Home Cikkek Hidegháború a világurben: csillagháborús törekvések az egykori Szovjetunióban

Hidegháború a világurben: csillagháborús törekvések az egykori Szovjetunióban

271
0

A Szovjetunió és az Egyesült Államok is komoly er?feszítéseket tett a világ?rben használandó, különböz? fegyverrendszerek kifejlesztése és háborús körülmények közötti alkalmazása terén a hidegháború id?szaka alatt. Míg az amerikai tervekr?l igen sok írásos anyag látott napvilágot, a mai napig csak igen keveset tudhattunk meg a szovjet er?feszítésekr?l. A legtöbb ismert adat spekulációkon alapult, szóbeszédeken, vagy bizonyos mesterséges holdak orbitális pályán való viselkedéséb?l volt kikövetkeztethet?. A legismertebb ezek közül a fegyverrendszerek közül az “IS” simuló orbitális pályán történ? m?hold-megsemmisít? program volt, melynek történetét mostanában sikerült alaposan megismerni nyugati szakért?knek.

A legegzotikusabb rendszerek – mint például: világ?ri bombák, lézerberendezések, rádióelekronikus hullámfegyverek – rejt?zködtek a titkolódzás függönye mögött. Az 1990-es évek elején igen figyelemreméltó riportsorozat jelent meg az orosz médiában a legapróbb részletekbe men?en ezekr?l a fegyverrendszerekr?l, beleértve korábban teljesen ismeretlen tervezetekr?l szóló adatokat is, többek között arról, hogy a szovjetek miféle kísérleteket végeztek lézerberendezéseikkel az amerikai ?rrepül?gépen. Jelen tanulmány alaposan áttekinti a legfrissebb nyilvános publikációkban megjelent információkat, különös tekintettel az automatizált fegyverrendszerekre.

A Megtört ?rpályájú Bombázórendszer

A Megtört ?rpályájú Bombázórendszer (FOBS) földkörüli pályán kering? nukleáris fegyverrendszerre vonatkozó elképzelés volt, az Egyesült Államok szárazföldi célpontjainak elpusztítására fejlesztették volna ki, s a “hátsó ajtón” hajtotta volna végre a támadást, az északi sark fel?l, megkerülve a radarrendszerek hálózatát, észak fel?l közelítve a kijelölt területhez. A tervezet szovjetek által használt neve a mai napig sem ismert, habár az már kiderült, hogy a FOBS-rendszer ötletét már 1959-ben a legmagasabb rangú szovjet vezet?k is megvitatták.

1962-1963-ra körvonalazódott, hogy legalább három f?, a világ?rre irányuló, fegyverkezési program áll végrehajtás alatt a Szovjetunióban. Valamennyi variáció közös koncepción alapult, ez pedig az volt, hogy nukleáris fegyvereket kell a világ?rbe juttatni földkörüli pályára és aztán várakozni a megfelel? pillanatra, amikor beléptetvén ?ket a földi atmoszférába, azok megcélozzák az Egyesült Államok területét. A szovjetek a globális rakéták kifejezést használták ezekre a fegyverrendszerekre.

A legkorábbi konkrét terv az OKB-1-es egykori f? tervez?je S.P. Koroljov nevéhez f?z?dik, aki elvégezte az el?zetes munkálatokat az úgynevezett 1-es számú globális rakéta, a GR-1 megalkotása terén 1960-ban. A kivitelezéssel is a korábbi vezet?t bízták meg egy 1962 szeptember 24-en keltezett megegyezés keretében.

A háromfokozatú rakéta fejlesztése szorosan összefonódott a híres N-1-es holdrakéta fejlesztésével, amellyel számos közös tervezés? alkotóelemmel osztozott. Ezen elemek közé tartozik az els? két fokozat hajtóm?ve, az NK-9 és a NK-9V, melyek az N-1-es rakéta alaphajtóm?vei is voltak egyben. Ezeket a berendezéseket az N.D. Kuznyecov f?mérnök által vezetett OKB-276 tervezte, aki eredetileg repülésügyi mérnök volt, s így kapott belépést a rakétaiparba. A GR-1 harmadik fokozata a kés?bb jelent?sen átépített, s a nevezetes Blok D nevet kapott, az N-1-es rakétán alkalmazott 8D726 jel? hajtóm?vet használta. Mint tudott, a Blok D a mai napig is folyamatosan használatban van a Proton hordozórakétában.

A GR-1-es rakéta 117 tonnás starttömeggel rendelkezett, s képes volt 2,2 megatonnányi összrobbanóer?vel rendelkez? nukleáris robbanófejet alacsony földkörüli pályára állítani plusz-mínusz 3-5 km-es hibahatárral az orbitális pálya magasságában. A különböz? politikai, technológiai és finanszírozási problémák miatt a program megvalósítása jelent?s mérték? lassulást szenvedett. Az NK-9 és az NK-9V rakétahajtóm?vek jelentették a tervezet sarkalatos pontját. Habár a rakétát számos moszkvai parádén bemutatták, valójában soha sem repült, a programot pedig 1965-66-ban törölték. A tervezeten dolgozó mérnökök tréfásan a “Moszkva és Leningrád közötti interkontinentális rakétának” nevezték, utalva arra, hogy mekkora nehézségekbe ütközött a szerkezet egyik helyr?l a másikra való szállítása.

