A sumér Gilgames-eposz h?se, Uruk királya kétharmad-részben isten, egyharmad-részben ember volt.
Az apja közönséges halandó ember, ám édesanyja istenn?, azaz az én olvasatomban földönkívüli volt. Ezért Gilgames nagyon nehezen tudott beletör?dni abba, hogy esetleg apjához hasonlóan viszonylag hamar meghalhat. Annál is inkább, mert az istenek bár a közhiedelemmel ellentétben nem voltak halhatatlanok , lényegesen hosszabb ideig éltek, mint az emberek. Ez indította Gilgamest arra, hogy eljusson az istenek világába, és megszerezze “az élet füvének” nevezett elixírt.
A sumér király akkor jutott a dönt? elhatározásra, amikor megfigyelte az Anu pajzsának nevezett földönkívüli ?reszköz, vélhet?en egy rakéta lezuhanását a Földre. Err?l édesanyjának így számolt be: “Anyám! Azon az éjszakán embereim között büszkén járkáltam fel-alá. Fölöttem ragyogtak az ég csillagai. Anu pajzsa a magasból ekkor majdnem reám esett. Nekiveselkedtem, hogy elébed hozzam, de meg se bírtam mozdítani, oly keményen állott. Huzkodtam hej, inam szakadtáig, de nem mozdult, szilárdan állott.
Uruk népe körém gy?lt, az emberek leborultak a földre és az égi tárgyat csókolgatták?”
Gilgames anyjának válaszát sajnos nem ismerjük, mert a szöveg itt megrongálódott, és a következ? szakaszok teljesen olvashatatlanná váltak. Mindenesetre a sumér királyban a fent leírt eseménysor ébresztette fel a vágyat, hogy eljusson az istenek földjére. Vándorútján elkísérte barátja, Enkidu is.
Gilgamesnek az életelixír megszerzésén túl az is célja volt, hogy sémet szerezzen magának. Ezt a kifejezést a fordítók általában úgy adják vissza, hogy név, hírnév. A sém szónak azonban nem ez az eredeti jelentése, hanem égi járm?!
Az uralkodót hiába igyekezett minden ékesszólását latba vetve lebeszélni szándékáról az édesanyja, és nem tudták eltántorítani a város vénjei sem. Így azt tanácsolták neki, hogy miel?tt belépne az Országba, így nevezték az istenek földi bázisát szerezze meg Utunak, a bázis parancsnokának engedélyét.
“Gilgames az Istenek Országa felé fordította lépteit. Barátjához, Enkiduhoz így szólt: Ó Enkidu, az Országba akarok behatolni. Utu földjén állítom föl sémemet, ahol az istenek is.”
A két jó barát sok kaland után meg is érkezik az ufonauta bázisra, és miel?tt belépnének a kapun, a sumér király engedélyt is kér a f?nökt?l.
“Engedj az Országba lépnem, vezess a leszálló helyre.
Terjeszd ki rám védelmedet!”
H?sünk és barátja végül megkapta a hozzájárulást, hogy a bázis területére léphessen. Ám miel?tt bementek volna, Utu ragaszkodott hozzá, hogy pihenjenek egy jót. Gilgames és Enkidu elhatározta, hogy szót fogad. Alig hajtották azonban álomra a fejüket, amikor a támaszpont területér?l hallatszó irgalmatlan dübörgés felébresztette ?ket. Gilgames nem volt biztos benne, hogy ébren van-e vagy álmodik. A pokoli zaj és a kilátszódó kísérteties fények mindenesetre alaposan megrémítették. Benyomásairól barátjának így számol be: “Álmomban, barátom leomlott a hegy melyen álltam, led?lt s lábaimra esett.
Kápráztató fény lobogott fel. Ekkor egy férfiú jött, szép arcú, el?kel? járású.
Mellém lépett, kihúzott a hegy alól. Vízzel kínált és nyugtatta szívemet.”
A soha nem hallott hangoktól Gilgames pánikba esett. Ezért egy jókép? földönkívüli nyugtatót adott neki. A sumér király el is szunnyadt, de hamarosan ismét felriadt.
“Éjfélkor véget ért az álom. Gilgames nagy fennszóval ekként kiáltott: Barátom nem te szólítottál? Mi rémített, mire eszméltem? Tán egy isten járt erre?”
Gilgames úgy érezte, hogy valaki szólt hozzá. De nem barátja Enkidu volt, ezért a király úgy gondolta, egy “isten” azaz egy földönkívüli hangját hallotta.
