Home Földönkívüliek Hogyan lesz valakiből hivatalos UFO nyomozó?

Hogyan lesz valakiből hivatalos UFO nyomozó?

0

Ennek a cikknek az olvasása 18 percig tart

Hector Quantanilla, az Amerikai Légierő nyugalmazott hadnagya volt, aki a UFOs: An Air Force Dilemma című munkájában részletesen beszámol arról, hogyan vált UFO ügyekkel foglalkozó nyomozóvá. Röviden szólva, a hadnagyot a felettesei tették azzá. De mielőtt ennyire előresietnénk, vessünk néhány pillantást a hadnagy hátterére. Az élete Monterrey-ben kezdődött, Mexikóban, egy olyan környéken, amely közel áll a gettóhoz.

Három fiútestvérével együtt az Egyesült Államokba emigráltak amikor hat éves volt. Éppen a Texas állambeli Laredoban haladtak át egy hídon, amikor a hat éves fiúnak egy elég kellemetlen problémája lett: pisilnie kellett, mégpedig meglehetősen kibírhatatlanul. Az anyukája azonban nem engedte neki, hogy a Rio Grande folyóba végezze a dolgát, így meg kellett várnia, amíg elérték a bevándorlási tisztek irodáját. A vámtisztektől akkoriban, de ma is, mindenki fél. Ennek tudatában egyes tisztek vissza is élnek ezzel. Látva az emberek félelmét, élvezik a helyzetet. A fiúnak Laredoról csalódás volt az első benyomása. Valaki hazudott neki: az Egyesült Államokban az utcák nem arannyal voltak kirakva. Sőt, sok utcán járda sem volt. Végül San Antonioban telepedtek le, ahol házat béreltek. A ház nem volt túlságosan nagy, de rendelkezett alapszükségletekkel, mint például vastűzhely. A tisztaság sem volt nagyon jellemző a házra, de így is elvoltak ott. Két saroknyira volt egy általános iskola, így a fiú be is iratkozott oda.

Hectornak azonban nehézségei akadtak a kommunikációval kapcsolatban, mert csak spanyolul beszélt, ráadásul kisebbségben voltak. Ezen okoknál fogva nem igazán jött ki az osztálytársakkal, minden nap a túlélésről szólt, de a mexikói közösség mégis összetartó volt. A család pár alkalommal el is költözött, majd a város déli részén talált magának helyet. San Antonio déli része az a hely, ahol sok a kábítószeres, nagy a bűnözés, sok a banda és a prostituált. Ha valaki a városnak arra a részére szeretne költözni számíthat arra, hogy alacsony a közbiztonság és veszélyes élete lesz. Hectornak ezen a környéken is vigyáznia kellett magára.

Papírok adminisztrálásával a helyi Baptista Kórházban kezdett el pénzt keresni. Itt az orvosok kedvesek voltak, különösen Franklin D. Jones, aki mindig örömmel segített a munkában. Az orvos Hectort szárnyai alá vette, mintha csak ő lett volna a fiú védőangyala, segítve kialakítani az életét és jövőjét. Szeretetet, odaadást, elkötelezettséget, elhivatottságot tanított Hectornak. Még abban is segített, hogy a fiőnak eltávolítsák a manduláját, mivel állandóan szenvedett tőlük. Ahogy telt az idő, Hector elvállalt egy másfajta munkát is: cipők fényesítését, hogy kiegészítse jövedelmét. Amikor Hector elérte az iskolás kort, Franklin megvásárolta neki első öltönyét és beiratkozott a Hawthorne Általános Iskolába. Hector megtanulta azt is, hogyan kezelje a számláit és hogyan fizesse be azokat.

Az első iskolai évek során Hector egyre keményebbé vált az élet viszontagságaival szemben. Minden reggel 4:30-kor kellett kelnie, hogy időben elérjen az iskolába. A délutáni séta hazafelé sokkal kellemesebb volt, mint a reggeli. Édesanyja megszámolni se tudta, hányszor látta fiát szenvedni az ágyban amikor megszólalt az ébresztője. Ilyenkor mindig odament hozzá közölni, hogy ideje felkelni. A középiskolát követően Hector a St. Mary Egyetemen kezdett el tanulni, ahol többek között fizikát és műszaki rajzolást tanult. Az egyetemi évek alatt a helyi postán dolgozott részmunkaidőben. 1943 egyik januári napján éppen leveleket válogatott, amikor az egyik postai dolgozó odalépett hozzá közölve, hogy egy levél neki van címezve. A levél a hadseregbe való behívót tartalmazta.

