1858. február 11-én. csütörtökön történt Lourdesban, a Pireneusok egyik városkájában. Hideg, kissé borús id? volt. Francia Soubirousnak, a szegény, de becsületes molnárnak hazában elfogyott a tüzel?, és nem tudtak vacsorát f?zni. Louise, a molnár felesége, így szólt második lányához, Mariehoz: “Eredj r?zsét szedni a Gave partjára vagy az erd?be.” Gave a Lourdesot átszel? patak neve. Marie n?vérét Bernadette-nek hívtak, nemrég érkezett faluról, derék gazdaemberek szolgálatában pásztorkodott. Vézna , gyenge kislány volt , tiszta lelk? gyermek , de tudománya csak annyiból állt, hogy el tudta imádkozni a rózsafüzért. Louise Soubirous nem szívesen küldte volna az erd?be, mert hideg volt, azonban Marie és Jeanne Abadie, a kis szomszédlány, addig könyörgött , míg el nem engedte. A három kislány a vízmosás mentén szedegette a száraz gallyakat , és egy barlanghoz. jutott , mely egy nagy szikla oldalába mélyedt: a sziklát Massabielle-nek hívják a helybeliek. . .”
El?ször arról beszélt. hogyan teltek Bartrés-ben Bernadette gyermekévei. Ott n?tt fel nevel?anyjánál, Lagües asszonyságnál, aki el?z?leg elvesztette újszülött kisfiát, és azzal segített a koldús , szegény Soubirous családon, hogy magához fogadta és nevelte egyik gyermeküket.
A négyszáz lelket számláló falu talán egymérföldnyi távolságra van Lourdestól, zöld erd?ség rejti, igazi vadon, távol a forgalmas országutaktól. Lejt?n vezet az út: a sövényekkel szétszabdalt, dió és gesztenyefákkal beültetett kaszálókon gyéren sorakoznak a házak; tiszta viz?, szüntelenül csobogó patakok kísérik a lankás ösvényeket; csupán az ódon román templom emelkedik a vidék fölé egy kis dombtet?n; szinte kiszorítják már a temet? sírdombjai. Köröskörül erd?s halmok hullámsora vonul; az egész eldugott zugocskát b?bájosan üde, harsányzöld f?tenger övezi, dús táplálékot szíva a nedves talajból, mert a rétek alatt soha ki nem fogy a hegységb?l leszivárgó víz. Alig cseperedett föl Bernadette, máris kenyeret keresett, legeltette a bárányokat hosszú hónapokon át, egyesegyedül az erd?k lombsátra alatt, ahol egy árva lélekkel sem találkozott. Nagy néha pillantotta meg csupán valamelyik domb tetejér?l a messzi hegyeket, a Midicsúcsot, a Viscos-bércet; hatalmas tömegeik tündököltek, vagy homályosan borongtak, az id?járás szerint: más, halványabb hegycsúcsok lánca kísérte ?ket, megannyi jelenés, félig már foszladozó látomás; mintha álomban lengenének. És a faluvégen, magányosan, a Lagües-féle ház, ahol még most is ott van Bernadette bölcs?je. Rét veszi körül, körte és diófák; a nyílt mez?ségt?l mindössze egy keskeny erecske választja el; könny? átugrani. Az alacsony épületben csupán két tágas szoba volt a padlásra vezet? falépcs? jobb és bal oldalán: padlójuk k?lapos. mind a kett?ben négyöt ágy. A kislányok együtt aludtak; este. elalvás el?tt, a falra ragasztott szép képeket nézegették, miközben. meg-megtörve a mély csendet, feny?deszka tokjában komoran kongatta az id?t a nagy falióra. Ó, mily repes? boldogságban élte át Bernadette ezeket a bartrési éveket! Lassan fejl?d?, csenevész gyerek volt, mindig beteg, a legcsekélyebb légnyomásváltozásra ideges asztma gyötörte, fulladásos rohamokkal. Még tizenkét esztend?s korában sem tudott írni-olvasni, csak a vidék nyelvén beszélt, fejletlen maradt, testben-lélekben egyaránt elmaradott. Jó, igen csendes, illedelmes kislány volt, de egyébként semmiben nem különbözött a többi gyerekt?l, legföljebb nem beszélt túl sokat, inkább a többieket hallgatta.
