Home Cikkek Halottak tánca

Halottak tánca

375
0

Alexandra David-Neel szerint a tibeti varázslók kedvenc szokása a hullatáncoltatás. Hogy miért? Valószínűleg azért, hogy a halottból energia költözzék a táncoltatóba. A másik cél pedig – bármennyire is furcsán hangzik – a hulla nyelvének a megszerzése.

Halott-táncoltatásra sötét szobában kerül sor, ahova a táncoltatót a hullával együtt bezárják. A szobában csak ők ketten lehetnek. A táncoltató szerzetes vagy varázsló lefekteti a hullát a földre, arccal a mennyezet felé. Ezután ráfekszik, s ajkát a halott ajkára szorítja. Karjával szorosan átkarolja, miközben egy pillanatra sem hagyja abba azoknak a varázsmondásoknak az ismételgetését, amelyek a hullaélesztéshez elengedhetetlenek.

Bizonyos idő elteltével a hulla mozogni kezd. Felugrik és megpróbál elmenekülni. Az élesztő rajta lóg, szájat a szájra szorítva, és azon igyekszik, hogy a holttest ne tudjon megszabadulni tőle. Ha a holttest levetné magáról, az élesztő szörnyet halna.

A hulla óriási ugrásokba kezd: feje a mennyezetbe ütközik és a varázslónak ugyancsak ka­pasz­kodnia kell, ha nem akar a földre zuhanni. A varázsmondásokat sem szabad egy pillanatra sem abbahagynia, mivel ez is azonnali halálát okozná.

63af18c6c46f6626c43c90e44499ba02

A hulla rövidesen kinyitja összeszorított fogait és a varázsló érzi, hogy a nyelve is lassan, habozva kikúszik a szájából. Előbb óvatosan megsimítja a varázsló ajkát, majd egyre kijjebb ereszkedik. A varázsló érzi, hogy most jött el a kritikus pillanat: kiderül, hogy sikerül-e a varázslat vagy sem.

Amikor a halott nyelve már elég mélyen belelóg a varázsló szájába, határozott mozdulattal el kell harapni. A halott erre mint a homokzsák esik össze.

A varázslat sikerült. A halott kincset érő nyelve a varázsló birtokába jutott.

Hogy mire jó a nyelv? Állítólag varázsereje van, és képzett varázsló számára igen nagy jelentőségű a birtoklása. Alexandra David-Neel megemlíti, hogy egy alkalommal mutattak neki egy kiszáradt valamit, ami állítólag egy hasonló rítus során leharapott nyelv volt. Az ereklye valódiságát a misszionáriusnőnek nem volt alkalma ellenőrizni.

d610e9c1e3832cd4009bdde5423dab91

Tánc a temetőben

Mind a hinduizmus, mind a belőle kialakult buddhizmus és lámaizmus vonzódik a temetők­höz. Padmaszambhava életrajzából is kiderül, hogy az indiai varázslók előszeretettel laktak temetőkben, végeztek varázslatokat holttestekkel, gyűjtöttek varázserőt maguknak a holtak lakóhelyén.

A Tibetben kialakult lámaizmus, bár Congkapa reformjai óta igyekezett megszabadulni a halottakkal való manipulációktól – s ez lényegében sikerült is neki -, megőrizte a régi vallások hagyományait. A halottakkal való küszködés minden bizonnyal indiai eredetű, s a buddhiz­musnak ahhoz az irányzatához tartozik, amely a világból való kiszabadulást és a Nirvána elérését varázslatok útján tartotta megvalósíthatónak. E varázslatok közé tartozott, hogy a varázslómester igyekezett megszerezni a halott erejét vagy hatalmat a túlvilágra költözöttek felett. Tudjuk, hogy Indiában titokzatos szertartások zajlottak a temetőkben – hullákat élesz­tettek, csonkítottak meg, és végeztek velük varázslatokat.

Ugyancsak indiai eredetű a vallásos táncokhoz való vonzalom. A táncok szeretete és a misztériumjátékok tisztelete bevonult a tibeti lámaizmusba is. Híresek az ún. csam táncok, amelyeket meghatározott időszakonként – újév, évfordulók – szerzetesek táncolnak a kolos­to­rok udvarán. A táncoló szerzetesek hatalmas, gyakran igen értékes drágakövekkel és korallok­kal kirakott álarcokat öltenek, és szigorú koreográfia szerint, rég megtörtént eseményeket elevenítenek meg, hasonlóan a keresztény passiójátékokhoz. Igen kedvelt például annak az eseménynek a bemutatása, amikor a Tibet földjére érkezett Padmaszambhava mester meg­küzdött az ellenálló tibeti démonokkal, és végül is legyőzte őket.

A temetői kultuszból, a misztériumtáncokból és az önmagát feláldozás rítusából alakult ki a mcshod (modern kiejtés szerint: csöd).

A csöd temetőben zajlik. Pontos koreográfiáját és jelentéstartalmát nem ismerjük, hiszen igen kevesen vannak olyanok, akik valamit is láttak belőle – mint pl. Alexandra David-Neel. A csöd csak a beavatottak számára látható, a leskelődőt elűzik; idegen nem kap engedélyt a tánc megtekintésére.

A kevés számú szemtanú szerint a csöd alaposan felborzolja az idegeket. Éjszaka, temetőben, lobogó fáklyafénynél kerül sor a bemutatására. A felvonuló szerzetesek állandó zenekísérete: a dobok tompa pufogása, a koponyából készült damaru szüntelen pergése, a kagylókürtök félelmetes rikoltása és a szerzetesek halott- és démonűző szertartásszövegeinek hullámzása – valószínűtlenné, túlvilágian félelmessé teszik a jelenetet.

39842551.Demondance2

A tánc sajátos koreográfia szerint zajlik. A szerzetesek a sírok között táncolnak, s táncukkal kérik a démonokat, hogy jelenjenek meg a lakomán. A táncot az a szerzetes vezeti, aki egyben a szertartás vezetője is.

Kagylókürtök vérfagyasztó sikoltása jelzi, hogy a démonok már ott vannak a közelben, sőt, némelyikük meg is érkezett a lakoma színhelyére.

A táncolók félrehúzódnak: megkezdődhet a lakoma szertartása. A szemtanúk szerint ez követ­ke­zőképpen zajlik le: a táncot és a szertartást vezető szerzetes köszönetet mond a démonok­nak, hogy elfogadták a meghívását, továbbá megköszöni, hogy egész életében mellette álltak, sőt, korábbi újjászületéseiben is. Most itt az ideje, hogy hálából megvendégelje őket saját húsából és véréből.

A következő jelenet maga a borzalom: valamelyik szerzetes hozzá lép és kardjával levágja a fejét. A nyaki ütőerekből ömlik a vér, elborítva a temető földjét.

Ezután a test feldarabolása következik. Amikor ez is megtörtént, az éhes démonok nekilát­hatnak a vacsorának.

A kevés számú szemtanú állítása szerint a szerzetes „halála” szuggesztió eredménye volt, mivel másnap sértetlenül megjelent előttük.

A kérdés csupán csak az, hogy mindig így történt-e? Vajon évszázadokkal ezelőtt is feléledt-e a megölt szerzetes, vagy egy emberáldozati szertartás maradványait őrizte meg számunkra a csöd?

A kérdésre egyelőre nincs felelet.

 

Démonok és varázslók Tibetben
Lőrincz L. László
Budapest, 1988.