Az első, történelmileg ismert források már több száz évvel Krisztus születése előtt regéltek arról, hogy az Ararát hegyén még láthatóak Noé bárkájának maradványai. Kr. e. 475-ből származik az az irat, amely tanúsítja, hogy a bárka akkoriban még nagyon jó állapotban volt, a környékbeli lakosság lekaparta róla a szurkot.
A Krisztus idejében Damaszkuszban élő Miklós nevű szerző szerint “a bárka roncsai érintetlenül hevernek a hegyen”. A 13. században már néhány európai is eljutott arrafelé (köztük volt állítólag a híres velencei utazó, Marco Polo is), de senki semmit nem talált.
Az első igazi jelekre a tizenkilencedik században akadtak. 1829-ben, mondhatni elsőként, a francia G. Parrot mászta meg az Ararátot bizonyítottan és hitelt érdemlően. A csúcs egyébként kettős, a magasabbik 5165, az alacsonyabb 3925 méter; a nagy csúcsot örök hó fedi és mintegy harminc gleccser is indul ki onnan. A század negyvenes éveiben török munkások, akik gleccserellenes gátat építettek, éppen a jégfolyamból előkerülő, “valamilyen nagyon régi hajó roncsairól” regéltek, de ezt akkor senki sem ellenőrizte.
Aztán 1850-től kezdve megszaporodtak az oda indított expedíciók. Az európaiak nem is titkolták, hogy igazából a bárkát keresik. Vallási és tudományos szenzáció lenne – vélték jogosan -, ha sikerülne fellelni a bárkát. Nagyon sok hitetlent lehetne meggyőzni ezzel, akik szerint a Bibliában leírt események csak legendák, kitalált történetek. A bárka, mint fizikailag létező, bemutatható, megtapintható tárgy, kemény fricska lehetne az ateistáknak, hirdették.
Németek, belgák, angolok, oroszok váltották egymást a barátságtalan vidéken, ám a bárkát nem lelték. Csak a környékbeli lakosságtól hallottak néhány ellenőrizhetetlen történetet a valahol odafent lévő, esetleg jégbe fagyott maradványokról.
V. Roszkovickij orosz repülőtiszt 1916-ban a török határt ellenőrizte a levegőből. Így a határhegynek számító Ararát fölött is elszállt, és a “keleti oldalán kék foltot pillantott meg”, miként később a jelentésében ezt le is írta. Ekkor eltért eredeti útvonalától, és körözni kezdett a folt fölött.
Rájött, hogy az befagyott kis tó, “amelynek közepén gigantikus hajó roncsait látta”. Ellenőrizhetetlen hírek szerint ezt követően II. Miklós cár két expedíciót is indított a hegyre, ezek megerősítették a hajóroncsok létét. Ám, sajnos, ez teljesen bizonytalan, ugyanis az 1917-es “forradalom” során a két expedíció dokumentációjának nyoma veszett.
1952 augusztusában két francia: Fernand Navarra és Jean de Riquier másztak fel a hegyre, de sem a hajó darabjait, sem fényképeket nem hoztak.
Navarra egy év múlva ismét nekirugaszkodott, és állítólag talált egy szakadékot, amelyben rejtélyes fadarabokat is látott. De ekkor megbetegedett, és vissza kellett térnie. Végül 1955-ben, tizenegy éves fiával együtt mintegy négyezer-kétszáz méter magasan ismét meglátta a bárka roncsait egy mély szakadékban.
Vastag jégréteg alól kiszedett egy embernagyságú gerendadarabot. Ezt a bárkagerendát aztán több laboratóriumban is megvizsgálták. Kiderült, hogy az Ararátról hozott lelet kétségtelenül tölgyfából van, és emberi kéz formázta valamikor. Hogy mikor?… A modern technika erre is megadja a választ: ötezer évvel korábban készült!
A felfedezőnek nincsenek kétségei, hiszen ötezer év az szinte pontosan annyi, amennyit a Biblia és magyarázói is állítanak. Persze, jobb lenne a helyzet, ha sikerülne kétséget kizáróan bebizonyítani azt is: a gerenda valóban egy hajó alkatrésze volt valamikor!
Mert így, amíg ez nem biztos, amíg ki nem szedik a többi részét is a jégből, bizony lehetett az ház vagy bármiféle más építmény. Olyan tehát, amelynek semmi köze a legendához. (Vagy a valósághoz?)
Mert bár a későbbi években is el-elterjedtek olyan hírek, hogy az Ararát oldalában műholdról lefotóztak egy nagyméretű, hajó alakú tárgyat, sőt az egyik amerikai űrhajós szintén indított expedíciót a bárka nyomába az Ararátra, de még mindig nem mondható el, hogy valóban azt találták meg.
A geológusok makacsul állítják, hogy az a bizonyos vízözön nem lehetett olyan méretű, hogy bármilyen vízi járművet ötezer méter magas hegycsúcsra vitt volna fel. Nem lehetett már csak azért sem, mert szerintük az ázsiai vízözön csupán lokális jellegű volt, és a leírások szerint olyan jelenségsorozat kísérte, amilyen kizárólag sík vidéken következik be.
Így most csak abban lehetünk bizonyosak, hogy Navarra lehozott egy fadarabot a hegyről, amely “valami” lehetett. De hogy pontosan mi, azt itt és most nem lehet megállapítani. Talán majd egyszer – ha netán az egész bárkát meglelik odafönt a hegyen…