Home Cikkek Közelkép a távdiagnózisról

Közelkép a távdiagnózisról

331
0

Az agykontroll-tanfolyam egyik érdekes és a részvevők számára vonzó programpontja az úgynevezett “távdiagnózis”, vagy más néven “esettanulmány”.

A diagnoszta megkapja egy olyan ember nevét, lakcímét és életkorát, akit nem ismer, majd lemegy alfa-szintre, és ott felderíti az illető tulajdonságait, különös tekintettel egészségi állapotára. Ha szükségesnek érzi, segítséget is nyújt neki a távolból.

Sok agykontrollos állítja, hogy ezen a módon sikerült rátalálnia a “páciens” több komoly betegségére, valamint reálisnak bizonyult az a külső kép is, amilyennek lelki szemeivel látta őt a diagnózis során. Ez nemcsak szubjektív érzés, a “páciens” jelen lévő ismerőse rendszerint visszaigazolja.

Egy tipikus diagnózis (80 év körüli férfi):

“Sovány testalkat, vékony arc, szemüveg, csontos orr, sok haj. Homlokán mély, vízszintes barázdák. Óvatosan, bottal jár. Mintha lufi lenne a mellkasában, könnyed érzés. Kicsi a tüdeje, mintha zsugorodna, nem dolgozik teljes kapacitással. Szíve is kicsi. Nagyon csúnya a mája, komoly betegsége van. Keveset eszik, sokfélét nem is ehet. Vastagbele, mind a leszálló mind a felszálló ág, rossz állapotú, rajta csúnya kiöblösödések. Hasnyálmirigye gyulladtnak látszik, felülműködik. Vércukorszint magasabb a normálisnál. Zavaros, zöldes a vizelete. Lábain visszeres csomók, a bőrén foltok. Lábkörmei gombásak, talpbőre szarus. Vére hajlamos a vérrögképződésre. Csúnya az agyát borító érhálózat, főleg a jobb oldalon. Hajlamos az érrendszeri problémákra. Hallása nem tökéletes, “He?”.

Bekövesedett személyiség, merev, magába forduló, pesszimizmust sugárzó, mord. Sok konfliktusa lehetett a családjával, megrázóak. Keveset beszél. Nem kelt szimpatikus benyomást.”

Agykontrollosok körében általános a meggyőződés, hogy amikor ezen a módon információt szereznek valakiről, az információ valóban távolból jön, vagyis nem az ismert érzékszervek közvetítik. Ennyiben a műveletet a parapszichológiai jelenségekkel hozzák kapcsolatba, elsősorban a telepátiával.

Ebből az elképzelésből következik, hogy a távdiagnózisnak akkor is helyesnek kell lennie, amikor a diagnoszta társaságában a pácienst senki nem ismeri, tehát ki van zárva még az öntudatlan jelzések orientáló szerepe is. Kísérletünkben azt vizsgáltuk, hogy ellenőrzött körülmények között, minden érzékszervi jelzést lehetetlenné téve a diagnózisok valóban találóak-e.

A kísérlet módszere

A diagnosztákat dr. Domján László segítségével a tapasztalt és esettanulmányok készítésében jártas agykontrollosok köréből toboroztuk. Együttműködésükért ezúton is köszönetet mondunk. Egy-egy személy 2 – 6 diagnózist készített, attól függően, hogy mennyihez volt kedve. Az alfa-állapotban adott leírást vagy hangszalagra vettük, vagy a kísérlet végzője írta le menet közben, vagy a diagnoszta később. Ebben is ő maga döntött, ahogy általában igyekeztünk biztosítani a számára legkedvezőbb körülményeket. Egyetlen feltétel az volt, hogy ne találkozzon a “pácienst” ismerő személlyel sem a felvételnél, sem a későbbi kiértékelésnél, sem a kettő közötti időben.