Már majdnem újra elaludt, amikor az éjszaka csendjét egy ?rhajó dübörgése törte meg. A sumér uralkodó azt hitte, álmodik, pedig amit látott, a színtiszta valóság volt.
“Harmadszor is álmot láttam ijeszt?t, rémületest. Az ég, mint sebesült oroszlán úgy üvöltött, hogy szinte megállt a szívem. A Föld ordított. Olyan érzésem volt, mintha a pokol bugyraiba esnék a vihar kesely?in ülve. Fekete szárnycsapásaival a sötétség bekerített. Az éjjelé sötétült nappal sátrát villám hasogatta. A felh?k megs?r?södtek, s halál hullt alá bel?lük. Azután a villám kilobbant, s a magasból lees? t?z hamuvá h?lt lábaimnál.”
Nem is kell nagyon meger?ltetni a fantáziánkat ahhoz, hogy rájöjjünk, Gilgames egy ?rhajó indítását látta. El?ször hatalmas morajlás hallatszott, mert begyújtották a rakéta motorjait. Ezt jellemzi a király úgy, mint egy sebesült oroszlán üvöltését. Érezhet? volt a föld egy bizonyos fokú remegése is. (“A föld ordított.”) A kilöv?állomást por és füstfelh? borította. (“éjjelé sötétült a nappal”)
A hajtóm?vekb?l intenzív fény tört el?. (“villám hasogatott”) Az ?rhajó méltóságteljesen, t?zcsóvákat kilövellve emelkedett az ég felé. (“a villám kilobbant”) A por és törmelékfelh? megs?r?södött, majd finoman leereszkedett.(“halál hullt alá bel?lük”) Az ?rhajó lassan elt?nt szem el?l.
Másnap reggel h?seink végre beléphettek a bázisra. Megpróbáltatásaik azonban még nem értek véget. A támaszpont létfontosságú helyeit ugyanis harcias ?rök vigyázták, akik nem engedték tovább Gilgamest. Hiába hivatkozott arra, hogy ? kétharmad részben isten. Csak akkor mehetett a barátjával tovább, amikor megmutatta a parancsnoknak engedélyét.
A bázis ?reit egyébként így jellemzi az eposz: “Arcuk szörny?, szemük bogara nem mozog. Térdük nem hajlik, mozgásuk merev. Sem ételt, sem italt nem vesznek magukhoz. ?rködnek Utu felett, amint felszáll és visszaereszkedik.”
A merev mozgású és meredt pupillájú “lények” az én olvasatomban robotok voltak!
Az azonosítás megtörténte után h?seink tovább mehettek az “istenek kertjébe” azaz a bázis szigorúan elzárt központi részébe. A döbbenett?l szinte a lélegzetük is elállt. Számukra korábban elképzelhetetlen méret? luxust láttak. Az eposz szerz?je a hihetetlen fény?zést nem is tudja máshoz hasonlítani, mint “ezüstlombú fák drágak? gyümölcseihez.”
A bázison Gilgames találkozik az istenekkel él? rokonával, Utnapistimmel is, akit?l megkapja az áhított életelixírt, de a másik kérését, hogy egy ?rhajó fedélzetére léphessen, a támaszpont f?nöke határozottan megtagadja. Nem használt semmiféle könyörgés, hivatkozás az isteni rokonságra. A parancsnok hajthatatlan maradt. Közölte Gilgamessel: már így is többet tett érte, mint amennyit szabad lett volna. Ennél jobban már nem hághatja át a “parancsolatot”, vagyis az ?t is köt? utasításokat, különben neki lesz bel?le baja. Ráadásul a sumér királynak bele kell nyugodnia saját halandóságába is, az elixírt ugyanis úton hazafelé ellopják t?le. Gilgames király tehát mindkét kit?zött célját illet?en kudarcot vall.
Tisztázásra vár még az az érdekes kérdés, hogy vajon hol lehetett az istenek földi támaszpontja, ahol Gilgames látogatást tett. Nos ez az, amit soha nem fogunk megtudni. Ezen a ponton, az eposz sajnos hallgatásba burkolózik. Annyit azért kijelenthetünk, hogy az istenek eme bázisa biztosan nem sumér földön volt.
Az eposz szerint a földönkívüliek központjukat a “magas hegyek országában” építették ki, Sumér földje pedig abszolúte síkvidéki területen feküdt.
Zárszóként megállapíthatjuk, hogy Gilgames története az erkölcsi tanulságokon túl azért is olyan fontos számunkra, mert az ?rhajózásról szoló legrégibb beszámolók közé tartozik.