A második orbitális bombázó tervezet a V.N. Csalomej f?mérnök által vezetett OKB-52-höz kapcsolódik. Elképzeléseiben az szerepelt, hogy az UR-2000 interkontinentális ballisztikus rakétát használják fel mint globális rakétát, azonban 1962-ben a figyelem ráterel?dött a sokkal er?sebb UR-500 interkontinentális ballisztikus rakétára, melyet kisebb módosításokat követ?en alkalmassá tették arra, hogy 30 megatonnányi robbanóer?vel bíró nukleáris robbanófejet juttasson orbitális pályára, s ez az a rakéta, melynek feljavított változata a 2-es számú globális rakéta (GR-2) néven ismert. Ez a terv sem jutott el a megvalósulásig, mivel az UR-500 interkontinentális ballisztikus rakéta programot törölték, annak következményeként, hogy Hruscsov kikerült a hatalomból 1964 októberében. A rakéta a kés?bbiekben a jelenleg is használatban lév? Proton hordozórakéta alapjául szolgált.

Az egyetlen sikeres globális rakéta program az M.K. Jangel által vezetett OKB-586-hoz f?z?dik. A legutóbb napvilágra került információkból megtudhatjuk ennek az egykor szigorúan titkos programnak a legf?bb mérföldköveit. Jangel ezirányú munkásságának kezdete egy 1962 április 16-án kelt szerz?déshez köthet?, amiben kikötötték az els? tesztrepülés végrehajtásának id?pontját is, az 1964-es év harmadik negyedére. A meglehet?sen er?ltetett terv kivitelezésének részeként 1962 decemberére megszületett az R-36-O (vagy más néven 8K69) jel? rakétaváltozat. A rakéta az Egyesült Államok titkosszolgálatától kés?bb az SS-9 3-as változat nevet kapta.

Mindösszesen 24 indítási kísérletet végeztek a Jangel által vezetett FOBS-program keretében az R-36 interkontinentális ballisztikus rakéta R-36-O változatát használva. Az els? startra 1965 december 16-án került sor, míg az utolsóra 1971 augusztus 8-án a Kozmosz-433 indítás keretében. (A huszonnégyb?l hét nem érte el az orbitális pályát, ezek közül néhányat kés?bb visszamin?sítették szuborbitális repüléssé, a többi start aránylag sikeres volt.) A mostanában nyilvánosságra került iratokból az derül ki, hogy az Egyesült Államok titkosszolgálata legalább négy, az orbitális pályát el nem ér? kísérleti repülésr?l tudott, habár meg kell említeni azt a meglehet?sen különös hírt is, miszerint a FOBS-tervezet keretében végrehajtott orbitális indítások közül néhányat nem azonosítottak a tervezet részeként. A hasznos teher egész egyszer?en az orbitális hasznos teher nevet kapta a szovjetekt?l (OGCh), és egyikükr?l sem tételezik fel, hogy éles nukleáris töltetet szállítottak volna. A szovjet kormány 1968 november 19-én kiadott dekrétuma a rendszert üzemképesnek nyilvánította a program keretében végrehajtott huszadik indítási kísérletet követ?en. A tesztrepülések, ha szórványosan is, de egészen 1971-ig folytatódtak. A komplett rendszer azonban felszámolásra került a szovjetek által soha sem ratifikált SALT-II megállapodás keretében. Eszerint, az 1983 januárjában kiadott kormányrendeletben döntést hoztak arról, hogy a Tyuratamban található mind a 18 darab R-36-O rakétát szét kell szerelni vagy meg kell semmisíteni. Valamennyi, a FOBS tervezet keretében végrehajtott, kísérleti startra a tyuratami bázis 67-es és 69-es számú indítóállásából került sor, az 5-ös számú Tudományos Kísérleti Rakétaterepr?l (NIIP-5), vagy ahogy a helyszín nevét szinte mindenki ismeri, a Bajkonúri Kozmodromból; az indítóállások jelenlegi állapota ismeretlen.

Míg a hordozórakéták mindegyike a Jangel-vezette csoport irányítása alatt készült (1986 októberében NPO Juznoje névre keresztelték át ?ket), a Megtört ?rpályájú Bombázórendszer megvalósítását a Csalomej f?mérnök által vezetett OKB-52 1-es számú munkacsoport végezte. A mostanában nyilvánosságra hozott amerikai titkosszolgálati jelentések szerint a FOBS keretében megépített ?reszköz 4000 kg tömeg? volt. A visszatér? ?reszköz 1450 kg-t nyomott, beleértve az 1200 kg-os robbanófejet, melynek nukleáris pusztító ereje a 2,0-3,5 megatonnás tartományba esett. Az OGCh-t, a jelenlegi ismeretek szerint, független irányító rendszerrel látták el, valamint folyékony hajtóanyagot tároltak fedélzetén a fékezési m?veletek, illetve egyéb man?verek végrehajtására. A rakétahajtóm?vek m?ködési ideje körülbelül egy perces üzemid?t engedélyezett. Egy tipikus FOBS repülés leírása az alábbiakban olvasható:

A célpontot a rakéta indítása el?tt programozták be, s amikor pályára állt, a továbbiakban nem volt szükség és nem is használtak küls? irányítást a repülés teljes id?tartama alatt. A repülés maga három fázisból állt: 1. kilövés, 2. repülés az orbitális pályán, 3. visszatérés. A kilövési fázis során az SS-9 hordozórakéta els? és második fokozata emelte orbitális pályára az ?reszközt. Miután leválasztották a második fokozatról, megkezd?dött az orbitális repülés fázisa. Ezen id?szak alatt – a visszatérés els?dleges célját szem el?tt tartva – az ?reszköz csak egészen minimális energiát igénybe véve önmaga korrigálta a saját pályáját. A fékez?hajtóm?vek begyújtását egy perccel megel?z?en visszaszámlálás kezd?dött, s leválasztották a visszatér? egységet az orbitális pályán lév? ?rszerkezetr?l. A visszatér? egység ezután ballisztikus pályán repülve közelítette meg a becsapódásra kijelölt célt, amit mindössze másfél két perccel az orbitális egységr?l történ? leválás után ért el.

