?Egy olyan fogalmat kell tisztáznunk, amit már számos módon megvilágítottam számodra, ám itt is van egy alapvető félreértés, amit ha nem oszlatsz el, ott maradsz, ahol vagy, és csak képzeletben teheted meg azt az utazást, amire azonban valóban vágysz. S ez a fogalom a tudat. Amíg nem vagy képes megérteni, mi a tudat, addig tudatosságról sem beszélhetsz; aki nem tudja, mi a táska, ugyan, hogyan pakolhatna bele? S ha netán mégis valami okból kifolyólag teletömi a táskát, az biztos nem azt a célt fogja szolgálni, mint amikor valaki tudatában van, hogy mi a táska és arra használja, amire az ténylegesen való.
Tehát az a fogalom, amit ma körüljárunk a tudat ? és akkor nézzük is meg, mi az a legnagyobb félreértés, ami megakadályoz téged a szabadulás felé vezető ajtó kinyitásában. A tudat az csak egy ? s ezt nem vagy képes még mindig megérteni. Nincsen többféle tudat, egyetlenegy tudat létezik, ami azt jelenti, hogy ez az egy tudat kommunikál önmagával az idők kezdete óta. S azért nem tudod ezt megérteni, mert bár érted-érted, hogy nagyjából ez mit jelent, csakhogy azt gondolod, ?jó-jó, egy a tudat, ám számtalan módon megnyilvánulva és kifejezve magát?. S ez nincs így. Mert nincs számtalan mód, ez is a tudat önmagában lezajló olyan folyamata, ami épp azért tűnik olyannak amilyen, mert egy tudatban zajlik minden egy időben. S azért nem tudod ezt még megérteni, mert azt az ellentmondást nem vagy képes feloldani, hogy hogyan beszélhetnénk egy tudatról, amikor mást sem tapasztalsz meg az életedben, minthogy téged különféle tőled független tudatok vesznek körül, akik lehet, hogy valahol egyek, de a napi tapasztalat épp azt mutatja, nagyon is különbözőek. És ahhoz hogy ezt alaposan körbe tudjuk járni, és ennek következtében meg tudjuk nevezni a mai tárcsaelemünket, azt kell megnézni, hogy ez a nap mint nap megélhető tapasztalat mi is tulajdonképpen. Mert itt van egy kis turpisság, amit ha felfedezel, azonnal látod is, mit kell ezzel a tárcsalyukkal kezdened. S mi a turpisság? Próbálj követni, megmutatom, de ismét nem lesz könnyű!
Van egy tudat, a tiéd. Ezt éled meg önmagadban ? most így fogalmazva, hogy meg is értsd, amiről beszélünk. És ez a tudat, aki benned azt mondja, hogy ?én vagyok?, találkozik számos hasonló tudattal, aki azonban a te szempontodból nézve nem azt mondja, hogy ?én vagyok?, hanem azt, hogy ő van. És itt van egy olyan kis bukkanó, ami előtt ha nem állsz meg, hanem elegánsan átléped, akkor bezárod magad az illúzióba. Azt mondod, ?én?. Ő meg azt mondja, hogy ő? Nem, ő is azt mondja, hogy ?én?. Most nagyon-nagyon koncentrálj, és gondolod végig magadban: mondhatja-e egyszerre több létező azt, hogy ?én?? Hirtelen talán rávághatod, hogy igen, hogyne mondhatná, ám ha alaposabban belegondolsz, felfedezhetsz egy kis ellentmondást, ami aztán kulcsot ad a kezedbe egy kisebb ajtó megnyitásához ? ami aztán vagy vezet valahová, vagy nem, ezt neked kell majd eldöntened. Azt mondod, mindenki mondhatja magára, hogy ?én?, hiszen ahogy erre te képes vagy, úgy azt feltételezed, a ?másik? is képes erre. Csakhogy ez koránt sincs így. Nem mondhatja senki önmagára, hogy ?én?, csak az, aki ezt mondja. Tehát még egyszer. Azt hogy ?én?, egyetlenegy létező mondhatja magára, az, aki épp megtestesíti ezt az ént. ?Én? csak egy van, nincs sok kis ?én?, az nem ?én?, mert az ?én? a legszemélyesebb élmény, amit a létező megélhet, a legszemélyesebb olyan meghatározás, amiből aztán minden más kisarjad. Ha más is mondhatja magára, hogy ?én?, miközben te is azt gondolod, ezt mondod magadról, az olyan, mintha azt állítanád, a te szemeddel nem csak te látsz, hanem más is. Tehát ezzel nem azt mondod, hogy te látsz a saját szemeddel, miközben mindenki lát a magáéval, hanem a következőt feltételezed ? hogy most maradjunk ennél a példánál. Te látsz a saját két szemeddel. S azt látod ezzel a két szemmel, hogy másnak is van hasonló érzékszerve, amivel hasonlóan lát, mint te a sajátodéval. Ám ebben az esetben nem fogod azt mondani, neki is ott van a fején a te szemed, hanem azt fogod mondani, neki is van saját szeme. A szem mint általános szerv bárki arcán, bárki fején megjelenhet, és onnan fogsz következtetni a működésére, hogy te a saját szemeddel látod ezt a sok-sok szemet magad körül. Azonban ez nem éntudat, mert a szem a példánkban csak a ?levés? szinonimája. Lenni számtalan módon lehet, a létezés formája végtelen és minden létezési formát magában foglaló. Csakhogy ez nem végtelenszámú éntudatot feltételez, hanem épphogy csak egyet. Ugyanis amikor