Ennek nagyon örült, hiszen minden vágya volt, hogy egyszer a hadseregnél lehessen navigátor, többek között azért is, mert jó volt matematikából. Ahhoz azonban, hogy tagja legyen az Amerikai Légierőnek, amerikai állampolgárnak kellett lennie. Ő azonban bevándorló volt és túlságosan fiatal volt még ahhoz, hogy megkapja az állampolgárságot. Hector azonban benyújtotta igényét az állampolgárság megszerzésére és elkezdett két új rádiótechnikai iskolát. Egyet Wisconsinban, egy másikat Floridában végzett. 1944 márciusában behívták a 72-es tűzszerészeti osztagba a Légierő 13-as alakulatánál. 1945 márciusában az osztag küldetést kapott a fülöp-szigeteki Samarban. Ekkor azonban még mindig nem volt állampolgársága. A parancsnoka közölte Hectorral, hogy az egyik repülőgép Manilába indul és ott fog tartózkodni három napot. A Manilában lévő nagykövet el tudná intézni a szükséges papírokat. Hector felült egy katonai teherautóra és az amerikai támaszpontból elindult Manilába. Itt azonban nem járt sikerrel, így szomorúan italba folytotta bánatát aznap este. Az este pozitív hozatéka, hogy új barátokra tett szert whiskey társaságában. Még az ital jellege is megmaradt benne, annyira emlékezetes volt: zöld színnel rendelkezett, íze rettenetes volt. Az italozás után elvonultak a sátorba és egy kiadós hányást követően ruhában elaludt. A következő nap visszaindult a támaszpontra. Hamarosan eljött a háború és az a hír járta, hogy a japán Okinawába fogják küldeni őket, ahol a náci megszállást ellen kell majd védekezniük. Végül nem jutott el Okinawába: helyette hazaküldték egy civil hajón. Az utazás 18 napig tartott, eközben a hajó alján tartózkodott összerakva több emberrel, így a helyiség hamar bűzlött és kellemetlenné vált. A fürdés luxus volt, a víz pedig korlátozott.

Miután Hector hazaért, Hectort 1945 december 16-án elbocsátották a Légierőtől a texasi Fort Blissben. Az elbocsátást követően elindult hazafelé és újra beiratkozott a Saint Mary Egyetemre 1945 januárjában. Úgy döntött, hogy fizikát fog tanulni. Az egyetemi diplomáját 1950-ben kapta meg. Az egyetlen probléma az volt, hogy ebben az időszakban történt a koreai konfliktus, ami miatt a világgazdaság kissé megingott, így nem számíthatott hirtelen meggazdagodásra. Kapott egy munkát és kivárt. Ekkor is még mindig arról álmodozott, bárcsak az Egyesült Államok hadseregében dolgozhatna tisztként. El is határozta, hogy egy nap közöttük lesz. 1951-ben a Légierőnél ismét jelentkezett, ahol megfelelt a követelményeknek. Másodtiszti rangot kapott, amit el is fogadott, ezzel valóra vált álma. 1951-ben aktív szolgálatossá vált és a Légierő Biztonsági Szolgálatához jelentkezett. Itt kilenc évet töltött, mint biztonsági tiszt. Azon kívül, hogy ideje nagy részét a főhadiszálláson, San Antonioban töltöttel, ideiglenesen Németországba és Japánba ÉS Olaszországba is elment kiküldetésre. Olaszországban mint rendszerprojekt manager dolgozott.