A FOBS programban szerepl? visszatér? egységet 1992-93 folyamán a KB Szaljut (abban az id?szakban a munkacsoport ezt a nevet viselte) felajánlotta egy német-japán közös, az Expressz nevet visel?, kísérleti vállalkozás számára. A nyilvánosságra hozott rajzokon egy Gemini ?rhajó formájú, egy méter átmér?j? és két méter hosszú ?rkapszula látható. Az Expressz ?rhajó saját tömegére 756 kg-ot adtak meg, ami jelent?sen kevesebb az Egyesült Államok titkosszolgálata által szolgáltatott értéknél.

A nyilvánosságra hozott további CIA dokumentumok igen érdekes amerikai elképzelésekr?l szólnak a Megtört ?rpályájú Bombázórendszer többrobbanófejes és az egyrobbanófejes változataival szembeni védekezéssel kapcsolatban. Egy 1962-ben kelt CIA jelentés leszögezi: “A szovjetek képesek arra, hogy kifejlesszenek egy orbitális pályán kering?, nukleáris bombát hordozó m?holdat, s bármikor dönthetnek egy ilyen eszköz világ?rbe juttatásáról, illet?leg az orbitális pályájának elhagyásáról már az egészen közeli jöv?ben propaganda és politikai célokból.” Komoly meggy?z?dés élt a szakért?kben aziránt, hogy egy ilyesféle fegyver sokkal inkább szolgálja a Szovjetunió propagandisztikus céljait, mintsem a hadsereg kezébe ténylegesen hatásos fegyvert adjon. Egy 1963-ban, a szovjet orbitális bombákról szóló jelentés már közel sem veszi annyira elhanyagolhatónak a veszélyt, mint a korábbi jelentések, habár az Egyesült Államok figyelme továbbra is az összetett orbitális rendszerekre irányul:

“Meggy?z?désünk és ehhez kétség sem férhet, hogy a Szovjetunió tervezi nukleáris fegyverekkel felszerelt mesterséges holdak fellövését már a közeli jöv?ben, ezenkívül, a szovjet vezet?k kijelentéseib?l az derül ki, hogy a Szovjetunió már jelenleg is képes orbitális bombák pályára állítására. Mindehhez hozzá kell tenni, hogy a szovjetek bármikor képesek egy vagy több nukleáris bombával felszerelt m?holdat fell?ni, és mindezt igen olcsón.”

Egy kés?bbi, 1967-ben keltezett titkosszolgálati jelentés egyértelm?en beazonosítja a korai FOBS indításokat, mint a Megtört ?rpályájú Bombázórendszer megteremtésének kísérleteit, az SS-X-6 program részeként. Részlet a jelentésb?l:

“Úgy hisszük, hogy ezek a kísérleti indítások [1966-67] egy többrobbanófejes egységeket magában foglaló, Megtört ?rpályájú Bombázórendszer kiépítésére irányulnak, esetleg egy alacsony pályán repül? interkontinentális ballisztikus rakéta kifejlesztésére, vagy esetleg mindkett?re. Ilyen eszközök megteremtése azt a célt is szolgálhatja, hogy elértéktelenítsék az Egyesült Államok interkontinentális rakétáinak támadóerejét és hogy bonyolítsák egy hatékony rakétaelhárító rendszer kifejlesztését. A tesztek arra is utalhatnak, hogy a fejlesztések egy többszint? orbitális bombázórendszer kifejlesztését szolgálják.”

Az A-135 ballisztikusrakéta-elhárítórendszer

Különböz? nyugati szakért?i jelentések szerint a Moszkva környéki ballisztikusrakéta-elhárítórendszer (ABM) valóban képes alacsony földkörüli pályán kering? mesterséges holdakat eltalálni. Ezen vélemények többsége a Védelmi Minisztérium (DoD), a szovjet stratégiai fegyverrendszerekr?l szóló, az 1980-as és a korai 1990-es években kiadott beszámolóin alapul. Például, az egyik publikált DoD jelentésb?l kiderül: “A nukleáris töltettel felszerelt [légkörön kívül támadó], Moszkva köré telepített Galos ballisztikusrakéta-elhárítórendszer rendelkezett egy rejtett m?hold-megsemmisít? (ASAT) kapacitással is alacsony pályán mozgó mesterséges égitestekkel szemben.” Miközben ezek a nemrég napvilágra került információk számos meglep? részletet tartalmaznak a Moszkva környéki els? generációs ABM rendszerr?l, addig a jelenleg is üzemben lev? eszközökr?l vajmi keveset tudunk.

Az A-135 ABM rendszer számára szükséges kezdeti elvárásokat és a technikai paramétereket 1975 júniusában határozták meg. A teljes rendszer megvalósításának ütemezésével a Vympel Központi Tudományos Gyártási Tanács (TsNPO Vympel) volt megbízva, melyet 1970-ben alapítottak számos ABM fejlesztéssel foglalkozó szervezet egyesítésével. A radarberendezések és irányítórendszerek szakért?jét, az alvállalkozóként társult OKB Vympel munkatársát, A.G. Baszisztovot nevezték ki a rendszer f?mérnökévé 1976-ban. Az NII Rádiótechnológia igazgatóját, V.K. Szlokát tették meg a rendszer kiszolgálását segít?, Don-menti fázisradar-rendszer f?tervez?jévé. Hosszadalmas fejlesztési id?szakot követ?en a rendszert végül is m?köd?képessé nyilvánították 1989-ben.

