetlen jó Isten volna, hogyan t?rhetné a rosszat?
Hogyan hívhatta egyáltalán létre? Ez a két er? küzd a világban. De bennünk is. A jót, az
igazat a lelkünkkel ismerjük (és ismerjük meg egész mivoltában), a rosszat a testünkkel
tapasztaljuk meg (és tesszük magunkévá), ugyancsak teljes mivoltában.
VEZET?
Már az elejét?l fogva hamis!
I. FÉRFI
Elképzelhet?, hogy a világnak és a mi éppoly ellentmondásos életünknek ez az egyszer?
magyarázata mily rohamszer?en szedte a híveket, épp a legegyszer?bb szívek és elmék
körében.
VEZET?
Ez is téves! A tudósokat is meghódította.
I. FÉRFI
S egyszer csak a tan már Lombardiában van, aztán a Balkánon, aztán itt. Mert éppoly
egyszer? a megoldás is, a kett?sség legy?zése: az üdvösség útja. Rettenetes, de éppen az
egyszer? elmék, a szenved? szívek képesek rá. Le kell gy?zni a testet. Egy válunk ismét
azzá, ami a teremtés kezdetén voltunk; énünk jobb részévé, makulátlan szellemekké.
VEZET?
Sehol semmi nyoma, hogy az albigensek a Jó és a Rossz istenségét egyenl?nek tartották!
Ezzel csak vádolták ?ket. Bizonyosak voltak a Jó gy?zelmében.
I. FÉRFI (a többihez).
Manes vagy Mani sokat utazott. Világképének megalkotásakor fölhasználta a hit és
bölcselet addigi eredményeit. Nemcsak Jézusét és Platónét, hanem Zoroaszterét és
Buddháét is. Hogy ismét tiszta lelkek legyünk, a Jó istenség örök-boldog alattvalói, annak
két ösvénye van. Minden földi élet egy-egy penitencia. Elszenvedett b?nh?dése után a
lélek új és új testbe költözik, mind kevesebb vezekelnivalóval. A másik ösvény, ha mi
magunk meggyorsítjuk a b?nök letudásának, a lélek megvándoroltatásának évmilliónyi
idejét. A legszebb lázadással. A test zsarnokságának er?szakos megdöntésével. Egy
szokás magyarázni?
II. FÉRFI
Elemi iskolában. Mert ett?l még példás keresztények is lehettek volna.
VEZET?
Hát kegyetlen egy tükröt tartottak, az bizonyos, a kereszténység elé is. Ámbár… els?
híveit?l Krisztus is olyan zord életet kívánt, amin?t kés?bb csak a kolduló szerzetek
követtek! Teljes megtartóztatás az anyagi javaktól, a test örömeit?l, még a családi élett?l
is. Az albigensek megkereszteltjei, ?beöltözött?-jei nemcsak húst nem ehettek, de tojást,
tejet, s?t sajtot sem: semmit, ami nemzés révén kapott létet. Nemcsak fegyvert nem
foghattak: de esküt sem tehettek. Állandó lakásuk sem lehetett. Szünetlen vándorlásban s
a legszegényebbek módján úgy kellett élniök – magukkal példázva az igét – mint az els?
apostoloknak.
I. N?
Borzalmas.
VEZET?
Egyáltalán nem volt borzalmas – ?nekik. Hittek! A hívek nem életük kezdetén lettek az
egyház tagjai, hanem csak akkor ?öltöztek? be: akkor vették föl a Consolamentum-ot,
amikor minderre a lemondásra elég er?snek – elég tisztának érezték magukat. Rendszerint
életük vége felé. Amit épp ezért elég szabadon, s?t szabadosan éltek le. Betelni a föld
csábításaival, ez is egy módja elfordulni azoktól.
I. N?
De aztán – megbocsásson – az az eszel?s aszkézis!
VEZET?
Akkor kapták a legtöbbet.
I. N?
Olyasmikben hinni! Nem lehettek normális állapotban.
VEZET?
Semmiféle hit nem normális állapot. A hitet pedig ?k épp a logikával fokozták. Ennek
folytán azok az országfutó jámbor emberek és asszonyok méltán hihették, hogy a test e
megtöretése, vagyis a lélek e gy?zelme után a lélek nem vándorol tovább, hanem most
már egyenest megtér az örök fényességbe; az üdvösségbe, ahogy a keresztények nevezik.
Más hiv?k másként nevezték. Nirvánának például. Ezért mentek ezek a bon-homme-ok
oly könnyen a halálba, néha már-már az öngyilkosság útján is. Ezért nem akartak
gyermeket. Ezért nem zárták karjukba azt éppen, aki iránt – gyönyörre gyúltak!
I. N?
Ez aztán igazán nem normális. Ez már semmiképp nem férhet be a mi fejünkbe.
VEZET?
Ezért nem vagyunk már keresztények! ?Az életbe kell beletör?dni, nem a halálba. A halál
a leggyönyör?bb ígéret. Nem ijeszt? csontvázként kellene ábrázolni, kezében kaszával,
hanem mosolygó angyalként, aki jobbjában az édenkert aranykulcsát hozza!? – Szent
Teréz mondja ezt, mindazok nevében, akik még keresztények voltak – Jézus módján!
Mert ?minden e világban, ami csak a testnek kívánsága, szemeknek bujálkodása és
életnek kevélysége, nem az Atyától vagyon?! Hanem a Gonosztól, írta János apostol az ?
?gyermekecskéi?-hez intézett els? levelének második passzusában. A testi szerelemr?l
pedig, az asszonyokról Szent Pál írt imígyen a Korinthus-belieknek: ?Jó az embernek
sz?zen maradnia?, és tanácsolta ennek alapján még Szent Ágoston is a házasságtól való
megtartóztatást; hogy a föld medd?sége is siettesse Isten országának eljövetelét.
I. FÉRFI
Vagyis ?k voltak az igazi keresztények?!
VEZET?
A még hinni tudók! A hívek, úgy is hívek, hogy az ?si hithez is hívek.
I. FÉRFI
Hát most már igazán hagy el a béket?rés. Ilyen dicsfénybe emelni azokat a szerencsétlen
tévelyg?ket! Nemcsak a szó teológiai értelmében. A szexuálpatológiai legközönségesebb
értelmezésében! Csak az ifjú hölgyek jelenléte akadályoz meg, hogy fölfedjem, milyen
indulat f?tötte azokat a jámbor albigenseket, akik a pillantás-váltást is megtiltották a más
nem?ek között, de akiknek vallási el?írásuk is volt arról, hogy férfi férfival, n? n?vel
járjon és háljon…
II. FÉRFI
Rágalom.
I. FÉRFI
Hajdani gúnynevük, a bulgár-ból keletkezett bugris, nemcsak azt jelentette franciául,
hogy konok, mint az állat, hanem azt is, hogy állattal szeretkez?; szodomista!
VEZET?
Aljas mendemonda!
I. FÉRFI
Mondjak még egypár ilyen csinos mendemondát?
VEZET?
Rájuk mer még most is sarat dobálni? Csak ezen a kapun kivonulva, kétszáztízen mentek
oda le önkéntes t?zhalálba 1244 márciusának azon az emlékezetes napján, élükön öreg
püspökükkel.
I. N?