1963 áprilisában új feladatot kapott a Wright-Patterson Légi Bázison. Ekkor még senki nem beszélt neki UFO-król, sem a Kék Könyv Projektről. A bázisra júliusban érkezett meg, aki pedig támogatta őt ebben, Robert Friend tábornok volt, aki egyben a Kék Könyv Projekt vezetőjeként dolgozott 1959 és 1963 között. A tábornok rengeteget foglalkozott az UFO-kkal, de kevesen tudtak róla. Jól végezte a munkáját és mindig a háttérben maradt. Friend megmutatta neki a támaszpont épületeit, körbevezette őt a területen, bemutatta neki a főbb munkatársakat. Ez fontos volt, mivel a kapcsolatok és a helyismeret szükséges ahhoz, hogy jó munkát végezzünk. Ekkor ismerkedett meg egy olyan személlyel, aki megváltoztatta az életét, név szerint Eric T. de Jonkcheere-vel. Jonckcheere egy nagyon szigorú és kötelességtudó személy volt, aki tiszteletben tartotta a munkát. Fegyelmezett, tekintélyt parancsoló férfiként ismerték. Nem habozott azzal, hogy elmondja mi a célja: szerette volna Hectort UFO ügyekkel foglalkozó tisztté tenni. Végzettségei, tanulmányai alapján megfelelt ennek a célnak és Jonkcheere úgy vélte, Hector képes lesz csinálni ezt a munkát. Olyan személyre volt szüksége aki fizikát végzett, felelősségteljesen gondolkodik, tisztelettudó és vezető személyiség, aki nyomás alatt is tud koncentrálni. Először csak próbára bocsátotta, hogy megtapasztalja milyen a munka, amiről pár héttel később be kellett számolnia. Ekkor Hector beleásta magát a szakirodalomba és az olvasásba. 1963 augusztusában az iroda telefonhívást kapott egy Fairfield (Ilinois)-ban található újságtól. A Wayne County Press augusztus 5-I számának a címlapján ez állt:

Egy 18 éves fiút hazáig üldözött egy repülő csészealj. Az egész környék erről beszél. A beszámolót további interjúk követték. Robert Friend tanácsára Hector elkezdte vizsgálni az ügyet, aki eleinte vonakodó és megrémült volt az üggyel kapcsolatban, de örült annak, hogy olyan ember marad vezetni a nyomozást mint a felettese. A csapatban dolgozott Charles R. Sharp is, aki fotósként vett részt a munkában. Fairfield felé vették az irányt, ahova éjszaka érkeztek meg. A következő reggel a sheriff irodájába mentek, aki közölte velük, hogy állt jelenleg a szituáció. A sheriff nem örült egyáltalán a történteknek és aggodalmát fejezte ki. A csapat ezt követően elment az újsághoz további információkat kérni, akik megadtak nekik neveket és további szemtanúkat. Először ahhoz a személyhez mentek, aki átélte az eseményt. Mivel korábban már annyian kértek tőle interjút, az édasanyja először elutasította a hatóság kérését. A nagyapa azonban bíztatta a fiút, így sikerült interjút készíteni vele.

A nyomozás kezdetén a csapat először a helyszínre ment, amely egy út volt. Itt szögeket, távolságot, időt mértek. Végighaladtak az úton és megpróbálták rekonstrálni az eseménye amennyire hitelesen csak lehetett. Miközben Hector írta a legtöbb feljegyzést, Robert tette fel a legtöbb kérdést. Ami nem várt fordulat volt, hogy a fiú barátai hajnal négy óráig fenn maradtak, figyelni a csészealjat. Amikor eljött a reggel, a tárgy eltűnt. Ahhoz azonban, hogy meggyőződjenek a történet hitelességéről, beszélniük kellett a fiú barátnőjével is. Ő is a kocsiban tartózkodott, amikor egy autósmoziból tértek haza. A lány állítása szerint nem volt túl jó hangulatban egy fogfájás miatt, így nem osztozott a barátja izgalmában. Két nap múlva azonban a lány fogfájása elmúlt és nem értette, mi ez a felhajtás az eset körül. A csapat elhagyta Fairfieldet és arra a következtetésre jutottak, hogy amit a fiú látott, az a Jupiter volt. Előtte azonban történt még két észlelés, melyek közül az egyiknek meteor, a másiknak üzemanyagtöltő művelet volt az oka a levegőben ? ezeket a magyarázatokat találták valószínűnek.

Amint visszatért a csapat a Wright-Patterson bázisra, Jonckheere teljes jelentést kért. Robert külün sürgette Hectort, hogy minél előbb tegye ezt meg, mert nem lenne érdemes megvárakoztatni az öreget. Hector megírta a jelentést, belefoglava a történlseket és a következtetéseket is. Amikor Jonkheere megkapta a jelentést, kijelentette, hogy mostantól Hector Quantanilla lesz az új UFO nyomozó tiszt. Hector azonban nem érezte azt, hogy készen állt volna a feladatra, amit szóvá is tett. A tábornok ránézett és azt mondta:

– Jobban teszed, ha azt csinálod amit mondok, különben seggbe foglak rúgni.