Az A-135 rendszer (A Védelmi Minisztérium jelölése szerint ABM-3) kétszintes rakétavédelmet használt, a módosított Galos rakétát (kés?bb ezt átnevezték Gorgonnak) és a Gazella rakétát. A Védelmi Minisztérium jelentése szerint a “Gorgon alkalmas légkörön kívüli vagy másképpen nagymagasságú rakétaelfogásra”, míg “a Gazella légkörön belüli elfogásra való, f?leg rövid hatótávolságú rakétákkal szemben, illetve a ballisztikus rakéták légkörbe lép? egységeivel szemben, melyeknek sikerült áthatolni a küls? védelmi rétegen. Szovjet források szerint “az ellenséges robbanófejek elfogása és elpusztítása (rövid és nagy távolságokon egyaránt) nukleáris robbantások segítségével történik. Baszisztov így emlékezik minderre vissza:

“Nem volt megengedhet?, hogy a rakétavédelem m?ködése során Moszkva közelében nukleáris robbanásra kerüljön sor. A rendszert úgy tervezték meg, hogy automatikusan detektálja a robbanófejeket repülésük közben, válassza ki ?ket a megtéveszt? célok közül, bármiféle emberi beavatkozás nélkül döntse el a megfelel? védekezés módját és indítsa az erre kijelölt elhárítórakétákat, aztán pusztítsa el az ellenséges célpontokat lehet?leg minél magasabban, hogy elhárítsa a becsapódás keltette robbanás veszélyét.”

A Gorgon/SH-11 rakéta, a két rakéta közül a nagyobb, körülbelül 18,3 m hosszú volt, az átmér?je pedig 1,8 méter. A Moszkva környéki Kimkben található, V.G. Szvetlov f?mérnök által vezetett, Fakel Gépgyár és Tervez? Hivatal (MKB Fakel) fejlesztette ki. Nyugati szakért?k véleménye szerint “a silóból indítható Gorgon rakéta valószín?leg képes volt igen alacsony pályán mozgó m?holdak (néhány száz kilométer) megsemmisítésére, amennyiben azok a Moszkva feletti régiókban repültek el.” A Moszkva környéki bázisokon kívül további Gorgon rakéta indítóállások lehettek felállítva a kazahsztáni Szari Sagan ABM kísérleti rakétaterepen. Az A-135 elhárítórendszert els?dlegesen kiszolgáló radarközpont Puskinóban épült.

A Fon-1 és a Fon-2 program

A szovjetek jó néhány évet eltöltöttek azzal, hogy megpróbálják lemásolni az Egyesült Államok Stratégiai Védelmi Kezdeményezés (SDI) nev? programját. A részletek továbbra is titkosak, a tervezet f?bb vonalaira vonatkozó adatok azonban már hozzáférhet?ek.

Szórványos jelentések számoltak be arról, hogy fejlett technológiát alkalmazó fegyverrendszerek kifejlesztésén dolgoznak már egészen korán, az 1950-es évek közepén. A KB-1 f?mérnöke, G.V. Kisunko, aki a Szovjetunióban a korai rakétaelhárító program irányítója is volt, nemrég megjelent visszaemlékezéseiben nyilvánosságra hozta, miszerint egy 1956-ban az egyik amerikai napilapban megjelent tanulmány a “rakéták elpusztítása fókuszált, extrém nagy frekvenciájú rádiósugarakkal” kifejezetten sarkallta a szovjet katonai vezet?ket egy ilyen jelleg? program megkezdésére. A téma tanulmányozása után a KB-1 leszögezte, hogy ilyesféle program megvalósítása “fizikailag lehetetlen” az akkor rendelkezésre álló technikai fejlettségi szinten.

Az 1960-as években Csalomej f?mérnök számított a legels? embernek számos ?rbázisú támadó és -védekez? fegyverrendszer lehet?ségének kidolgozásában. 1960 áprilisában igen fontos találkozó színhelye volt a Krím-félsziget, ahol döntés született egy hatékony m?hold-megsemmisít? rendszer létrehozásának megkezdésér?l, s Csalomej számos ambiciózus, a katonai törekvéseknek eleget tev?, ?rbázisú rendszer tervét mutatta be. Elképzeléseinek középpontjában egy nagytömeg?, földkörüli pályán kering? ?rállomás állt, melyre nagyszámú, nukleáris robbanófejekkel felszerelt rakétát telepítettek volna, ezek a rakéták aztán képesek lettek volna megsemmisíteni ellenséges mesterséges holdakat és ?rhajókat. A már m?köd? ?rállomás mellett kiegészítésként szóba jöhetett még Megtört ?rpályájú Bombázórendszer és ?rbázisú rakétavédelmi rendszer telepítése. Hruscsov kezdett?l fogva hajlott arra, hogy támogassa Csalomej nagyra tör? elképzeléseit, habár az elkövetkez? két évtizedben számos, más jelleg? teória megvitatatása is terítékre került. Példának okáért, 1962-63-ban megbízást adott Tarannak, dolgozza ki részletesen azt az elképzelését, miszerint használják a Jangel Tervezési Hivatal UR-100 interkontinentális ballisztikus rakétáját az egész nemzetre kiterjed?, ballisztikus rakéták elleni védelem legf?bb elemeként. A különböz? tudományterületek szakért?inek véleménye ellenére, miszerint Csalomej elképzelései technikailag “megalapozatlanok”, a f?mérnök mégis zöld utat kapott tervei részletes kidolgozására 1963 május 3-án. A programot azonban kés?bb, Hruscsov bukása után egy évvel, mégis törölték.