A kísérletet négyen végeztük (e cikk szerzői) az AION Alapítvány laboratóriumában. A “pácienseket” saját ismeretségi körünkből választottuk ki; az előző bekezdésben leírtakból következik, hogy egy-egy diagnózis konkrét felvételét nem végezhette az, aki az illetőt ismerte. Ezek a személyek részletes leírást adtak önmagukról minden olyan szempont szerint, ami a távdiagnózisokban szerepelni szokott. A leírást az illető ismerőse kiegészíthette elsősorban a lelki alkatra és a tipikus viselkedésre vonatkozó megjegyzésekkel. Ezeket a leírásokat a továbbiakban “jellemzés”-nek nevezzük.

Például a fent idézett diagnózis 80 éves férfi alanyáról a következő jellemzés állt rendelkezésünkre:

“Testmagasság 183 cm, testsúly 74 kg, testalkat nyúlánk, haj rövid és ritka, haj színe ősz, szem színe kék, szemüveg nincs, arctípus ovális. Szembetűnő testi jegyek: a szemek mélyen ülnek, a bőr színe öregesen fehér.

Jelenleg fennálló, és korábbi maradandó nyomot hagyó sérülések, betegségek: bal lábfejen csontrepedés, vakbél-, prosztata- és sérvműtét, nyálmirigy kivétele; végbélszűkület, trombózis, embólia; gázmérgezés; bal fülére nem hall. Külső és belső karakter: társaságkedvelő; gyors mozgású volt, most cammog; kissé hajlott tartású; ápolt, szépet kedvelő, jóképű volt, táncos lábú, tisztelője a női nemnek.”

A jellemzés és a diagnózis közvetlen összehasonlítása nyilvánvalóan túl szubjektív lett volna. Kellő fantáziával bármelyik diagnózist bármelyik jellemzéshez hasonlónak képzelhetjük, hiszen valószínűleg lehet bennük találni véletlenül hasonló elemeket. És fordítva, a tényleges hasonlóságokat véletlennek minősítheti az, aki eleve tagadja a távdiagnózis lehetőségét. Szerencsére létezik módszer az objektív hasonlóság kimutatására, természetesen csak akkor, ha van mit kimutatni.

A módszer alapgondolata: a diagnózist és a jellemzést akkor tekintjük hasonlónak, ha az utóbbira a saját diagnózisa alapján maga a diagnoszta ráismer több más jellemzés között. Esetünkben a jellemzéseket ötös csoportokba rendeztük, úgy, hogy az egyes csoportokon belül a személyek azonos neműek és közel azonos korúak legyenek.

A csoportokban a jellemzéseknek csak kódszáma volt, sem a diagnoszta, sem a vele dolgozó kísérletező nem tudta, hogy a diagnózis célszemélyéhez melyik kódszám tartozik. Így egyötöd, azaz húsz százalék az esély arra, hogy a diagnózis és a célszemély párosítása véletlenül sikerül.

Ha a kísérletben a sikeres párosítások aránya ennél nagyobb, statisztikai próbával megállapíthatjuk, hogy a kapott arány mekkora valószínűséggel tekinthető még véletlennek, és amennyiben ez a valószínűség kicsi, joggal feltételezhetjük, hogy a diagnózisok valamennyire tényleg találóak voltak.

A csoportokon belül a kor és nem szerinti hasonlóságra azért volt szükség, mert a diagnoszta tudta a célszemély nevét és életkorát, ugyanakkor a jellemzésben szerepelhettek a nemre és a korra jellemző adatok. Például hogy az illetőnek nőgyógyászati panaszai vagy csontritkulása van stb. Heterogén csoport esetén emiatt bizonyos személyek eleve kizárhatók, ami nyilván növelte volna a véletlen találat esélyét.

A statisztikai elemzés finomítható azzal, hogy a diagnoszta nemcsak a diagnózisához legjobban hasonló jellemzést választja ki a csoportból, hanem mind az ötöt sorbarakja a diagnózishoz való hasonlóság szerint. Lesz tehát egy legjobban hasonló, egy második legjobban hasonló stb. egészen az utolsó ötödikig.