Végre, André bácsiék!
Fölérkezik hát André bácsi is; hogy milyen korú, arra abból lehet következtetni, ahogy
kísér?je, egy fiatal n? támogatja; még ül?helyet is törölve neki egy sziklán.
VEZET?
Most ismételje meg; ?el?tte!
I. FÉRFI (vonakodik).
AZ ÖREG
Ez a két úti angyal legutóbb épp itt alattatok ültetett le egy kis szusszantásra. Jó adag
lehallatszott a vitátokból. Még mindig az a téma? Hogy ki lehet-e irtani gyökerest?l
nemcsak eretnekséget, hanem egész vallásokat, egész népeket is? Ne szenteskedjünk; ki
lehet irtani. Fegyverrel – karddal vagy lándzsával mindent lehet.
II. FÉRFI
Csak a hegyükre ülni nem lehet!
AZ ÖREG
Egy szurony hegyére nem. De ezret egymás mellé illeszteni, s még egy párnát is fölébük,
a legkényelmesebb karosszék. A zsarnoknak a legkéjesebb.
Fölkel, körbejár, ismer?sként megcsodálja a tájat.
II. N?
Tessék pihenni még.
AZ ÖREG
Micsoda kilátás. Évr?l évre szebb. S ez a derék sziklaszál. ?Három élményt ad egyszerre?
– írtam le magamnak valamikor. Geográfiait. Történelmit. A harmadikat, az erkölcsit,
érzem az utóbbi uraimon a legnagyobbnak. Hogy valóban, beleegyezhetünk-e csak
visszamen?en is az ilyen genocidiumokba.
I. N?
Beleegyezni? Népirtásokba!
AZ ÖREG
?Eltüntetésébe.? ?Beolvasztásába.? Mert hisz erre er?s bennünk a hajlam. Kiváltképp a
történelemírókban. A tragédiaszerz?k, lám, mindig egy-egy ember elveszejtését viszik
színre; az szívet érint, ahhoz tódul a közönség. Egész nemzetek kiirtása – az más. Kivéve
épp a legutóbbi évtizedeket. Nincs ember ma, akit ne fenyegetne, hogy valami közb?n
vagy közfélreértés folytán kiirtsák; nem mint egyént; mint csoporttagot! Vagy, hogy ?
irtson.
I. FÉRFI
De itt nem egy népet üldöztek. Épp ez volt köztünk a vita. Csak a nép egy töredékét, az
eretnekeket.
VEZET?
Hozzácsapva az eretnekgyanúsakat. Meg az eretnekvéd?ket! Hogy megszerezzék, amire a
foguk fájt.
I. FÉRFI
Megvolt nekik is a maguk szent hite! A rosszról, mely megrontja a világot. A hitük
szerinti b?n ellen tették, amit tettek. A számukra t?rhetetlen b?nök ellen.
II. FÉRFI
Nem volt még népirtó, aki ne kent volna t?rhetetlen b?nöket a népre, melyet be akart –
kebelezni.
I. FÉRFI
Az csak folyomány volt, a bekebelezés.
VEZET?
A ?beolvadás?. Inkvizícióval!
I. FÉRFI
Tudománytalan így beszélni arról is. Szent Domokos mégis nagy egyházatya volt.
VEZET?
De még nagyobb gyilkos!
I. FÉRFI
A dominikánusok…
II. FÉRFI
Gyilkosok!
I. FÉRFI
Már bocsánatot kérek! A történelem áramát mentették meg egy mérgezést?l. (Szerényeb-
ben.) Az ? hitük szerint.
II. FÉRFI
A farkas hite szerint! Aki pontosan ilyen patak-méregtelenítés ürügyén falta föl a bárányt!
I. FÉRFI
Ez már igazán sok! Részemr?l nem folytatom. Itt a dönt?bíró, eleget hallott, hogy
kimondja a kerek szót az albigens-ügyr?l.
AZ ÖREG
Különös helyen vagyunk, bizonyos.
II. N?
Csak csendesen.
AZ ÖREG
Az eretnekeknek ebben az utolsó ellenállási fészkében eredetileg, az ostrom elején
körülbelül csak ötven teljesen ?igazi? hiv? volt; a többi várnép, katona; jobbára zsoldos.
A kapituláció föltételei, az inkvizíció kikötései szerint még a nyilvánvaló albigensek
közül is csak azokat várta máglya, akik nem voltak hajlandók átesküdni a pápahitre. Nos,
a meghökkent?, hogy nemcsak a hiv?k nem tagadták meg a hitüket, de a várnépb?l és az
?rségb?l is több mint százötvenen vállalták az önkéntes halált.
I. FÉRFI
A vakhit?ek!
AZ ÖREG
Az egyik tizenkilencet hitt, a másik egy híján huszat, hogyha innen nézzük. Hinni,
egyáltalán, hogy az mi: ez volna itt igazán a megvizsgálandó.
I. FÉRFI
De azok hite! És amit míveltek! Az imént mondtam egy-két adatot. Hadd folytassam…
AZ ÖREG
Fölösleges. ?Mocsok, aljasság; szexuális téboly…?
I. FÉRFI
Na, ugye, mondtam!
AZ ÖREG
Ami a világi és egyházi iratokban fönnmaradt – márpedig adat csak ott maradt fönn róluk,
az valóban förtelem b?zl? trágyadombja. De a – hóhérok megfogalmazásában. Nincs
tudtom szemben álló népcsoportról, melyre annyi vádat halmoztak volna, annyi becsmér-
lést, legyalázást, ócsárló dühöt. Ahány akta, annyi elmarasztalás, följelentés vagy rágalom
alapján.
II. FÉRFI
Tehát?
AZ ÖREG
Tehát! Van izgatóbb, mint rágalomözönb?l kifogni egy veszett ügy – igazát? Mert költ?k
sejtették csak eddig azt, hogy kik is lehettek ?k, a máglyát vállalók.
I. N?
Akik ezen a kapun kivonultak…
AZ ÖREG
Lenau írt róluk, annak a tájnak szülötte, hol egykor éppúgy szárnyalt ez a hit, messzi
Magyarországon… Gyerünk be.
II. N?
Gyerünk a várba.
AZ ÖREG
A különös, hogy nem is vár ez itt. Templomnak épült. Ablakain át úgy árad be és bent
úgy keresztez?dik a napfény, ahogy a napimádók szentélyeiben. ?Napimádók voltak!? –
van err?l is még – rágalom! És hogy itt ?rizték valaha a középkor nagy kincsét is, a Grált!
De lépjünk be, éljük bele magunkat abba, amik ?k lehettek.
Zene, a szín elsötétül.
Egy hang szaval.
Amért küzdöttek, h?sin, kardra kelve,
amért máglyára mentek énekelve,
mi volt az? Tán fényes látó szemük
bevillant, bár balsors tört ellenük,
a Szent Szabadság felismert szivébe,
s imádták, máglyáknál is h?bben égve,
vagy bennük csak halk sejtelme borongott,
míg kínok közt járták a bús porondot,
s nem több? – ám h?si emléküket éppen
ezért kell gyászba s fénybe sz?ni szépen:
oh lehet-e a szép, szabad vágy talmi,
ha, ki csak sejti, már kész érte halni!
Külön-külön megvilágításban látjuk, hogy a szerepl?k miképp öltik föl igen egyszer? – a
jelzésnél alig er?sebb – középkori jelmezeiket. Az ?öreg? a kathár püspökök fekete
csuháját kapja. A ?vezet??: a várúr. Az I. Férfi: a pápai legátus, az I. N?: a várúr
felesége; a II. N?: a várúr hajadon leánya; II. Férfi: a katonaság parancsnoka.
3
A VÍGSZÍNHÁZI EL?ADÁS M?SORFÜZETÉBE