Egy másik megközelítés Koroljov utódától, V.P. Misin-t?l ered. 1969 ?szén Misin látogatást tett A Nukleáris Fizikai Intézetben Akademgorodokban, hogy részt vegyen egy megbeszélésen ?rbázisú részecskefegyverek megvalósításának lehet?ségér?l. Az intézet tudósait megkérdezték, vajon képesek-e olyan részecskegyorsító megépítésére, mely elég kicsi ahhoz, hogy fell?het? legyen a világ?rbe a bejöv? ellenséges rakétákkal szembeni védekezés megvalósítása céljából. Igen valószín?, hogy a hatalmas N-1 holdrakétát használták volna a program megvalósítására. Az elképzelés sohasem került megvalósításra, mindössze néhány el?zetes lépés megtétele történt csak híres szovjet tudósok részvételével, habár kés?bb egy sokkal szerényebb megbízást mégis kapott az Intézet.

Andrej Budker szovjet tudós, egyike a Nukleáris Fizikai Intézet alapítójainak, egyik tagja annak a népes tudóscsoportnak, melyet az 1970-es évek elején megbíztak olyan “világ?ri bázisú, megfelel? er?sség?, neutronsugarak kibocsátására képes részecskegyorsító berendezés megalkotására, ami lehet?vé tenné, hogy a fegyveres összeütközés a földfelszínt?l távol következzen be.” Ezeket az elképzeléseket igazából nem vették komolyan egészen az 1970-es évek végéig, amikor Csalomej ismét középpontba került egy új, ballisztikus rakéták elleni védelmi tervezetével. Csalomej levelet írt L.I. Brezsnyev f?titkárnak, s ebben a levélben vázolta elképzelését olyan világ?ri platformok telepítésér?l, melyek kisméret? elfogórakéták százait hordoznák – az elképzelés kés?bb az Egyesült Államok által kidolgozott Stratégiai Védelmi Kezdeményezés alapjául szolgált. J.P. Velikov szerint, aki a szovjet vezet?k tudományos tanácsadója és egyben a Szovjetunió Tudományos Akadémiájának alelnöke is, “Csalomej elképzelése [a szovjet verzió] a Briliánskövekr?l, a stratégiai védelmi problémák mindegyikének megoldására… Nos, majdnem két évbe telt, hogy leállítsuk, hiszen minden egyenesen [Leonyid] Brezsnyevhez ment. Egy különleges bizottság, mely tagjai közt tudhatta Velikovot is, elemzése vezette a szovjet kormányt arra a döntésre, hogy azonnali hatállyal leállíttassa a tervezeten folyó munkát.

Csalomej elképzelése minden valószín?ség szerint egy sokkal komplexebb rendszer egyik elemére vonatkozott. Nyilvánosságra került, hogy valamennyi fejlett ?rtechnikát alkalmazó, valamint a földi telepítés? rakétavédelmi eszközökre vonatkozó elképzelések egy sokkal nagyobb, Fon-1 névvel fémjelzett, az 1970-es évek végén megkezdett, nagyszabású terv részei csupán. A program megkísérelte összehangolni számos különböz? intézmény tevékenységét, például a Szovjet Tudományos Akadémiáét, számos katonai intézetet és a Védelmi Minisztérium vezet?ségét. Ennek az egész szervezetnek egyszemélyes felel?se a Hírközlési Minisztérium vezet?je P.S. Plesakov lett. A Katona-ipari Bizottság (VPK) vezet?je, L.V. Szmirnov felelt a program kivitelezésének figyelemmel kíséréséért. A Fon-1 tervezet els?sorban elméleti kutatásokból tev?dött össze, beleértve a különböz? fegyverrendszerek széles skáláját, például: Különböz? típusú részecskefegyverek, elektromagnetikus sínágyú, ballisztikus rakéta elhárító rakéta, ez utóbbiak között találhatunk többrobbanófejes rakétákat, sorozatvet? fegyvereket és további elképzeléseket.

A Fon-1 tervezetben szerepl? programok között már a kezdeteknél helyet kapott egy fontos törekvés, ez pedig egy védelmi rendszer megteremtésére vonatkozott, az esetlegesen közelít? amerikai nukleáris fegyverek arzenáljával szemben. A TsNPO Kometa, ugyanaz a szervezet, mely kifejlesztette az IS, simuló orbitális pályán történ? m?hold-megsemmisít? rendszert, kapta a megbízást egy tanulmány elkészítésére, dolgozzák ki, milyen lehet?ségek állnak rendelkezésre az Egyesült Államok valamennyi nukleáris robbanófejének elpusztítására miel?tt azok elindulnának a tengeralattjárókról, a ballisztikus rakétákról és a bombázókról. A Kometa munkacsoport az elvégzett elemzések során arra az álláspontra helyezkedett, hogy “lehetetlenség elpusztítani az amerikaiak által esetlegesen elindított, számos különböz? hordozótípuson lév? [mintegy 10 000 robbanófejr?l van szó], nukleáris potenciált a 20-25 perces megközelítési id?szak alatt.”

Nem sokkal a Fon-1 tervezet beindulása után, egy – a dolgok akkori állását tisztázó – megbeszélés során a programban részt vev? számos tudós azon a véleményen volt, hogy a program kivitelezése közben álláspontjuk megváltoztatására kényszerültek, s jelenleg az egész kezdeményezést “kilátástalannak” ítélik. Ezt az álláspontot képvisel? tudósok bizonyára ugyanazok voltak, akik a Csalomej elképzelését lehetetlennek tartó bizottságban is helyet kaptak. Néhány igen magas rangú katonatiszt tiltakozása ellenére a Fon-1 tervezetet végül is törölték.