Ez volt az a pillanat, amikor Hector Quantanilla hivatalosan is UFO nyomozóvá vált. Nagyon örült ennek a feladatnak, hiszen kevés mexikói bevándorló mondhatta el, hogy valaha sikerült eljutnia ilyen magas pozícióba. Gyorsan kellett tanulnia és fejlődnie, mert nagy volt a nyomás és kevés volt a segítség. A munka során töb esetet kritikus szemmel kellett vizsgálni. Ott volt továbbá a média is, amely kitartóan üldözte az igazságot. Az UFO-s hírek olvasása során Hector mindig azt az újságírót kereste fel, aki a cikket írta. Így sikerült kapcsolatot kialakítani a sajtóval, még ha néha idegesítők is voltak az újságírók. A sajtóval való kapcsolattartás a Légierő Információs Titkásrága volt (Secretary of the Air Force office of Information (SAFOI)). Ugyanez visszafelé is működött: a SAFOI összegyűjtötte az UFO észleléseket, majd ezt közölte a sajtóval adott időközönként.

A kiadott hírek azonban nem minden esetben szolgálták ki az olvasók, de főleg nem egy hírekre éhes riporter igényét. Az 1950-es években a SAFOI távol tartotta magát a riporterektől. Mivel a hírek mennyisége és részletessége nem volt elég a média számára, saját maguk vették kézbe a dolgot és kimentek terepmunkát végezni. Később a média bírálni kezdte a Légierőt, amiért információkat tart vissza. Ott voltak még az UFO klubok is, melyek gyakran együttműködtek a médiával. A helyi ipar is meggazdagotott: sokan kézműves tárgyakat készítettek, melyek földönkívülieket, UFO-kat ábrázolnak, melyeket aztán magas áron eladtak.

Az újságok címlapján gyakran szerepeltek az UFOK-k azt állítva, hogy a Légierő titkolózik velük kapcsolatban. Az UFO klubok eközben jól teljesítettek: kialakították elméleteiket és saját filozófiájukat, melyekre magasabb körökben lévő jogászok és bírók is fogékonyak voltak. Ha ugyanis valaki meggyőzi a Kongresszust valaminek a nyomozásával kapcsolatban, annak már nagy a hírértéke és a címlapon szerepelhet. 1960 körül a Légierő és a Kongresszus kapcsolata rossz volt. Az újságok mindig azt hangoztatták, hogy a Kongresszus a jó, a Légierő tagjai pedig a rossz fiúk, akik ráadásul félre is vezetik az amerikai közvéleményt. Hector Quantanilla szerint azonban épp ellenkező volt a helyzet: a Légierő azon volt, hogy a nyilvánosság tudjon az aktuális helyzetről nemzeti szinten, a médiát pedig esetenként jutalmazta volna. 1964 júliusában Quantanillát egy Emil Sveilis nevű újságíró kérte fel egy interjúra a UPI-tól. A tábornok nem nagyon örült a felkérésnek, de nem utasították el azt. Azt, hogy az újságírók csak úgy bejárkáltak egy hatósági épületbe, egy helyi parancsnok, Arthur Pierce is szó tette már, mégsem akart ellene tenni, mert az rossz színt vetne a Légierőre.

Érdekes tény, hogy Hector Quantanilla munkája nem volt titkosított, míg a Légierő legtöbb tevékenysége igen. Az épületek többségébe való bejutás azonban csak akkor volt lehetséges, ha valaki rendelkezett a szükséges engedélyekkel. Az újságíróknak pedig megvolt a maguk engedélye. Sveilis is megkapta a szükséges engedélyeket, így szabadon bemehetett Quantanillához. A nyomozó renelkezésre bocsátott minden adatot, amire az újságírónak szüksége volt. Meg kell hagyni, annak ellenére, hogy Quantanilla fel volt készülve a fogadtatásra, rendesen elkezdett izzadni. Többek között ennek az volt az oka, hogy azelőtt még sohasem készített senki sem interjút vele. Sveilis nagyon törekvő és magabiztos riporter volt, de még így is finoman bánt Quantanillával; talán azért mert maga a nyomozó őszintén válaszolt a kérdésekre. Maga a cikk kiváló lett, csupánpár apróságon kellett változtani. Az újságíró látogatása a későbbiekben megnyitotta az ajtót további újságírók számára is.