Tragédia következik. Nehéz m?faj!
Korai az elkomorodás.
Egyben ez a leglélekemel?bb m?faj.
Tragédia ugyanis az a vigasztaló színdarab, amelyben egy igaz ember megoldhatatlan
helyzetbe kerül, harcba keveredik, vereséget szenved, és mégis gy?z; a szívünkben. Mert oly
h?siesen küzdött, értünk. Miértünk gy?zött halálával is.
Egy ember tehát.
A klasszikus kívánalom szerint.
És amikor nem egy ember, hanem egy egész emberi közösség kerül megoldhatatlan
helyzetbe? Amikor egy egész nép bukik el; úgy, hogy mégis diadalt arat? Mikor egész
országot akarnak – és tudnak is – ?kiradírozni a térképr?l?, úgy, hogy nyoma sem maradjon?
Meg-megesett a történelemben. De soha olyan tömegesen, mint korunkban. Soha annyira
következmény nélkül; oly gyors beletör?déssel; oly nyomtalanul.
Ez a gondolat – gondolhatni – régen foglalkoztatott. A pécsi Nemzeti Színház dramaturgjának,
nekem jó barátomnak, Czimer Józsefnek ösztönzésére adtam neki formát.

*

Azokban az esztend?kben, amikor Magyarországot Batu kán hordái dúlták, Nyugat-
Európában is összeomlott egy ország. De az soha többé nem állt talpra.
Az akkori világ legszabadabb szellem?, legm?veltebb országa volt. ?Provence dalterm??
mezeit?l a ?Trubadúr civilizáció? nyugati határáig, a Pireneusokig, az Atlanti-óceánig terjedt.
Nyelve a latin örökösei közt a legpallérozottabb: Dante eredetileg ezen akarta megírni az
Isteni színjáték-ot. Államvezet? elve a közmegegyezés, a türelem. Erkölcse szabadabb, mint a
pogány Rómáé, de megújuló hitvilága puritánabb, mint az apostoloké; csaknem a nagy keleti
alázatosak: Zoroaszter, Buddha tanáig megy vissza.
T?zzel-vassal semmisítette meg mindezt, nem dzsingiszkáni förgeteg, hanem egy vallási
hadjárat. Szabályos keresztes háborút indítottak ellenük, olyat, amin?t eladdig csak a Szent
Föld visszavételére.
Dermeszt? sikerrel. Az akkor – s eredetileg csak e célból alakult inkvizíció elvei s gyakorlata
szerint.
Hogy voltaképpen mit is hirdettek azok az eretnekek, akiket Albi városa után albigenseknek
vagy görög szóval Kathár-oknak, Tiszták-nak neveztek, arra csak a rájuk szórt rágalmakból,
az ellenük koholt vádakból tud a történetírás következtetni.
És e hit követ?inek viselkedéséb?l. Az eretnekhalál, a máglya akkor kett?n állt. Az elítélt
visszaléphetett, megtagadhatta hitét.
Ezrek és ezrek mentek – így voltaképpen önként – a t?zbe. Milyen meggy?z?dés birtokában?
Err?l egy bet? nem maradt meg: nem menekült meg a lángtól. Éppily keveset tudunk a
lelkületér?l annak a h?si népnek, mely két-három századdal megel?zte korát, s melynek
legjobbjai ugyancsak önként, emelt f?vel mentek a halálba, mintsem visszahátráljanak az
id?ben, ellenfeleik szintjére.
Utolsó ellenállási fészkük Montségur kicsiny vára volt. A Pireneusokban fekszik, 1200 méter
magasan, Andorra közelében. Drámánk elejét?l végig itt játszódik. Az ellenállás végs?
szakaszában.
A hazugságból hámozni ki az igazságot, a beszennyezettség mögött megmutatni a tisztaságot
– van ennél vonzóbb írói feladat?
Mégsem csak eszméket és történelmi eseményeket akartam ábrázolni. Hanem szerelmet és
gy?löletet, ártatlanságot és elbukást: eleven emberek szenvedélyén át azt, ami örökt?l fogva
mindmáig elevenen uralkodik rajtunk: a végzetet.