Az Egyesült Államok elnökének, Ronald Reagannek 1983 áprilisi híres “Csillagháborús” beszéde arra késztették a szovjeteket, hogy tegyenek egy második kísérletet is egy fejlett rakétavédelmi rendszer megteremtésére. Még ugyanabban az évben kezdetét vette a titkosnak számító Fon-2 tervezet. Ezzel kapcsolatban nyilatkozott J.V. Votincsev, aki akkoriban a Rakéta és ?rvédelmi Er?k (RKO) f?parancsnoka volt, s elmondta, hogy a döntést követ? munkálatok “sokkal célratör?bbek voltak, s a korábbiakhoz képes jelent?sen nagyobb állami támogatást igényeltek”. Elmondta, hogy igen alapos kutatások folytak e témakörben:

“Számos területet fogtak át azon alternatív rendszerek m?ködési elvei, mely rendszerek arra voltak hivatottak, hogy képesek legyenek semlegesíteni az amerikai SDI-t… nem “pusztító” jelleg? fegyverek: olyan elektromágneses impulzusok, melyek megzavarják az elektronikus rendszerek m?ködését, a lézersugár hatásmechanizmusának felhasználása… valamint er?s mikrohullámú sugárzás gerjesztése.”

Egy szovjet újságíró szerint:

“Javaslatok születtek arról, hogy nem kellene rubelek milliárdjait arra költeni, hogy létrehozzunk egyfajta saját Stratégiai Védelmi Kezdeményezést,… de mindezen törekvések ellenére a hírközlési csatornákba azok a vélemények kerültek túlsúlyba, melyek valamiféle anti-SDI megteremtését célozták, egy olyan rendszerét, ami képes elfogni és megsemmisíteni az ellenség világ?ri telepítés? rendszereit.”

A Fon-2 tervezet eredményei ismeretlenek. Egyáltalán nem világos, hogy a programot törölték és/vagy felhasználták az eredményeit egy harmadik féle változathoz. A Fon-2 tervezet kapcsán számos ellentmondás is napvilágra került. Erre egy példa, miszerint Velikov meggy?z?déssel vallotta, hogy a szovjetek semmiféle, a világ?rben használandó lézerberendezés kifejlesztését célzó programmal nem rendelkeztek, habár valójában igenis rendelkeztek ilyesfajta lézerekkel, ám “f?leg taktikai célokból… és ez az a pont amire az amerikaiak szívesen szeretnek hivatkozni”. Hozzátette még, hogy “folyamatosan folynak megvalósítási törekvések földi telepítés? elfogó-berendezésekkel, s igen jó eredményeket sikerült elérni… valamint radarberendezésekkel”.

Hasonlóan az Egyesült Államokhoz, a szovjetek is legalább háromfajta fejlett m?holdelhárító fegyverrendszer kifejlesztésén dolgoznak: nagy energiájú lézereken, részecskesugár-fegyvereken és rádió-elektronikus fegyvereken. Az Egyesült Államok Védelmi Minisztériumának jelentése szerint, a szovjetek már több mint tíz éve foglalkoznak földi telepítés? lézerfegyver kifejlesztésével, mint kiemelt programmal. A m?holdelhárító rendszerekkel (ASAT) kapcsolatos 1987-es USA Védelmi Minisztériumi jelentés szerint számos légvédelmi lézerberendezés létezése ismert volt az amerikaiak el?tt a Kazahsztánban található Szari Sagan bázison, s mindezt azzal egészítették ki, hogy ezek közül a lézerfegyverek közül legalább kett? alkalmas volt földkörüli pályán kering? mesterséges égitestek bizonyos elemeinek tönkretételére is. További információk kerültek napvilágra 1989-ben, amikor amerikai kongresszusi képvisel?k látogatást tehettek Szari Saganban. Az ott telepített két f? lézerberendezésr?l az alábbiak derültek ki: egyik egy 0.7 mikrométeres hullámhosszon m?köd? rubin lézer volt, a másik pedig a 10.6 mikrométeres hullámhosszon m?köd? széndioxid impulzuslézer. Mindkét lézerberendezés fel volt szerelve egy részecskeirányító eszközzel, melynek átmér?je egy méter volt, és a TsNPO Vympel gyártotta. Bennfentes katonatisztek elmondták, hogy a lézerberendezéseket mesterséges égitestek követésére használták (legutoljára 1988-ban), s világossá tették, hogy a lézerek nem rendelkeztek romboló er?vel. Ugyanebben az id?szakban ugyanez a kongresszusi képvisel?csoport meglátogatta az I.V. Kurcsatov Atomenergiai Intézetet is, s ott megmutattak nekik egy kísérleti, egy megawattos energiával m?köd? lézerberendezést az Intézet Trojtszk részlegében. Az 1980-ban az NPO Asztrofizika által gyártott lézerberendezésr?l elmondták, azt kísérleti jelleggel építették, azt szerették volna megtudni általa, hogy milyen katonai alkalmazási lehet?ségei vannak lézerberendezések ?rbéli alkalmazásának. Nem derült ki, hogy a lézerberendezést bármilyen konkrét, világ?ri cél ellen is használták volna.

Egyes állítások szerint a szovjetek már 1975-ben rendelkeztek mesterséges égitestek ellen használható lézerberendezéssel, ekkor számolt be ugyanis az Aviation Week and Space Technology nev? szaklap arról, hogy legalább három amerikai mesterséges holdnál jelentkeztek problémák az infravörös tartományban m?köd? érzékel?-berendezéseikkel. Különös módon az amerikai Védelmi Minisztérium hevesen tagadja az ilyen események megtörténtét. 1980-ból való további beszámolók szerint a Szovjetunió földi telepítés?, m?hold-megsemmisít? lézerberendezés telepítésén dolgozik. A következ? évben – úgy t?nik – az amerikai Szenátus a bizonyítékokat is megszerezte err?l.