azt mondod, ?ha nekem van szemem, amivel látok, akkor feltételezem, hogy a másik is a saját szemével ugyanúgy lát?, létrehozol egy olyan rendszert, ahol a te szemed egy viszonyítási alap, amihez hasonlítod mindazt, amit megfelelésbe tudsz hozni azzal, amid neked van. Hogy biztos értsd, ez miért kulcskérdés, mondok egy másik példát: ha te egy bicskával faragsz egy bicskát, az így ugyanaz a bicska lesz? Nem, biztos nem, mert egy igazi pengével rendelkező bicskát te bicskával nem tudsz kifaragni, csupán egy imitációt, egy olyan játékbicskát, ami csak hasonlít ahhoz, amivel kifaragod. Ha te a saját szemeddel a saját szemedbe nézel, biztos lehetsz benne, illúziót látsz: egy fényképet vagy tükörképet, de semmi esetre sem a saját élő, kitapintható szemeidet. Tehát ha van egy éntudat, amely képes más éntudatokat észlelni hozzá hasonló énként: biztos, hogy illúzió, amit énként megtapasztal, mert faragóbicska csak egy van, ha mindent azzal faragunk ki. Ezt így kell megértened. Tehát hiába látod, észleled úgy, más is azt mondja magára mutatva, hogy ?én? akárcsak te, de ez nem lehet egy valós éntudat, hiszen az most benned van, ezért benne nem lehet. Ez az a pont, amit meg kell értened, és akkor könnyebben tudsz majd számos kérdésre is választ találni ebből a felismerésből kiindulva. Ugyanis, ha mindez így van, azaz csak egyetlen létező mondhatja magára, hogy ?én?, akkor hogyan lehet, hogy ez még sincs így, s lépten-nyomon mást sem tapasztalsz, mint hogy mindenki megéli a maga énjét? Nincs ebben semmi furcsaság: ez a sok-sok, a te éntudatodon keresztül megtapasztalt ?én? csak egy tükörkép, egy fénykép. Amit te belül megélsz, azt megvizsgálod kívülről is, de ez nem jelenti azt, hogy abban is minden ugyanúgy van, hiszen az a ?bent?, amit feltételezel a másik énről, az benned van és nem benne. Maradjunk még egy pillanatig a szempéldánál, mert valamit meg kell értened, és tudom, talán ezt lesz a legnehezebb, hiszen itt van egy olyan rögeszme benned, amit nagyon nehezen tudsz majd kiirtani a buksidból! Tehát van neked két szép szemed. És ezen keresztül tekintesz a világra. S látsz a tiédhez hasonló szemeket. És én a következőket mondom: az azokban megjelenő kép nem jelenik meg azokban önállóan, csak benned van jelen; ez a sok-sok, a tiédtől független szem illúzió, ami csak megsokszoroz számodra valamit, hogy jobban lásd. Egy prizmarendszer, nem több ? és ezt kell nagyon jól megértened. Most állj meg egy pillanatra és gondold végig, mit jelentenek a következő fogalmak: én, te, ő, mi, ti, ők. Mindez mit fejez ki? Egy viszonyítási különbségtételt. Azaz amikor azt mondod, hogy te vagy ők, csak azt határozod meg, ezt honnan nézed; és soha sem őt magát, akire utal e személyes névmás. Mint az arra és erre, ami látszólag egy adott pontra utal, ám valójában a te helyzetedhez viszonyít egy pontot. A személyes névmással kifejezett sokféle éntudat sem különbözik ettől: csak azt mutatja meg, az éntudat honnan határozza meg magát. Hiszen ha van szemed, akkor ebből egyenesen követezik, hogy csak abban az esetben tudod a saját szemedet funkcionálisan meghatározni, ha a szemeddel látsz szemeket, amikre azt tudod mondani, ez nem a tiéd. Abba gondolj bele: szeretnéd feltérképezni az emberi agy működését. Ehhez nem elég csak a te agyad, mert ugyan hogyan tudnád a saját agyadat feltérképezni a magad agyán keresztül? Nem, ez lehetetlen; minden, amit az emberi agyról tudsz annak köszönhető, hogy van egy agy, amelyik egy másik agyat vizsgál, ami nem az övé, csupáncsak azt feltételezi róla, ugyanolyan. S ugye itt van a tudomány nagy bukkanója, az a gyökér, amiben minden tudós lába megbotlik, s amit a modern tudományok nagyon könnyedén megoldanak majd. Azaz belátják azt, hogy nincs a megfigyelt és a megfigyelő közt objektivitás, nem létezik egy olyan objektív világ, amit bárki úgy meg tudna kívülről vizsgálni, hogy ebből általános érvényű következtetéseket tudjon levonni. Ebbe most nem megyek bele részletesebben, a lényege mindennek csupán az, hogy te, aki megfigyelsz egy jelenséget, és maga a jelenség, amit megfigyelsz, nem vagytok szétválaszthatóak; hiszen a megfigyelt jelenség az csak benned jön létre. Te vagy egyedül, aki ezt érzékelni tudod, és minden egyebet, amit ? a megfigyelt eseményt alátámasztandó ? amolyan ?külső? forrásként meghatározol, szintén a megfigyelt státuszba helyezel, és emiatt nem nevezheted hozzád hasonló megfigyelőnek. Attól, hogy egy tükörbe nézel, és úgy tűnik, valaki néz téged a tükörből, még egyáltalán nem biztos, hogy lát is.