*

A darab egy elpusztult népr?l szól, de még él?, küszköd? népeknek, közösségeknek. S így
személy szerint nekünk is. Hiszen – s ez is korunk újdonsága – úgy; mint századunkban, tán
soha nem volt az egyén boldogulása, bukása, jó vagy rossz halála annyira beletöltve annak az
anyanyelvi, vallási vagy faji közösségnek a sorsába, amely emberré nevelte. Soha nem volt
tehát oly sürget? ezeknek a közösségeknek meger?sítése, újjáteremtése, átlelkesítése,
megemberiesítése. H?si ábrázolásra méltónak én ma az ilyenért küzd? népek sorsát érzem.
Fölösleges tán hozzátennem, hányszor átsuhant írás közben gondolataim közt a magyar
anyanyelv?ek közösségének sok ügye-gondja is.
4
AZ ALBIGENSEK FÖLDJÉN
Az útijegyzet a Hajszálgyökerek-b?l

Az utolsó mondat után az utolsó pontot letéve, még meg is forgattam a papíron a ceruza
hegyét; mintha csavart hajtottam volna be, egy kész láda födelén. A megkönnyebbülés, hogy
befejeztem a munkát, abba a tévhitbe ejtett, hogy meg lehetek elégedve vele. Oly gyötr?
heteim voltak, hogy teljes öt percig, amíg a lapokat összerendeztem, még az is megkísértett:
életem legjobb – legkevésbé rossz! – dolgát tartom a kezemben. A paksamétát a könyvállvány
egy magas polcára tettem, sietve, nehogy a szokásos érzelemfordulat azt súgja: tépd el, kezdd
újra, ha van rá er?d.
Egy túl hosszúra írt tragédia volt, az albigensekr?l. Az albigensek utolsó Pireneus-beli
sziklavárának, Montségurnek ostromáról és elestér?l. Arról a híres montséguri máglyáról,
amelynek kihamvadtával egy egész nemzet kihunyt a történelemb?l. Ki véle együtt az akkori
Európa legtündökl?bb, legmesszebbre fényl? civilizációja.
S tegnap ilyenkor ott álltam Montségur sziklavárának legmagasabb omladékán.
A mentoni írógy?lés ingyen vendégeskedése után egy hetet a Tengeri Alpok egy bérci
falucskájában lengyelkedtünk, Giono parasztjaihoz hasonló népek közt. A baráti szívesség
onnan utaztatott ide, ?ha már úgyis erre járunk a közelben?. Nizzától végig a Földközi-tenger
partján Carcassone-ig, aztán át fél Occitanián hatszáz kilométert tettünk meg másfél nap alatt.
Keresztülvágva az ? – a miénknél is pusztább – Hortobágyukon, a Camargue-on.
Aztán ott álltam fönt a felh?k közt, a romvárban, ahol az albigensek tragédiájának utolsó
fölvonása végbement. Ahova színdarabom mindhárom fölvonását én is helyeztem, a színhely
valóságos ismerete el?tt.
Jobbra azok a csúcsok már Spanyolország. Illetve Andorra. Csaknem oszlopként kiugró,
házfalmeredek sziklahegyr?l tekintetem szinte mer?legesen esett a bére alatt zöldell? Spanyol
Legeltet?re, oda, ahova annak idején – 1243 májusában – az ostromló sereg föltört, és tábort
vert El?tte azon a kerek kis réten – a Camp des Crematchs-on – rakták meg azt az óriási
máglyát, amelyen az ostrom végén – 1244. március 16-án – kétszáznál több albigens önként
vállalta a t?zhalált.

Az albigensek ügyér?l az iskolai leckeösszefoglalók azt mondják, hogy vallásújító köntösbe
öltözött, antifeudális mozgalom volt. A 13. század folyamán oly er?re kapott Dél-
Franciaországban, hogy keresztes háborút hirdettek ellene. Négy évtizedig folyt, kiirtva
gyökeréig nemcsak az ?eretnekség?-et, hanem az egész provanszál m?veltséget, melyr?l még
Dante is azt vallotta: az akkori Európában párját ritkítóan a legmagasabb szinten áll. Olasz
létére – ahogy mondtam – még ? is, Alighieri, eredetileg provence-i nyelven akart írni.
Elfojtották magát a provanszál nyelvet is. A központi hadjáratokat a francia udvarra bízták;
az irtást-pusztítást ez kezdett?l azzal a céllal végezte, hogy a virágzó, addig különálló,
hatalmas – a Rhône-tól a Pireneusokig terjed? – egységet bekebelezze.
A múlt század humanizmusa ellustította az agyunkat. Annyit ismételgettük már szólamként
az egykori követelményeket, hogy az igazságot nem lehet elfojtani, mert az eszme gy?z, s így
végül is minden igaz ügy diadalmaskodik, hogy: nem készültünk föl eléggé a védelmükre. Az
albigensek tragédiája azt példázza, hogy az igazságot el lehet fojtani, hogy az eszme nem
gy?z a puszta létezésénél fogva, hogy utolsó szálig ki lehet irtani igaz ügyért küzd? népeket,
országokat: hogy egünkre az Értelem nem megy föl oly magaerej?en, mint a Nap, hanem
csak a többség buzgalma árán, s még akkor is pillanatonként tartani kell teljes er?vel, teljes
éberséggel.
Ennek példázására készült az én tragédiám is.