Az orosz médiában 1993-ban több riport is beszámolt arról, hogy lézerberendezéseket használtak amerikai mesterséges holdak földkörüli pályán való követésére, ám minden egyes alkalommal fokozottan kihangsúlyozták, ezek a kísérletek sohasem voltak pusztító jelleg?ek. Talán messze a legérdekesebb eset az összes követési incidens közül az, amikor az amerikai ?rrepül?gépet célozták be lézerberendezéssel. Az RKO f?parancsnok Votincsev f?generális elmondta, hogy a javaslat a szovjet védelmi minisztert?l, D.F. Usztyinovtól származott, majd utasították az RKO-t, hogy kíséreljék meg az amerikai ?rrepül?gép lézeres követését 1983 ?szén. A lézerberendezés f? tervez?je a TsKB-nál N.D. Usztyinov volt, nem más, mint a miniszter fia. Az utasítás végrehajtását kezdetben visszautasították, különféle ellenvetésekre hivatkozva, aztán végül mégis végrehajtották. A kísérletet 1984-ben végezték el, az STS-41G repülés során, a lézerberendezés energiáját a legalacsonyabb fokra állítva. Október 10-én, amikor a Challenger ?rrepül?gép átrepült a Nemzeti Légvédelmi Er?k Állami Kísérleti L?tere fölött, a Balkhas tó térségében, Szari Sagan közelében, igen pontos radarbemér? jelet észleltek az Argun radarberendezés irányából, ez volt az a radarkészülék, amely a lézer számára lehet?vé tette az ?rrepül?gép követését. Az ?rrepül?gép repülési magassága azon a pályaszakaszon 365 km volt, a távolsága a l?tért?l 400 és 800 km közé esett, amikor a bemérést és a lézeres követést érzékelték. Votincsevet igazolja, hogy “az ?rrepül?gép személyzete kés?bb jelentette, hogy amikor átrepültek a Balkhas tó térsége fölött, megszakadt a kommunikáció az irányítóközponttal és jó néhány berendezés lerobbant, és meglehet?sen kényelmetlenül érezték magukat.” Az Egyesült Államok kormányzata azonnal elküldte az incidenssel kapcsolatban hivatalos tiltakozását, s ennek eredményeként “lézerberendezéseket és rádiótechnikai rendszereket a kísérleti l?tér területér?l a továbbiakban nem használtak ?rrepül?gépek nyomon követésére.”

A TsNPO Kometa tisztjei keser?en jegyezték meg 1994-ben, hogy az ?rrepül?gépes incidenst meglehet?sen eltúlozták. Egy újságírónak, aki az incidenssel kapcsolatban végzett kutatásokat, a Kometa részér?l elmondták:

“A lézerkomplexumot mindössze arra használták, hogy megmérjék az ?rben kering? objektum távolságát a földfelszínt?l. ‘A kommunikáció megszakadt, egyes berendezések meghibásodtak’ – ez az egész ostobaság. Hivatalos helyr?l tudom: sem Oroszország, sem az Egyesült Államok nem rendelkezik olyan technikai berendezéssel, mely képes lenne világ?rbeli célpontokat lézersugarak segítségével megsemmisíteni.”

A Poljus/Skif-DM

Az 1987-ben elvégzett Poljus/Skif-DM kísérlet úgy t?nik az egyetlen próbálkozás volt ?rbázisú lézerfegyver kipróbálására. A program történetét s?r? ködfelh? burkolja, azonban f?bb pontjai már rendelkezésre állnak. 1985 júliusában, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a szovjet Burán ?rrepül?gép nem készül el id?re az új nagyrakéta, az Enyergija kipróbálásához, a szovjet vezet?k megkeresték a KB Szaljut szervezet (mely abban az id?ben az NPO Enyergija egyik tagszervezete volt) azzal a kéréssel, hogy készítsenek egy 100 tonnás modellt a helyettesítésére. Nem sokkal kés?bb, a Gépipari Minisztérium (MOM) vezet?je, O.D. Baklanov módosította az eredeti megkeresést “földközelben végrehajtandó geofizikai kísérlet végrehajtásá?-ra. Mint ismert, a Poljus ?reszközt elstartoltatták az Enyergija hordozórakéta els? sikeres indítása alkalmával 1987 május 15-én, azonban az orbitális pályát már nem tudta elérni irányítórendszerében fellép? súlyos hiba miatt. A hasznos teher természetével kapcsolatos misztikus hírek 1991-ben éledtek fel ismét, amikor a szovjet média nyilvánosságra hozta azt a kijelentést, hogy a Poljus “nem valamiféle olcsó modell volt, épp ellenkez?leg, a Skif-DM ?reszköznek egy f?bb elemeit tartalmazó változata, mely egyrészr?l mint hasznos teher kapott helyet, másrészr?l azért indították útjára, mert a vele kapcsolatos vizsgálatok révén szerették volna tökéletesíteni a jöv?ben megépítend? katonai célú, világ?ri telepítési lézerrendszerek fedélzeti berendezéseinek tervezését.”