Az elemzésben pedig először megállapítjuk, hogy a célszemély jellemzése hányadik helyre került, ezt elvégezzük mind az ötven diagnózisra, majd az így kapott helyezési számok átlagát értékeljük ki statisztikai próbával. Ha a diagnoszta csak véletlenszerűen találgat, ötös csoportok esetén a helyezési számok 1 és 5 közöttiek, az átlagos helyezési számnak tehát 3 körülinek kell lennie; a véletlenen túli hasonlóság tendenciáját ennél lényegesen kisebb átlagos helyezési szám jelzi.

Ez a módszer növeli a létező hasonlóság kimutatásának esélyét, mert lehetséges, hogy egy diagnózis tartalmaz ugyan a célszemély jellemzéséhez tényleg hasonló elemeket, de egy másikban véletlenül több ilyen elem van (vagy az elemző véletlenül többet vél felismerni), és ezért a célszemély a csoportban csak a második helyre kerül.

Ha ilyenkor csupán a leghasonlóbb jellemzést vesszük figyelembe, akkor ez az eset ugyanúgy nem minősül találatnak, mintha a jellemzés és a diagnózis között egyáltalán nem volna hasonlóság. A helyezési szám azonban ekkor is jobb lesz az átlagosnál, és hozzájárul a pozitív eredményhez. Természetesen ha nincsenek objektív hasonlóságok, akkor pozitív eredmény a finomított módszerrel sem jön ki, a helyezési számok átlaga a véletlen ingadozás sávján belül marad.

A kísérlet eredménye

Az ötven diagnózis átlagos helyezési száma 3,04 volt. Mint említettük, pusztán véletlen találgatás esetén a várható átlag 3,00. A kis többlet azt jelenti, hogy az agykontrollosok átlagban valamivel hátrább sorolták a célszemélyek jellemzését a véletlen szerint várhatónál, tehát a véletlennél kis mértékben rosszabb eredményt értek el. A kapott 3,04-es átlag ugyanakkor bőven belül van a véletlen ingadozás tartományán. Eszerint megállapíthatjuk, hogy kísérletünk a részvevők összességére nézve semmiféle valós távhatást nem mutatott ki.

A diagnoszták eredményét külön-külön nehéz volna értékelni, mert egyenként nem végeztek elég próbát a megbízható statisztikai elemzéshez. Az adatok kvalitatív áttekintésével is jól látszik azonban, hogy egyikük sem bizonyult számottevően sikeresebbnek a többieknél.

Az eredmény értelmezése

Mi okozhatja a nyilvánvaló ellentmondást a távdiagnózis eljárásának szubjektív sikeressége és a kísérlet negatív eredménye között?

Egyelőre négy okot látunk lehetségesnek.

1. A leírások elégtelensége. Bár a “pácienseket” nyomatékosan kértük, hogy mindent írjanak le egészségi állapotukról, ami egy szokásos orvosi anamnézisben és vizsgálatban kiderülne, előfordulhatott, hogy némelyikük nem vette a kérést elég komolyan és lényeges részleteket nem közölt.

Lehetséges ezért, hogy bizonyos diagnózisokban voltak objektíve találó megállapítások, amelyeket azonban a diagnoszta nem használhatott fel az összehasonlításban, mivel a jellemzésből hiányoztak. Természetesen az ilyen hibák mértékére semmiféle mennyiségi becslést nem adhatunk.

Tekintve azonban, hogy a jellemzések meglévő elemei is kevés egyezést mutatnak a nekik megfelelő diagnózisokkal, igen valószínűtlen, hogy jobb felismerést épp az esetleg hiányzók tettek volna lehetővé. Különösen olyan mértékben, hogy a helyezési számoknak még a véletlennél is nagyobb átlaga emiatt csökkenjen le a véletlen ingadozás sávja alá.