Bár nem volt túl eszes, természetes józansága mégis igen gyakran megnyilatkozott, s?t néha frissen visszavágott, és naiv jókedve gyakran megnevettette környezetét. A rózsafüzért csak nagy kínnal-keservvel tanulta meg. És amikor megtanulta, úgy látszott, nem is töri magát nagyobb tudományért: ezt ismételgette reggelt?l estig; a nyáj mellett sem látták másként, mint olvasóval az ujja közt, amint a miatyánkokat és az üdvözlégyeket morzsolgatta. És hány óra szállt el így fölötte a füves dombhátakon, miközben szinte elnyelte a lombok titokzatos, kísérteties homálya, és egy-egy percre pillantotta meg a távoli hegyek koronáját, amint könnyed álomképek szinte lebegtek a napsütésben!
Nap napra telt, s a lányka ott jártkelt egy álomvilág sz?k korlátai közt, fel-alá sétáltatta a réten azt az egyetlenegy imát, és ilyenkor, az üde, h?s magányban csupán egyetlen kísér?je és barátn?je volt: a Sz?z.
És hány kedves téli estét töltött a baloldali szobában, ahol tüzeltek! Nevel?anyjának volt egy pap bátyja, ez néha csodálatos szépeket olvasott föl nekik, szentek történeteit, csodás kalandokat, hogy reszkettek a félelemt?l és a gyönyört?l; amikor a földre leszállt a paradicsom, miközben a menny feltáruló boltozatján el?sugárzott az angyalok ragyogása. Sokszor elnézegették a pap könyveiben a képeket: az Atyaistent, amint dics?ségben ül trónusán; a bájos, szelíd Jézust, feje körül a fénykoszorúval, de f?leg a Sz?zanyát számtalanszor, aki szemkápráztató fehér, égszínkék és arany leplében oly elb?völ? volt, hogy Bernadette néha róla álmodott. De a leggyakrabban mégis a bibliát olvasták; a régi könyv több mint száz esztendeje apáról fiúra szállt a családban; levelei megsárgultak, annyit forgatták. Egyedül Bernadette nevel?apja értett a bet?vetéshez; ez, amikor esténként fenn virrasztottak, találomra gombost?t szúrt a lapok közé, és jobboldalt, a lap tetején belekezdett az olvasásba; az asszonyok és gyerekek addig hallgatták feszült figyelemmel, mg végül megtanulták, és könyv nélkül is folytathatták volna.
Bernadette jobb szerette azokat a jámbor olvasmányokat, melyekb?l a Sz?zanya nyájas arca mosolygott el?. Ezenkívül csak egyetlen másfajta könyv szórakoztatta: A négy vitéz Aymon története. A könyvecske valamilyen kóbor házaló batyujából kerülhetett oda; sárga fedelének primitív rajzán a négy dalia lovagolt, Renaud és testvérei; valamennyien a híres csataménnek, Bayardnak hátán; a ló Orlande tündér királyi ajándéka volt. Végeérhetetlen, véres viaskodások dúltak a könyvben, várak emelkedtek és d?ltek romba, iszonyatosan csengett Roland és Renaud kardja, amikor összecsaptak, majd Renaud felkerekedett. hogy végre felszabadítsa a Szentföldet. És ott volt még Maugis, a boszorkánymester, csodás varázslataival, azután a napnál is szebb Clarisse hercegn?, az aquitaniai király húga. Bernadette, ha képzelete olykor nekilendült, alig tudott elaludni, különösen, ha egy-egy estén félretették a könyvet, és valaki kisértethistóriákat mesélt a társaságban. Igen babonás kislány volt, senki rá nem vehette volna, hogy napnyugta után elmenjen a közeli torony mellett, amelyben az ördög tanyázott. A szomszédság is ájtatos, egyszer? emberekb?l ver?dött össze, s a környéken szinte burjánzott a titokzatosság: fák énekeltek, vér. gyöngyözött a köveken, és a vándornak, ha nem akart összetalálkozni a hétszarvú szörnyeteggel, mely vesztükbe sodorja a lányokat, nagyon ajánlatos volt három miatyánkot és három üdvözlégyet imádkoznia a keresztutakon.
Az ilyen estéken, miel?tt álomba merült volna, Bernadette elmondott magában egy rózsafüzért: örült, hogy felsült a gonosz, de reszketett is, ha arra gondolt, biztosan ismét megjelenik, és megkörnyékezi, mihelyt elfújta a lámpát.