Albigens szó szerint annyit jelent, mint Albi városából való. A szó történelmi értelmét két
oldalról jó megvilágítani; hogy a harmadik oldal is el?t?njék s vele a teljes dimenzió. Az
egyik oldal a hitbeli, az eszmei erjedés. A másik a népi, a társadalmi mozgalom. A teljesség:
a szabadságharc, azzal a tragikus következménnyel, hogy egyszerre kellett nemet mondania
az inkvizíciónak és a központosító h?béri monarchiának.
A pogány Rómában bármely nép istenének szabad szólása volt. Versenyezhettek, a hallgatók
épülésére, mulatságára. A hajdani Marseille és Narbonne provinciája kezdett?l fogva több
volt, mint gyarmat; a római m?veltség fókuszai voltak. Vita folyik, mennyi lehetett a
folytonosság a római és a ?Trubadúr? civilizáció között, vagyis mi maradt épen a barbár
hullámgördülések után az antik örökségb?l. A városok népszavazásos vezetése láthatóan
megmaradt. És ez a vallási türelem, együtt a faji türelemmel. Galliában a postaközlekedés
gyorsaságával futott szét a kereszténység. De itt nem a kizárólagosság igényével. Messze volt
az ellen?rz? központ; a vidékiesség, a hírhedt ?provincialitás? pedig tud a jó menedéke is
lenni.
Az albigensnek nevezett eretnekség nem távolabbról, mint Iránból villámlott el a
Pireneusokig, hatalmas zegzugokkal Perzsián, Babilonon, Balkánon és Lombardián át.
Az el?z? hittel szemben minden vallás eretnekség. Az albigensek vagy a kathárok – a
?tiszták? – hite még ilyen engedménnyel sem ?eretnekség?. A római vallással egy más vallást
szögeztek szembe. És f?leg egy más erkölcsöt. Igazánból csak az utóbbit ismerjük.
Író számára – hányadszor írom le ezt is! – nincs buzdítóbb föladat, mint az igazságot épp a
hazugság mélyén meglelni; a homorúból megalkotni a domborút. A ?tiszták? hittételeib?l
hiteleset ki-ki annyit tud, amennyit az ellenük eldörgött inkvizítori vádbeszédekb?l és a
besúgásokból kihámoz. A t?lük származó idevágó irat mindössze tizenöt-húsz sor; a lemásolt
imák és szertartás-utasítások nem vallanak a lényegr?l.
Mert nem egy Istent hittek, hanem kett?t. Helyesebben: nem hitték, hogy a végtelenül jó Isten
egyben mindenható is – mert akkor hogy t?rheti a végtelen sok rosszat. A Jóval szemben tehát
csaknem egyenl? hatalmú a földön a Rossz. Ám legvégül mégis a Jó fog gy?zni, olyannyira,
hogy ellenfele is megtér és üdvözül. A tan eszerint mégsem kett?s elv?; nem oly módon
manicheus, ahogy e gondolat els? hirdet?je, Zoroaszter, majd Manes nyomán vélni szokás.
A vonal logikusan egyenes. Nincs eredend? b?n. Nincs tehát ?si b?nh?dni való. Nincs
büntetés. Csak mi magunk tudjuk igazán büntetni magunkat. Dosztojevszkij egy-két
regényalakja jutott el e vívódás mélyére; eladdig, hogy magát a b?nt is hajlamosak voltak –
iránymutatónak tekinteni. Ha pedig mi büntetjük magunkat, akkor persze pokol sincs. A
pokol itt van ezen a Sátán teremtette földön: bennünk. Kijutni bel?le minél hamarabb: ez az
ember ügye. Az albigens hitelvek magyarázói végs? fokon – akár Dosztojevszkij h?sei – az
égben keresték ezt az utat; de néptömegeik a földön.
Mindez, nem lehet eléggé ismételni, föltevés, kikövetkeztetés. Az albigens egyháznak nem
volt er?s központi szervezete – hisz fizetett papjai, de még csak templomai sem voltak -, így
az ?eretnekség? szinte tartományok szerint újabb és újabb ?eretnekséget? szült. Miért itt is ott
is az idéz?jel? Mert mivoltaképp vele szemben a ?vallás? is? Nem más, mint alakulásának
egy pillanatában megmerevített, államilag védett ?eretnekség?. Volt még ?államvallás? is ez
a hit; épp a magyar királyok türelme vagy tehetetlensége folytán Boszniában, Kulin bán
idején, a 13. század fordulóján; követ?i magukat ott bogumiltiknak hívták.
Elt?nt vajon valóban teljesen nyomtalanul minden? Egyfajta Atlantisz lett vajon végleg a
hajdan volt, oly ragyogó trubadúr m?veltség?
Szemre igen. A ?vallás?-ból, melyet azért bélyegeztek itt is ?eretnek?-ségnek, hogy kiirthas-
sák, csak néhány babonás szokás vagy népi szólás maradt fönn.
Az ?si nyelv – kiszorulva a hivatalokból, az iskolákból s a szalonokból – a mélybe süllyedt;
el?bb darabokra szakadt, csaknem tartományonként; aztán csak a falvak, aztán csak a tanyák,
aztán a még azoknál is mostohább helyek lakóinak zsargonja lett. Beszélik még? Jobbadán
csak értik, vagy tízmilliónyian, s a körülmények szerint használják. Hogy ezt vajon miképp, s
miért? Példát mondhatok. Épp ebben az évben számolt be egyik kiváló történészünk az
utazásairól az egykor lengyel zálogba került északi városokban. ?Értettél szót még
magyarul?? – kérdeztem t?le. ?A teherhordókkal, a napszámosokkal, a koldusokkal.? A múlt
század egyik legnagyobb költ?je, Mistral, lángelméje erejével akarta ismét ?kultúrszintre?
emelni az ?si provanszál nyelvet: minden m?vét azon írta. Nem lett folytatása.
Elt?nt a vallás, a végs? elmerülés fokán van a nyelv és vele a nemzeti tudat. Mutatják még
úgy-ahogy a családi nevek is a múltat. A francia nevek végén az -ac, -ec, -al jelzi az innen
való eredetet: Mauriac, Gay-Lussac, Lautrec; Balzac magamagát rangosította meg az eredeti
Balza után csatolt c-val.
De mégsem t?nt el minden – gyökértelenül. Valami mégis szívósan tovább élt. Századokon át
mind a mai napig az ellenzékiség területe maradt ez az országrész, éspedig folyton az
el?retör?, a haladó irányú népmozgalmaké. A protestantizmus mintha csak parazsat
lobbantott volna újra t?zzé. Hasonlóképpen gyúltak ki itt a fölvilágosodás mécsei. De még
mintha a századforduló antiklerikalizmusában is m?ködött volna az ösztönnek valami
emlékezete a hajdani máglyára. A hitszervezeti bírálat sehol se váltott át oly gyorsan és