2. A diagnoszták több esetben kifejezték azt az igényüket, hogy a diagnózis felvétele közben visszajelzést kapjanak állításaik helyességéről vagy helytelenségéről. Mi ezzel természetesen nem szolgálhattunk, hiszen a kísérlet célja, maga az objektivitás sérült volna.

Így viszont lényeges eltérést éreztek attól, ahogy az esettanulmányt a szokott közegükben végzik. Ők maguk nem tartották reálisnak, hogy a diagnózist az alkalmankénti visszajelzés tartalmilag is segítené, csupán pozitív érzelmi hatását emelték ki; meggyőződésük szerint az információ döntő része a távolból, ismeretlen parapszichológiai úton érkezik akkor is, ha közben a partnerük néhány “igaz” és “nem igaz” megjegyzéssel orientálja őket.

Esetünkben e felfogás naiv volta különösen nyilvánvaló, hiszen némi élettani tapasztalattal egy-egy tünet visszajelzése vele gyakran együtt járó további tüneteket valószínűsít. A szervezet rendellenességei általában nem egymástól elszigetelten jelentkeznek, hanem összefüggő csoportokban.

3. Ugyanez a tény okozhat egy további okot az illuzórikus siker érzésére. Bizonyos betegségek (pl. cukorbaj vagy szívelégtelenség) viszonylag állandó és jól ismert tünetegyüttest okoznak, számos egyedi elemmel. Amikor a tapasztalt diagnoszta egy ilyen központi betegséget véletlenül eltalál, nagy eséllyel felsorolja a kísérő tüneteket is, ami aztán a “megérzéssorozat” igen impozáns benyomását kelti.

Ilyen esetek természetesen a mi kísérletünkben is előfordultak; ekkor néha nemcsak a diagnoszta, hanem még a kísérletvezetők némelyike is úgy érezte, hogy egyszerre ennyi találat már nem lehet véletlen. Holott az számukra is evidens lett volna, hogy egyetlen cukor- vagy szívbajra rá lehet hibázni.

4. Megszámoltuk, hány testi és lelki rendellenesség szerepelt a diagnózisokra kisorsolt jellemzésekben, és hányat említettek a diagnoszták. Az előbbiek átlaga 5,38, az utóbbiaké 7,02 volt. Párosított t-próbával a különbség statisztikailag szignifikáns 0.02 szinten, azaz a diagnózisok többlete csupán 2% valószínűséggel tulajdonítható mintavételi hibának.

Hétköznapi nyelven ez azt jelenti, hogy a diagnoszták lényegesen több rendellenességet véltek felfedezni a “pácienseken”, mint amennyi tényleg van nekik. Ez azonban bizonyára csak a mi kísérletünkben volt így; mi nem törekedtünk arra, hogy kifejezetten beteg emberek közül válogassunk.

Amikor viszont az esettanulmányt az agykontroll-tanfolyamon végzik, a “pácienst” kiválasztó partner tudja, hogy itt alapvetően betegségek távdiagnózisáról, sőt gyakran távgyógyításáról van szó; kézenfekvő, hogy önkénytelenül is a többé-kevésbé beteg ismerősei jutnak eszébe.

Ha tehát a diagnoszta felsorol számos gyakori betegséget, jó esélye van rá, hogy közülük néhány véletlenül stimmelni fog. Utána már csak arra van szükség, hogy ezeknek nagyobb jelentőséget tulajdonítson, mint a nem eltaláltaknak. Ez a fajta spontán szelekció a véletlen illuzórikus félreértésének jól ismert tényezője.

Egy befejező megjegyzés: kísérletünkben kizárólag a távdiagnózissal foglalkoztunk, amely az agykontroll látványos, de a lényeget kevéssé érintő eleme. Ezért a kísérlet eredményéből és a maguk helyén érvényes tanulságaiból indokolatlan lenne következtetéseket levonni akár általában az agykontroll módszeréről, akár a módszer egyéb összetevőiről.

Szerzők: Fürjes Katalin, Paulinyi Tamás, Szalontai Krisztina, Vassy Zoltán

forrás: MEK

rejtélyekszigete