Volt egy tél, amikor minden este a templomban gy?ltek össze. Ader plébános úr megengedte, és sokan eljöttek, hogy a gyertyával takarékoskodjanak; nem is fáztak annyira, sokan voltak. melegítették egymást. Bibliát olvastak , együtt imádkoztak. A gyerekek lassanként sorra elaludtak, csak Bernadette nem adta be a derekát, oly jól érezte itt magát, az Isten házában, a keskeny templomajtóban, a vöröskék bordázatú boltívek között! A hajó végében, patinás, kissé barbár pompában, ott állt a festett és aranyozott, csavartoszlopos oltár, falain Mária látogatása Szent Annánál és Szent János f?vétele.
S a kislány szemei el?tt, amint lassan legy?rte az álom, a képek harsány színeib?l misztikus látomás kerekedhetett, látnia kellett, amint a sebekb?l vér csöpög, a glóriák lángot lövellnek, s a Sz?z újra meg újra megjelenik , és már-már felnyitja kármin ajkait, hogy hozzá beszéljen. Hónapokig teltek így Bernadette estéi, ebben az álmos kábulatban, az elmosódott, díszes oltár el?tt, s a mennyei álomképeket, melyek itt kezdtek feltünedezni, hazavitte magával, és párnái közt szövögette tovább, az igazak álmába merülve, ?rangyalának véd? szárnyai alatt. Katekizmusra is ebben az öreg, szerény, de sziklahit? templomban kezdett járni Bernadette. Kevés híján tizennégy esztend?s volt már, ráfért, hogy els? áldozásra készüljön. Nevel?anyját zsugori asszonynak ismerték; nem járatta iskolába, reggelt?l estig dolgoztatta a ház körül. Barbet tanító úr sose látta Bernadettet az iskolában. Egy nap azonban, amikor Ader abbé nem jól érezte magát, a tanító helyettesítette, és felt?nt neki a vallásos, szerény leány. A pap nagyon szerette Bernadettet; gyakran emlegette a tanítónak, hogyha látja, mindig a La Salette-i gyermekek jutnak az eszébe; azok is ilyen egyszer?ek, jók és ájtatosak lehettek, ha megjelent el?ttük Sz?z Mária. Máskor, amint egy délel?tt a két férfi a falu határában észrevette a kislányt éppen elt?nt messze a nagy fák között, a pap többször is visszafordult, és megint kimondta: ?Nem tudom, mi van velem, de valahányszor ezzel a kislánnyal találkozom, mintha a kis Mélani-et látnám, amint a nyájat ?rzi a kis Maximinnel.” És nem tudta kiverni fejéb?l ezt a furcsa gondolatot, mely szinte megjósolta a kés?bb történteket. És egyszer, katekizmus után, s?t a templomban az esti összejövetelen is elmondta az immár tizenkét esztendeje esett csodálatos történetet a Madonnáról, aki tündökl? palástban jár, s a f?szál nem hajlik meg alatta; a Szent Sz?zr?l, aki egy hegyi patak partján megjelent Mélanie és Maximin el?tt, nagy titkot árult el nekik, és hírül adta Fia rettent? haragját. A Sz?z könnyeib?l forrás fakadt e napon, s meggyógyított minden betegséget; a titok pedig azóta is Rómában pihen, pergamenre írva, három viaszpecsét alatt. Mily szenvedélyes figyelemmel hallgathatta ezt a csodás történetet az ébren is álmodó, szótlan Bernadette, hogy magával vigye a lombok magányába is, ahol napjait töltötte, és a juhok mögött ballagva újra átélje, míg vézna ujjacskái közt szüntelenül peregtek az olvasószemek! Így töltötte hát Bartrésben a gyermekkorát. Egyvalami volt csodálatos a csenevész, szegény Bernadetteben: a szeme, gyönyör?, jelenéseket látó szeme, melyb?l rajongó fény sugárzott, s álmok rajzottak, mint a tiszta kék égen átvonuló madárcsapat.