A Poljus ?reszköz 37 méter hosszú és négy méter átmér?j? volt és két f? részb?l állt, egy “m?veleti/szervíz egységb?l” és egy speciális célmodulból. A teljes tömege 80-90 tonna között lehetett. Úgy t?nik, hogy a “m?veleti/szervíz” egység, az úgynevezett Funkcionális Hasznosteher Blokk (FGB), mely egyik alkotóeleme volt a Szállítási Ellátóhajónak (TKS) is, az Almaz katonai ?rállomásból, melynek még a létezését is letagadták néhány évvel ezel?tt. A TKS FGB használata a Poljuson meglehet?sen szokatlan körülménynek számított (sorozatszám: 162S) a Kozmosz-929 (sorozatszám 161S) és a Kozmosz-1276 (sorozatszám 163S) között. Kivonva az FGB tömegét a Poljus teljes tömegéb?l következtethetünk a lézerberendezést tartalmazó hasznos teher tömegére, ami így körülbelül 60 tonnának adódik. Ju.P. Kornyilov, a Poljus f?tervez?je szerint, a vállalkozás egész egyszer?en polgári célokat szolgált, például: “tanulmányozni szerették volna mesterséges gáz és plazma formációk kölcsönhatását az ionoszférikus plazmával.” Úgy volt, hogy ezeket a kísérleteket számos légi és szárazföldi követ?állomásról összehangoltan figyelemmel kísérik. Más jelentések arról számolnak be, hogy a Skif-DM lézerberendezést valójában a Termális Folyamatok Tudományos Kutatóintézetében (NII TP) tervezték és építették, ahol a 100 kW-os lézert is megalkották az 1970-es évek elején.

Kornyilov beszámolt arról, hogy a Poljus néven ismert kísérlet elvégzését az Enyergija hordozórakéta csúszása miatt halasztották. Néhány nappal a start el?tt M.S. Gorbacsov f?titkár Tyuratamban járt, s részt vett azon a találkozón, ahol a Poljus ?reszköz számára kidolgozott kísérleti program végrehajtását törölték.

“Attól félve, hogy kompromisszumra jutnak a tárgyalásokon, s az országok vezet?i megkötnek egy békeszerz?dést, törölték az eredeti programban szerepl?, a Poljus ?reszköz fedélzetén végrehajtandó kísérleteket… Ezeket ugyanis könnyen úgy értelmezhették volna, mint kísérletet ?rfegyver megalkotására.”

A hasznos teher azonban mégis a hordozórakétára szerelve maradt, s a küldetést visszamin?sítették, az Enyergija m?ködésének tesztelésére. A próbam?ködés során a kilövési fázis közben, miután a gyorsítórakéták hiba nélküli m?ködés után leváltak, egy software hiba miatt, a program felcserélt egy + és egy – el?jelet, s emiatt az FGB szerviz modul rossz pályairányt vett fel, s ennek következtében a hasznos teher a Csendes-óceánba hullott, miután darabjaira esett szét a fels? légkörben. A lézerfegyverekre vonatkozó további terveket törölték.

Egyéb programok

Az orosz médiában elhangzó legfrissebb jelentések szerint országuk igen jelent?s el?relépést mondhat magáénak a rádióelektronikus hadviselés (REC) terén. Több katonatiszt is beszámolt arról, hogy immár kell? felszereltséggel rendelkeznek ahhoz, hogy rádióelektronikus fegyvereket vessenek be földkörüli pályán kering? mesterséges égitestekkel szemben. Rimil Avramenko, az NII TP f?mérnöke meger?sítette mindezeket a híreket leírván egy olyan fegyvert, amely extrém nagy frekvenciájú tartományban m?köd? generátorok révén képes elpusztítani az országot megközelít? rakétákat és az ország felett elhaladó mesterséges holdakat. Ugyanezen id?szakban, egy másik f?mérnök, A.A. Kuzmin a MAK Vympel vezet?je (ez a jelenlegi neve a TsNPO Vympelnek), aki a rakétás támadások korai riasztórendszerének felel?se, elmondta, hogy a korábban napvilágot látott kommentálok az orosz plazmafegyverek képességér?l, meglehet?sen túloznak.

Végezetül, szintén napvilágra kerültek jelentések egy ASAT rendszerr?l, mely meglehet?sen hasonló alapokon nyugszik, mint az amerikai F-15 ALMV. Legalább két M.Z. Mikojan által tervezett MiG-31-es elfogó vadászgépek építettek át 1987-ben olymódon, hogy felszerelhet? legyen kinetikus ütközést végrehajtó, m?hold-megsemmisít? fegyverrel. A kétüléses MiG-31-es eredetileg nagymagasságban bevethet?, nagy hatótávolságú elfogó vadászgépnek tervezték, maximálisan 17 km-es bevethet?ségi magassággal; az ASAT verziója küls?re nehezen megkülönböztethet?. Korai jelentésekben az szerepel, hogy az becsapódást végrehajtó fegyvert a f?hajtóm? alá er?sítették fel centrális pozícióban. Kés?bb az is kiderült, MiG-31D (másképpen a 7-es számú cikk) már két, a szárnyak alatti pilonokban elhelyezett rakétával volt felszerelve. Azután nem sokkal, hogy a két prototípus megépült, a programot törölték. A rakétákat a GNIP OKB Vympel tervezte és építette (egy, a TsNPO Vympelt?l tökéletesen különböz? szervezet), jelenleg a vezet?je D.K. Dragun f?mérnök

Összegzés

A Szovjetunió számos automatizált, ?rbázisú fegyverrendszerrel kísérletezett az ?rkorszak els? harminc évében. Ezek közé tartozik a IS simuló orbitális pályán történ? m?hold-megsemmisít? program, a földi telepítés? ABM-rendszer, a Fon-1 és a Fon-2 programok, valamint a MiG-31D tervezet. Ezek közül mindössze a simuló pályán történ? m?hold-megsemmisít? rendszert tesztelték és próbálták ki széleskör?en a világ?rben. Azt is le kell szögezni, hogy a Szovjetunió minden bizonnyal számos, legénységgel ellátott, világ?ri állomásoztatású harcászati rendszer megvalósításának lehet?ségét tanulmányozta az elmúlt 30 évben. Ezek azonban kívül esnek a jelenlegi tanulmány keretein.