A történet amit elmesélek a halál témájával foglalkozik, és a halál utáni élet megtapasztalásával. Miel?tt a konkrét témára térnék, írok néhány bevezet? gondolatot. Amikor a halálról beszélünk mindannyian félünk, sokan megborzongunk, mert nem tudjuk mi vár. Számunkra nincs szörny?ségesebb létállapot, az élet és a halál között, pedig ott van a béke, a nyugalom, és a pihenés.
Azt tudom mondani, egy fiatal lány története alapján, hogy van élet a halál után, persze más mint ez; ott értékeled csak igazán küzdelmedet, ott ébredsz rá, hogy volt egy vonat, és egy állomás, ott álltál te is, én is, és mindenki más. ?A lány így mesélt nekem tovább-? S a vonat mire oly soká vártál messze zakatol már, de ne bánj az életedben semmit sem, hisz szerettél, reméltél, és csalódtál, és sokszor mégis az állomáson ragadtál. Mindeközben láthattad a napfelkeltét, és a napnyugtát, bámulhattad nyáron milliónyi csillag záporát, hallgathattad a madarak énekét, nézhetted a gyermeket a hintában, hogy mily vidám, és der?s. S te ilyenkor mondd, hova kívántad magad? Én meghalni vágytam, és nem látni többé a napot. Talán sokan vagyunk így ezzel kiknek nem volt gyerekszobája, mégis mikor a halál közelít visszamennénk a nyomorúságba. Míg nem tudod, mit jelent a halál minden fájdalmadban odafutnál.? – ezt tette a lány is- de mikor látta magát feküdni a m?t?asztalon, bizony elgondolkozott rajta vajon mit is akar. Meghalni akart és nem küzdeni tovább, gyáva volt, futott, csak futott, arra vágyott, hogy egy emlék legyen se több, se kevesebb.
Írásomat, azért kezdtem ezzel a beszámolóval, mert mindaddig, amíg a lány nem élte át a klinikai halál állapotát, rengeteget gondolt az elmúlásra. Na de, valójában mi is történt akkor, amikor az agy, és a szív biológiailag halottá vált? A lány így mesélte nekem. ? Feküdtem a m?t?asztalon, láttam magamat, az orvosokat, az ápolókat, ahogyan próbálnak életet lehelni belém. Hallottam szinte minden szavukat, hallottam, mikor azt mondták, hogy nem küzdök tovább. Valóban így volt nem akartam többé élni. Kérdezni akartam az emberekt?l valamit, és én kérdeztem is , de ?k nem feleltek nekem, talán nem hallották meg, jól tudom miért, halott voltam.
Aztán azt éreztem, hogy minden könnyebbé válik, egyszerre csak elkezdtem távolodni a testemt?l. Mindez nem félelemmel töltött el, csak furcsa érzés volt. Akkor fogtam fel igazán, hogy halott vagyok. Valóban láttam én is a fényt, ha szavakba akarnám önteni, és minél jobban megfogalmazni, hogy számomra mit jelentett, az alagút végén lév? fény, akkor azt mondanám, hogy megváltást, és kegyelmet. Minden érzés, amit ott éreztem egyetlen szóval leírható: szeretet. Utólag visszagondolva talán azért ez az érzés maradt meg bennem a legtisztábban, mert ez hiányzott, és hiányzik az életemb?l. Ebben az állapotban egy sötét helyen is jártam, nem töltött el félelemmel, csupán csak fákat láttam, mégis olyan volt, mintha egy temet?ben lettem volna.
Nagyapámmal találkoztam, de nem fizikálisan, inkább azt mondanám, hogy egy nagyobb rezgés szinten, vagy épp frekvencián. Azt mondta nekem, hogy legyek nagyon boldog. Aztán egy pillanat alatt az a fény, amit láttam mindennél er?sebbé vált, mindent láttam az egész életemet, nem tudom mennyi id? telhetett el, de gyorsan történt. Aztán szeretetet, és melegséget éreztem, nem akartam visszajönni, de valaki azt mondta, hogy nem mehetek át, maradnom kell itt ebben az életben. Pontosan emlékszem az érzésre fájt, hogy vissza kell jönnöm, de nem tehettem mást. 23 percig agy halott voltam, az orvosok elmondása szerint 21 perc után feladták az életemért való küzdelmüket, a 23. percben pedig visszahozott valami.
Máig nem tudják, hogy mi hiszen a vérveszteségem 70°%-os volt, orvosilag nem lett volna szabad életben maradnom. Erre mondom én azt, hogy gépek sem tudhatnak mindent, és az orvosok sem, mai napig úgy gondolom, hogy Isten akarata volt ez. Aztán egy hónap kóma, sokan bejöttek meglátogatni, egy kedves barátom szavaira mindennél er?sebben emlékszem. A szerelem himnuszát olvasta nekem, ez a kedvenc dalom, arra vágytam mindig, hogy lesz majd férfi aki ezt fogja nekem mondani:
? Összed?lhet fenn a magas ég,
leomolhat minden ami ép,
egy a fontos, hogy te szeress,
minden más csak semmiség!?
Azt hittem, hogy csak álom volt, de nem ez valóság volt. Úgy tértem vissza az életbe, hogy semmim nem károsodott, mindössze csak amnéziám volt. Mióta visszajöttem, feler?södött bennem néhány érzés, a szeretet, és a gondoskodás érzése. Eddig is fontos volt ez számomra, de visszatérve a halálból ma ez tölti ki a mindennapjaimat. Más ember lettem, de talán ez nem is baj.?
Így mesélte a lány, és az író csak írta gondolatát. Cikkem végére érve, egy titkot elárulhatok, s ez képezi utószavamat is. ?Tükrömb?l, tükörképem ragyog reám, én vagyok az író és a leány.”