Nagy, túl vastag ajka jóságra vallott; fejének szögletes alkata, egyenes homloka, durva szálú, fekete haja a makacs szelídség varázsa nélkül inkább közönségesnek t?nhetett volna. De aki nem merült el a tekintetében, semmit sem vett észre; csupán egy jelentéktelen gyermeket látott, útszéli kolduló leányt, satnya, félénk és alázatos teremtést. Ader abbé bizonyosan a tekintetéb?l olvasta ki megrendülve mindazt, ami kés?bb virágba borult benne; ott láthatta, mily nyomasztó betegség gyötri a kamasz leány testét, ott láthatta a zöld magányt, melyben Bernadette felserdült, a béget?, szelíd bárányokat, amint a nyomukban jár, és bódulatig ismételgeti egész nap az angyali üdvözletet, benne láthatta a nevel?anyjánál hallott csodás történeteket, s az esti összejöveteleket a templomban, a megelevened? oltárképek el?tt, s a naiv hit légkörét, mely a leányt körülvette e messzi, hegycsúcsok közé bezárt vidéken. Január 7én Bernadette betöltötte tizennegyedik évét; Soubirousék látták, hogy Bartrésben semmit nem tanul, és elhatározták, hogy ismét és végleg magukhoz veszik Lourdesba, ahol pontosan járhat katekizmusra, és komolyan felkészülhet az els? áldozásra. Két-három hete volt tehát Lourdesban, amikor február 11én, csütörtökön, egy hideg, kissé borús napon…
Most kezd?dött a szép legenda; Pierre hosszasan elmesélte, hogyan ment le a Gave partjára a három gyerek, a kastéllyal szemközti oldalon, s hogyan jutottak végül a Chalet-szigetre, szemben a Massabielle-sziklával, melyt?l csupán a Sávy-malom keskeny árka választotta el ?ket. A községi kondás gyakran legeltette ezen a vad vidéken a malacait. s az állatok, ha váratlan zápor támadt, a Massabielle-szikla tövébe húzódtak, egy kis barlang üregébe, melynek bejáratát felverte a csipkerózsa és a vadszederinda. A r?zse kevés volt, Marie és Jeanne átgázolt a malomárkon, mert észrevették, hogy odaát egész halom gallyat találnak, amelyet a patak sodort ki a partra; Bernadette pedig egy kissé kisasszonyosan, kényesen tétovázva állott a parton, és nem merte a vízbe dugni a lábát. Ótvaros volt a feje; anyja a lelkére kötötte, hogy jól fogja össze fején a csuklyát, a b? fehér csuklyát, mely szinte világított viseltes fekete ruhája fölött. Mikor látta, hogy a két másik lánytól hiába vár segítséget, megadta magát, kilépett a facip?b?l, és levetette a harisnyáját. Délre járt az id?, minden percben megkondulhatott a harang a plébániatemplom tornyában, hogy elzengje az úrangyala három versét a felh?kt?l fátyolos, néma téli ég alatt.
Ekkor valami nagy zavar fogta el Bernadettet. s olyan viharzúgás morajlott a fülébe, mintha a magas hegyekb?l orkán csapna a tájra; a fákra pillantott és elképedt: levél sem rezdült sehol. Aztán azt hitte, tévedett, s indult a fapapucsért, mikor ismét fülébe morajlott a zúgás, hatalmasan, most már azonban nemcsak a füle ejtette zavarba, hanem a szeme is: elt?ntek el?le a fák, nagy fehérség, ragyogó fény kápráztatta el, s ez mintha a sziklán összpontosult volna, a barlang fels? boltozatán, egy keskeny, magas hasadékban, mely gótikus csúcsívre emlékeztetett. A kislány megrémülve hullott térdre. Mi lehet ez, Istenem?! Néha, rossz napjaiban, amikor asztmája különösen megkínozta, éjszakákat végigálmodott, sokszor nyomasztó álmokat, s ezek még ébredés után is kísérték ólomsúlyukkal, bár gyakran semmire sem emlékezett. Lángnyelvek forogtak körülötte, arca el?tt lebegett a nap.
Talán az elmúlt éjszaka is effélét álmodott? Elfelejtett álmának folytatása ez? De lassan egy alak bontakozott ki, s mintha egy arcot pillantott volna meg, hófehéren, vakító fénysugárban. Megijedt, ahogy az ördög; emlékezetében életre kelt a sok kísértethistória, és elkezdte imádkozni a rózsafüzért. Azután, amikor a fény lassanként elenyészett, ? pedig átgázolt a malomárkon, és utolérte Jeannet és Mariet, csodálkozva hallotta, hogy ?k, bár épp a barlang el?tt gy?jtötték a r?zsét, semmit se láttak. S a három kislány elbeszélgetett hazafelé: mit is látott hát Bernadette. Ö azonban nem akart felelni: ideges volt, s egy kicsit szégyellte magát; végezetül azt mondta, hogy látott valamit, fehér ruhában.