Az alábbiakban egy lista látható, amelyen szerepelnek mindazon személyek, akik meglátogatták a Kék Könyv Projekt irodáját a Wright-Patterson bázison Ohio államban. A lista az 1964-es évtől kezdődik és tartalmazza a látigatás dátumát, valamint annak időtartamát. Ezek a személyek többnyire interjút készíteni érkeztek a bázisra UFO észlelésekkel kapcsolatban.

Ez a lista pedig azokat a személyeket tartalmazza, akiket a bázistól látogattak meg az adott média központjában. Nekik interjút adtak.

Mint a listákból is látható, a Légierő nem határolódott el a nyilvánosságtól. Ugyanakkor próbálták minél alacsonyabban tartani a látogatók forgalmát, hogy ez ne akadályozza a napi munkájukat. Időközben ahogy egyre több riporter jött az irodába, úgy vált egyre barátságosabbá a Légierő a nyilvánosság számára. 1966-ban azonban a sajtó taktikát váltott: hogy keressenek valami szenzációt, azzal kezdte el vádolni a Légierőt, hogy nem képes megfelelően vágezni a feladatát és hozzá nem értő. A legtöbb vádat egy szervezet, a National Investigations Committee on Aerial Phenomena (NICAP) (Légköri Jelenségek Nemzeti Nyomozóbizottsága) küldte, akiknek több mint 10000 feliratkozója volt akkoriban. Azok akik előfizettek ennek a bizottságnak, híreket kaptak arról, mi történik az UFO világban.

A bizottság nagy tiszteletnek örvendett az írók körőben is. A NICAP székhelye Washingtonban található, de nem támogatja egyetlen állami szerv sem, továbbá nincsenek kormányközeli kapcsolatai. Azon kívül, hogy havonta megjelentet egy kiadványt, könyveket is kiadott már, melyeknek témája az UFO-k voltak. Maga az igazgató, Donald E. Keyhoe is írt már legalább három könyvet ebben a témában, a NICAP pedig nagyon sok helyet kínált neki az újságban a publikálásra. Két alkalommal a NICAP volt az, aki a Kongresszushoz fordult UFO projektekkel kapcsolatban, hogy végezzenek nyomozást, de az eredmények nem az ő előnyüket szolgálták.

A cikkeik általában a Légierőt szidalmazták, de minél negatívabb színben tűntették fel azt, a Légierő annál inkább arra törekedett, hogy pótolják hiányosságaikat. Tehát a kritikákat előnyükre fordították. A média ereje óriási, de az igazság úgyis kiderül. Quantanilla szerint az újságírók mesterei voltak a tények ferdítésének a meg nem erősített hírek tényként való közlésének. Ez volt az, ami toborozta nekik az előfizetőket és népszerűsítette áltuományukat.

Egy másik híres szervezet, amely nemzetközi szinten is jelen volt, az Aerial Phenomena Research Organization (APRO) (Légköri Jelenségeket Kutató Szervezet), melynek székhelye Alamogordoban, Új Mexikóban volt megtalálható. Ez a szervezet szintén rendelkezett egy kiadvánnyal, amely jó minőségű és igényes volt. A szervezet nem bírálta annyira élesen a Légierőt mint a NICAP, de néha azért adott hangot a kritikának. Cikkei leginkább UFO észlelésekről szóltak, melyeket nemzetközi központoknak jelentettek. Ennek a szervezetnek az elnöke Coral E. Lorenzen, aki már számos könyvet is írt UFO-król. Az APRO mindig is hozzájárult ahhoz, hogy népszerűsítse az UFO témát.

Ez volt az az út, ami elvezetett egy szegény körülmének között élp dikákot ahhoz, hogy később hivatalos UFO nyomozó legyen. Mint láthatjuk, vannak utak, melyeket ha valaki kijár, akkor lehet ilyen munkája is.

Írta és fordította: Seres Gábor

Hector Quantanilla: Preface to UFOs, An Air Force Dilemma (National Institute for Discovery Science) munkája alapján