tartósan szociális, majd szocialista mozgalommá, mint ezen a tájon. Ez szülte és nevelte
Jaur?st.
Itt ma is mintha testközelben élne ?. A járdán az emberek közt; láthatatlanul is mintegy
kéznyújtásnyira. Ezt magam is megtapasztalhattam, hirtelen meleget buggyantó szívvel.
Lavelanet-ban történt.
A hajdani ostrom szörny?ség-krónikái gyakran említik ezt a falut: a havasokba rejtett várhoz
ez volt akkor a legközelebbi lakott hely.
Ma tiszta, csinos, magaslati, de mégis völgyi városka. F?terét egyemeletes házak kerítik.
Piac volt, nyüzsgött a nép a napsütésben. Arrébb valaki háttal felénk, vállal kiemelkedett a
tömegb?l. A szórakozott els? pillantás valami zsámolyra állt alkalmi árusnak vélte. De
hófehér volt. Elébe kerülve ismertem föl, mosolyogva és meghatottan.
A pop art Párizsban látott alkotásait sz?k szemhéjjal néztem; túl bonyolult elmék keresték a
túl egyszer? formát, mint végs? kifejezést. Ebben a szoborban az egyszer?ség mondta az
egyszer?t. Márványból volt, de legjobb föltevéssel is valami m?kedvel? k?míves faraghatta.
Olyan volt, mintha a mi Kapolink vagy valamelyik más faragó pásztorunk csinált volna
embernagyságút a bicskájával.
Hitelesen, láthatóan centiméterrel leutánzott szószéken áll Jaur?s, baljával a pulpitusra
könyökölve, jobbját és arcát oktatóan el?renyújtva.
Célbetalálóan hatott a szobor az ellentétével is. A szószéket mindig magasan képzeljük, a
szónoklóra mindig fölfelé tekintve kell figyelnünk. S lám, ezt a szószéket az itteniek – új
képzelettel toldva meg az elképzeltet – közvetlenül a földre helyezték; ez a szónok úgy
beszél, hogy egyenest a szemébe lehet tekinteni. A nép nagy tanítója a nép között áll. Nem
azt akarom mondani, hogy minden szobornak használ a talajra állítás. Ez itt lélek szerint áll a
helyén.
Kis úticsoportunk hölgytagjai a kirakodóvásár nyüzsgésébe vegyültek. Meglehet, túl élénken
taglaltam szíves úti marsallunknak, a költ? Georges Charaire-nek a szobor akaratlan értékeit:
a helybeliek közül többen is körénk álltak.
– Egyszóval tetszik – mondta a szinte szabványmódra tömzsi és vállas bennszülött
legöregebbje.
– Nagyon – feleltem, s nekik is elrészleteztem, miért is tetszik. Nem hallgatván el azt a
bámulatot sem, amelyet a szobor ábrázolta személy iránt érzek, kamaszi eszmélkedésem óta.
Kézfogások következtek, majd a szokásos: nem lépnénk be egy koccintásra ide a sarkon túl, a
pult elé?
Charaire nem állhatta meg, hogy el ne mondja, mi hozott bennünket ide: egy drámával
tiszteltem meg azt a fölöttünk mered? nevezetes hegyet.
– Hát az derék dolog – mondták. Hol láthatják? Mert azt maguk is megnéznék, már csak
illend?ségb?l is.
Hogy az mégsem itt valahol a szomszédban lesz látható, abból derült ki, honnan is jöttem.
A mérhetetlen távolság – Andorra és Pécs között! – valamiféle zarándokká avatott a
szemükben. Mosolyogtak rajta ?k is, én is. Pedig hát valóban az voltam.
Így indultam – ilyen vendégfogadó kézfogások melegével a tenyeremben – Montségur komor
hír? hegyére, melyhez az albigensek tragédiáján kívül – azt megel?z?en – egy nagy legenda is
f?z?dik.
A Grál-lovagok itt ?rizték – mert ez volt tán valaha Montsalvat hegye is – azt a csodálatos
erej? tálat, amelybe az Üdvözít? vére kicsorgott; ezt a helyet kereste egykor az a tiszta lelk?
lovag, akit a franciák Percivalnak, a germánok Parzivalnak hívtak. Mindmáig tudós
filozopteri vita, vajon elég adat bizonyítja-e már, hogy maga a nagy Wagner Richard is
megtisztelte egykor talpa érintésével a végzetes Hegyormot, a saját Parsifaljának nyomában.
A gépkocsik sem hatolhatnak följebb a vár felé, mint annak idején az öszvérfogatú kordék;
körülbelül ezer méterig. A pog, a sziklacsúcs, melyet a Vár, illetve a Kolostor, illetve a
Legenda koronáz, még további két-háromszáz méter magasságban csak innen bontakozik ki
teljes magasztosságában és erejében. Gyermekkorunk meséinek Üveghegyét idézi:
cukorsüveg alakú, csupasz és fehér. A napszítta mészk? csak itt-ott nevel rajta satnya bokrot.
Az út megsz?nésénél fölütött kis fabódénak ital – és emléktárgyárusa megmutatta, merre
szoktak a vállalkozó kedv?ek nekivágni, a bokrokba, f?csomókba kapaszkodva. Az
asszonyokat lebeszélte a vállalkozásról.
Hárman indultunk neki, de hamarosan csak magam végeztem az omlós-görgeteges sziklákon
a kapaszkodást. A két asszonyt a könny? félcip?jük is lebeszélte a vállalkozásról.
Nekem sem volt könny?. Nyomozó buzgalmamban magamhoz vettem egy topográfiai
szakkönyvet is, hogy odafönt majd mindent hitelesen azonosíthassak az olvasmányaimmal.
Ez meglehet?sen korlátolt az ágak megragadásában. Ráadásul sarkalltam is magam; nem
akartam, hogy pusztán miattam lent a többiek hosszú órákig várakozzanak.
Éles pireneusi szél fújt, de azért a magaslati nap is végezte ugyancsak a dolgát.
Pulóverben voltam; levetettem. Aztán az inget, a hálószer? trikót. Így – ezeket is cipelve –
még bajosabb volt a kapaszkodás. S a melegem sem csökkent, volt pillanat, amikor – fölnézve
a pihenés szüneteiben a még megteend? s mind meredekebb útra – nagyon okosnak tartottam
volna a visszafordulást. Számba véve, hogy ilyen helyen a leereszkedés még több er?t s
óvatosságot kíván, mint a följutás. De mit kerülgessem, vitt most már a hiúság is, a kudarc
megvallásának oktondi szégyene; no meg egy adag paraszti zsugoriság. Mentem a pénzem –
az eddig odaáldozott er?feszítések – után.
Mindent azonosítottam, mindent bejártam, de sietve, illend?ség-sürgetetten még a
megilletettség sorozatos befogadása közben is. Sokat tanultam: a valóság kinyitotta szemem
olvasmányaim sok pontjára is. Így fogtam neki a leereszkedésnek, pihenés nélkül, s?t nem
kevés er?t hagyva még odafent is.