Ebb?l szóbeszéd keletkezett, s mind szélesebb hullámokat vetett. Soubirousék haragudtak a gyerekes fecsegés miatt, és nem engedték vissza lányukat a Massabiellehez. De a környéken másról sem beszéltek már a gyerekek, s Bernadette szülei vasárnap végül beadták a derekukat, és elengedték a kislányt a barlanghoz, egy üveg szenteltvízzel, hogy egyszer s mindenkorra kiderüljön, az ördögjelent-e meg ott, vagy valaki más. Bernadette megint látta a fényt, az arc kibontakozott, mosolygott, és cseppet sem ijesztette meg a szenteltvíz. A következ? csütörtökön ismét a barlangnál volt a lány: ezúttal többek kíséretében, és csak most mutatkozott el?tte a fényességes Hölgy oly határozottan, hogy meg is szólalt végre: ?Keress fel itt gyermekem, két héten át!” Így öltött a Hölgy mind határozottabb alakot, így lett a fehér ruhás valamib?l királyn?k szépségét elhomályosító Hölgy, amilyet csupán festeni lehet. A szomszédság reggelt?l estig kérdésekkel zaklatta Bernadettet. s a leány eleinte tétovázott, aggodalmaskodott. Kés?bb, nyilván a kérdések sugalmazására. mind világosabb lett el?tte a kép, végleg életre kelt. s a kislány ezután már mindig egyformán írta le körvonalait, színezte ki alakját. Szelíd kék szeme volt, ajka mosolygós, mint a rózsa; tojásdad arcán az ifjúság és az anyaság bája egyesült. Fejére fátyol borult, s egészen bokájáig hullott alá; épp hogy sejteni engedte csodás sz?ke hajának szelíd hullámait. Ragyogó fehér ruhájának anyaga nem földi anyagból készült; mintha napsugárból sz?tték volna. Lazán megkötött égszínkék vállkend?jének két hosszú, lenge szárnya oly könny? volt, mint a hajnali szell?. Bal karján függött rózsafüzére, gyöngyei fehéren ragyogtak, aranylánc f?zte össze, a végén aranykereszt.
És mézítlen lábán, imádatos, sz?zi, hófehér lábán két rózsa mosolygott, két rózsa aranyból, az istenanya szepl?telen testének misztikus virága , hogy megégette volna, azután a búcsú következett, az utolsó mosoly, a nyájas, kedves, végs? köszöntés. Pontosan tizennyolcszor jelent meg Bernadettnek: azután soha többé nem mutatkozott. A b?bájos hallucinációt szerette Bernadetteben; a finom, nyájas Hölgyet, aki oly kedvesen és udvariasan jelenik meg, és t?nik el megint. El?ször a nagy fény jelentkezik, majd kialakul a látomás, alig megfigyelhet?en, könnyedén lebeg fel s alá, olykor Bernadette felé hajol, s amikor elt?nt, egy darabig még ragyog a fény, majd eloszlik, mint egy kihunyó csillagsugár. Földi hölgynek nem lehet ily rózsafehér arca, földi lény nem ?rizheti meg így az els? áldozási képek gyermeki tisztaságát. A barlang el?tti csipkebokor nem sérti meg imádatos lábát, melyre aranyszirmok simulnak. És Pierre azonnal elmesélte a többi jelenést is.
A negyedik és ötödik: péntekre és szombatra esett; de a tündökletes Hölgy még mindig nem árulta el a nevét, csak némán mosolygott, és üdvözölte a lányt. Vasárnap sírva szólott Bernadetthez: ?Imádkozzatok a b?nösökért.” Hétf?n nagy szomorúságot okozott; nem jelentkezett, nyilván próbára akarta tenni a leányt. Kedden azonban személyes titkot súgott meg neki, azzal, hogy nem árulhatja el senkinek, azután pedig közölte vele feladatát: ?Menj és mondd meg a papoknak, hogy építsenek kápolnát e helyen.” Szerdán többször egymás után ezt suttogta: ?Vezekeljetek! Vezekeljetek’.” s a gyermek a földet csókolgatva, több ízben elismételte. Csütörtökön így szólt: ?Menj a forráshoz, igyál a vizéb?l, és egyél a mellette lév? f?b?l.” amit csupán akkor értett meg Bernadette, amikor a barlang mélyén ujja érintésére forrás fakadt a földb?l: ez volt a b?vös forrás csodája. Majd eltelt a második hét; pénteken nem jött el a Hölgy, de azután pontosan megjelent öt napon át, megismételte parancsait, mosolyogva pihentette szemét alázatos szolgálóleányán, aki immár választottja volt, s aki minden jelenésekor rózsafüzért imádkozott, a földet csókdosta, térden állva kúszott a forrásig, majd ivott és mosakodott.
Végül március 4én, a misztikus találkozók utolsó napján a Hölgy még egyszer nyomatékosan kérte, építsenek kápolnát, hogy az egész földkerekségr?l oda tóduljanak a népek seregei. Mindazonáltal, akárhányszor faggatták kiléte fel?l, mindeddig megtagadta a választ, és csupán három hét múlva, március 25-én felelt, összetett kézzel, ég felé emelve tekintetét: ?Én vagyok a Szepl?telen Fogantatás.” Két ízben jelentkezett még, három hónapos szünettel: április 7-én és július 16-án: az el?bbi alkalommal történt a gyertya csodája Bernadette véletlenül sokáig a gyertyaláng fölött hagyta a kezét, anélkül érezte kétségtelen valóságnak, s ezt élete árán is így vallotta volna, ezt ismételgette szüntelenül, makacsul, mindig ugyanúgy, a legapróbb részletekig. Nem hazudott, mert nem tudott, nem bírt, nem akart mást akarni. Lourdesban kimondhatatlan volt az izgalom. sereglett mindenfel?l a nép, már egy-egy csoda is történt, és megindult az elmaradhatatlan üldözés, amely biztosítja az új vallások diadalát. És Peyramale abbé, a lourdesi plébános becsületes, egyenes. határozott jellem?, szép szál férfi joggal mondhatta, hogy nem ismeri a lányt, s egyszer sem látta a katekizmuson. Hol volt tehát a befolyásolás, a lecke, melyet bemagoltattak volna Bernadettetel? Egyvalami volt csupán: a bartrési gyermekévek: Ader abbé els? hittanórái, talán egy-egy beszélgetés, néhány vallási szertartás az új dogma tiszteletére, vagy csupán egy kis érem, amelyet úgy kaphatott ajándékba, s amilyet ezrével terjesztettek akkoriban. Soha többé nem t?nt fel az az Ader abbé, aki el?ször jósolta meg Bernadette küldetését.
Az volt a sorsa, hogy kimaradjon az eseményekb?l, miután, mint gondos, jámbor kertész, látta, hogyan bontja ki egy kis lélek a virágait. Most pedig homályos er?k vihara zúgott szüntelenül az isten háta mögötti falucskából, a zöld lombok mögött megbúvó korlátolt, babonás fészekb?l, megzavarta a fejeket, terjesztette a misztikum ragályát. Valakinek eszébe jutott egy régi pásztori jóslat, hogy egyszer még nagy dolgok történnek a Massabiellenél. Más gyerekek is eksztázisba estek, szemük kimeredt, görcs rángatta kezüket-lábukat; nekik azonban az ördög jelent meg. Mintha az ?rültség szele söpört volna végig a vidéken. A lourdes-i Porches téren egy öreg hölgy kijelentette, hogy Bernadette közönséges boszorkány; ? látta az ördögi varangy körmét a szemében. Azonban a többi ember, a várost elözönl? ezernyi zarándok szentként ünnepelte, ruháit csókdosta. Magukból kikelve, hangosan zokogtak, amikor a gyermek, jobb kezében ég? gyertyát tartva, baljával az olvasót morzsolva, térdre hullott a barlang el?tt. Nagyon megsápadt, megszépült Bernadette; egészen átalakult. Arca enyhén megnyúlt, rendkívüli boldogság tükröz?dött vonásain, szeme pedig megtelt fénnyel; kissé szétnyílt ajkai mozogtak, mintha mormolna valamit, amit nem hallhat senki. Nyilvánvalóan megsz?nt a saját akarata, teljesen álmának rabja lett, és annyira feloldódott benne mert egyforma, különleges körülmények között élt, hogy ébren sem zökkent ki bel?le, csak ezt érezte kétségtelen valóságnak, s ezt élete árán is így vallotta volna, ezt ismételgette szüntelenül, makacsul, mindig ugyanúgy, a legapróbb részletekig. Nem hazudott, mert nem tudott, nem bírt, nem akart mást akarni.