Mindennek ellenére, amit megéltünk, agyam a fölvilágosodás rubinkövein forog. De ami
ezután történt velem a kathárok földjén, azt hajlamos vagyok magam is a Jó és Rossz
Princípium, azaz a két Isten egyik mellék-összecsapásának tekinteni, mégpedig csekélységem
fölött. Markoltam kezemmel a három hatalmas villámhárító közül a középs?t, úgy
tekintettem onnan, a legmagasabb pontról, a látóhatár messzi-messzi, már spanyol ormaira,
aztán le, lábam elé a Camp des Crematchs-re, a Megégetettek Mezejére, és próbáltam
fölidézni az eretnekek utolsó egyházf?jét, En Martyt, és azt, hogyan búcsúzhatott innen ? a
Világosság Istenét?l; Attól, akit még Zoroaszter keresztelt el Ormuzdnak. Épp megtettem
mosolyogva a fogadalmat, hogy még hátralev? napjaimmal is téged igyekezlek er?síteni, oh,
Fény, és nem ellenfeledet, a hitvány Ahrimant, amid?n abból, hogy markom egyre
görcsösebben szorítja a villámhárítót, arra riadtam rá: szédülök, ugyancsak szokásaimmal
ellentétben. Kászálódtam le sebtiben, azaz ahogy tudtam, azokról a csupasz, korlát nélkül
való falakról.
Ez az Ahriman azonos a mi – már a Zalán futásá-ban is fondorkodó – Ármányunkkal. A
korszak – még a Czuczor-Fogarasi-szótár is – a magyar ?svallásnak a zend-avestaig felmutató
adatául tisztelte. A szót hazánkba nem Ázsiából ?seink, hanem Németországból a
landsknechtek hozták: az pedig afféle szegénylegényt jelent? armer Mann-t, illetve annak
népies ejtését, az arm’Mann-t vallhatja szül?jéül.
Ez a nyelvészeti leleplezés nem csupán a nagybet?s Ármányt fosztotta meg el?ttem minden
tekintélyét?l, hanem a kisbet?s ármányt is, minden rokonával, egy életen át. Úgy születtem –
s neveltettem -, hogy lenéztem, de szinte pökhendien az ármánynak, a rossznak minden
alakját; le magát Ahrimant is. Tán ezt bosszulta meg.
A várhegy lábához csöppentett újabbkori hegyi falucska egyetlen vendégl?jében még csak a
déli húsétel nem ízlett. Toulouseban már az uzsonnai teasütemény sem. Itt kellett volna
meghálnunk, de Charaire-nét sürgette az angouléme-i föllépése, gördültünk még egy darabot
vacsoráig. Moissacban a kocsiból kilépve össze kellett harapnom a fogaimat, nehogy
széttörje ?ket a rohammal rám jött vacogás. Épp csak elpillantottam arrafelé, ahol annak
idején égettek itt is eretneket, kétszázat egy máglyán, és parancsoltam lábamat a szálloda felé.
Nem d?lhetett oly forrón a kádba a víz, hogy bens?m még forróbbat ne kívánt volna. Az a
természet vagyok, akik magukért kényelmetlenséget okozni még orvosnak is röstelkednek.
Idegenben, éjfél felé! Nem is én döntöttem, a h?mér?. A higany 42 fokig szaladt föl, illetve
ameddig az üvegcs?ben csak futhatott. Tanultam én is, hogy ez már a halál. Így a szabály
szerint nyilván meg is haltam, arra az id?re legalább, mely tudatomból most is hiányzik.
Visszatérésem els? emléke az orvos, azaz a rajta való bámulatom: ágyából fölverten is milyen
választékos eleganciában, nyugalomban áll el?ttem hajnal felé egy ilyen ezerb?l egy kis
városban. Szóhasználata éppoly tökéletes volt, akár nyakkend?jének csokra vagy
zsebkend?jének fehér csíkja a szivarzseb fölött, ?szül? hajában az egyenes vonal; doktor
Rigal a puszta megjelenésével egészséget: rendet hirdetett és követelt. Különféle
palackocskákból belém fecskendezett egy lónak sem kevés antibiotikumot, m?velten
kikérdezett, majd értesülvén körülményeimr?l, s hogy mi minden ért ez ideig, rám áldozott
még egy igáslónak való adagot. Megvárta; míg a higany a 41 alá nem húzódott, majd
eltávozott, azzal, reggel mondja meg, itt kell-e maradnom, vagy valamiképp mégis tovább
mehetek. Nem volt könny? éjszakai gond Moissacban, hogy mi lesz velem, ha holnap itt
fektetnek kórházba, s mi lesz az angoul?me-i tállépésb?l, ha a kedves m?vészházaspár –
ahogy barátian az imént fogadkoztak – nem folytatja nélkülünk az útját.
Reggel Rigal doktor – éppoly frissen fésülten – 36,6 fokot húzott ki a hónom alól. Orvosi
megbízhatóságát azzal a bátor látlelet-megfogalmazással tetézve, hogy fogalma sincs, mivel
állt szemben az éjszaka. A mai szaknyelv az ilyesmit ?idegláz?-nak hívja; a középkorban erre
mondhatták, hogy az emberfiát megostromolja – átmenetileg még meg is szállja – a Rossz.
Reggel a szálloda kapujától – elhárítva a támogató karokat még enyhén láz-kótyagosan tettem
meg az utat a parkolóhelyig. De déltájban a következ? étkezési állomáson, Bergeracban
Cyrano városában! – én kértem a megállást, én léptem ki tán legfürgébben a kocsiból, a
f?téren a piac közelében itten is. Egy emlék parancsolta rám a stopot.
A délfrancia parasztoknak és munkásoknak van egy évszázados, ha nem évezredes nemzeti
lábbelijük, az espadrille. Fels? része házisz?ttes, talpa vastagon összesodort kenderzsineg.
Erre az itteni – legtöbbnyire forró – és csak nagy ritkán nedves talajra ez a jó. Egy nyáron át
Bordeaux-ban én is ilyet hordtam, ifjúi hegy-, és mindenféle csúszómászó kalandok százait
élve meg bennük. Ebb?l láttam meg egy párat egy szerény kirakatban, s vettem meg azonnal,
tizenegy kemény frankon.
5
És még egy közölnivaló.
A darab énekbetéteinek megkomponálását Szokolay Sándor volt szíves vállalni, kit?n?en
megoldani.
Csak egy dallam nem az ? m?ve; azé a versé, amelyet a trubadúr Olivier énekel Azalais-nak.
Ez Tersánszky J. Jen? szerzeménye. Hogy ide miként került?
Babits Mihály már haldoklott, de – nem tudva, milyen betegségben szenved – bizakodóan
nézett a jöv?be. Barátai, gondolhatni, mindent megtettek, hogy táplálják ezt a hiedelmét.
Megvolt az alkalom, hogy aki hálát érez, bármily természet?t is, a halhatatlan költ? iránt,
lerója most, kín-csitításul, versenyt a morfiummal.
Lelki szenvedése is volt Babits Mihálynak. Hogy életm?ve visszhangtalan marad – azokban
az esztend?kben! Hogy a nemzeti lét fenyegettetésének egyik ilyen súlyos korszakában az ?
szava – hatástalan. Nem éri el a tömegeket.
Babitshoz én – a tisztelet etikettjének foglya – csak akkor jártam el, ha meghívott. De a halál –
a halál elleni vigasz – magam szántából is oda-odavitt az ajtajához.
Magamhoz szerveztem egy délután Tersánszky Jen?t is.
Oldalán jókora gitárral jelent meg el?zetes találkozónkon. Mert ha vigasztalni kellett Mihályt
– nemcsak a halál, hanem a ?népszer?tlensége? ellen is -, ebb?l a gitárból fog hangzani a
legmeggy?z?bb érv.
Ismerjük mindnyájan Babits ifjúkori remeklését:

Zeng a nád a tó fölött,
zeng a szél a nádon,
édes, álmaid között
halld a szerenádom:
ima rád e szerenád,
tested titkos templomát
dallal így imádom.

Tersánszkynak, prózaírásunk e vadvirág zsenijének az volt a m?vészi büszkesége, hogy zenét
szerzett, énekesként föllépett; furulyált, gitározott. Volt tehát neki valóságosan is violon
d’Ingres-je.
Megzenésítette Babitsnak azt a versét is, amely a fenti szakasszal kezd?dik. És ?nagy siker
volt!? – nem egy helyen; vidéken f?leg, ahova meg-meghívták a gitárjáért az írót.
Most el?adta magának Babitsnak is; ezt hozta testi-lelki vigaszként, bizonyítékául annak,
hogy a költ? szava igenis eljuthat a milliókhoz; csak meg kell lelni hozzá a formát.
Szívderít? és szívmarkoló sikert érrel vele ott a betegágynál is.
Nem tudom, mit ér ez a zene.
Babits, a haldokló, olyanformán tért t?le vissza az élethez, mintha Orfeusz lantját hallotta
volna. Mosolygott, tapsolt.
Nem vagyok muzikális. Azt mondani valamire, hogy ?feledhetetlen?, afféle divatszó. De ez a
– nyilván egyszer?, ha nem együgy? – dallam feledhetetlenül megmaradt bennem. Úgy
meghatott szerz?jének mesterm?ve – emberiességb?l.
– Mi az élet? Mi lesz életünk után? – váltottam szót err?l Babitscsal azokban az id?kben is.
Érezve mégis vége közeledtét, meggyónt, megáldozott.
De – voltaire-i mosoly villogott hústalan ajkai körül, mikor ezt bevallotta.
Nem tudnám tüzetesen megmondani – de miért is keresném? – okát annak, hogy mikor a
színdarabírás közben az én gitáros trubadúrom számára nekem is dalt kellett szereznem: ez a
hajdani jelenet éledt föl bennem, oly er?vel, hogy a szöveget teljesen Babits versének
ritmusára s némileg gondolatmenetére írtam meg, majd arra kértem Szokolay Sándort, hogy a
dallamot, melyet telefonba zümmögtem el neki, iktassa be azonmód a kompozíciójába.
Semmi alkalom nem lehet elég fölidézni, ami valaha is vigasztaló volt.

TISZTÁK
TRAGÉDIA HÁROM FELVONÁSBAN

SZEREPL?K

PERELLA RAYMOND, 45 éves,
CORBA, a felesége, 37 éves
AZALAIS, a hajadon lányuk, 17 éves
MIREPOIX PÉTER, a vejük, 30 éves
PIERRE-AMIEL, pápai legátus, 40 éves
DES ARCIS, a francia hadak feje, 45 éves
VILMOS, molnár, 45 éves
EN MARTY – Bertrám Atya -, kathár püspök, 50 éves
GÉRARD, francia lovag
OLIVIER, ?trubadúr?
FERRIER, DOMINIKÁNUS
PÉTER
VIDAL

Lovagok, katonák, egy arab és egy zsidó vendég.

TÖRTÉNIK 1243-44-BEN, MONTSÉGURBEN.

Kicsiny vár – voltaképp meger?sített kolostor – a Pireneusok egyik cukorsüveg
meredekség? sziklacsúcsán, 1200 méter magasban. Jó, ha a díszlet inkább ezt
érzékelteti s a cselekmény helyét csak vázlatosan: egy-egy bútorral vagy használati
tárggyal.

A jelenetek között gyors elsötétítés, rövid zene.
A fölvonások el?tt is zene. Minden a XIII. század stílusában.
ELS? FELVONÁS

ELS? JELENET

A lovagterem

A szín üres. Kintr?l bebocsátást kér? kürtszó. Csönd. A kürtszó megismétl?dik.
PERELLA (átsiet a termen. Lenéz a l?résszer? ablakon. A nyomában belép? feleségéhez).
Itt vannak a felvonóhíd el?tt. Most veri le maga az érsek is a térdér?l a sziklatörmeléket.
Szólj, hogy el?ször is mosdóvizet kapjanak.
CORBA (miután szintén kinézett).
T?lem semmit se kapnak.
PERELLA
A francia mellett a pápai zászlók!
CORBA
Nem látom velük a lányunk. Már két hete lent van.
PERELLA
Túszként, vagyis csak akkor küldik föl, ha ?k már majd visszatértek. Fél napba tellett,
amíg fölverg?dtek ide az öszvérösvényeken. Fél napnál több lesz, amíg
visszaereszkednek. Be kell bocsátanunk ?ket ide is.
MIREPOIX (lép be).
Maga az érsek vezeti ?ket.
CORBA (megdöbbenve).
Kicsoda?