Tehát summa summarum: tudat csak egy van. Azt, hogy ?én?, azt vagy te mondod ki, vagy más. Olyan nincs, hogy valaki azt mondja, ?én?, és az egy ugyanolyan éntudat, mint a tiéd. S erre van egy érdekes kísérlet is, amit ha nem hiszel nekem, érdemes eljátszanod. Légy éber és keress majd egy szituációt, ahol valaki spontán arról nyilatkozik, hogy ő egy ?én?. Légy résen, legyen ez egy beszélgetés, aminek részese vagy, vagy egy tévéműsor ? bármilyen helyzet, amikor azt látod, egy tőled független tudat énként nyilvánul meg. És nagyon figyeld meg, hogy pontosan mi történik ilyenkor! Ez az ?én? ahogy megnyilvánítja magát énként, ahelyett hogy létrehozna köztetek egy egységet azzal, hogy lám, két ?én? találkozik, épp egyre távolítja el magát tőled; csak figyeld meg, végezd majd el a kísérletet! És azt vizsgáld meg, mit fejez ki számodra a másik által kimondott, kifejezésre juttatott ?én?? Ha ez valós éntudat lenne, minden egyes alkalommal, amikor egy ?másik én? kifejezésre juttatja azt, amit te is megélsz belül, egységet kellene megélned vele; ám épphogy a sok éntudat révén bomlik valami egyre jobban szét. Mi lehet ennek az oka? Ha van szemed, amin keresztül látod, hogy a másiknak is van hozzád hasonlóan szeme, nem ugyanazt kellene látnotok? Hogyan lehetséges, hogy te és ő ugyanazzal a szemmel mást láttok? Úgy, hogy a szem nem ugyanaz. Az ő szeme csak a te szemeden keresztül lát. Az ő tudata csak a te tudatodon keresztül tud magáról. Ez az, amit nagyon nehéz felfognod, mert tartja magát benned az az elképzelés, hogy az ő tudata a tiédtől függetlenül létezik. Állj meg a tükör előtt és nézd meg az abban megjelenő alakot! Élő, ugye? Mozog, grimaszol, ám érzed, egyáltalán nem azonos veled. Persze, elvileg tudod, hogy a saját tükörképedet látod, ám azt is tudod, ez nem te vagy. Amire azt mondod a tükör előtt, hogy ?én?, az rá, arra a tükörképre nem vonatkozik. Mutass rá és mondd ki: ?én?. Nevetséges helyzet lesz, mi több, bosszantó. De akkor ki lehet ez az alak ott a tükörben? Csak egy kivetülés? Egy csalóka illúzió? S erre akkor kapsz választ, ha otthagyod a tükröt. Most ki ez a tükörkép? Senki ? válaszolhatod erre. Bizony, és most menj vissza a tükörhöz! Ismét ott van, mintha mi sem történt volna, a nemlétére semmi bizonyítékod nincs: az, hogy ő, amíg te nem voltál a tükör előtt nem létezett, most ott állva megint, szinte elképzelhetetlen. Pedig ez csak egy egyszerű kis síkbeli tükör, s nem egy holografikus multidimenzionális tükörrendszer. Csakhogy a helyzet ugyanaz. Az ?én? az a távcső, amibe belenézve látod az ént ?te?-ként, ?ő?-ként, ?mi?-ként. S ha alaposabban megfigyeled, hogy mi történik azon a síkon, amit fejlődésnek, netán evolúciónak nevezel, láthatod is, hogy az éntudat differenciálódása az, amire azt mondod, civilizációs fejlődés. Most úgy látod: minél fejlettebb egy létforma, annál erőteljesebb éntudattal rendelkezik ? de épp ez az a kelepce, amibe olyan szépen belesétálsz, amikor azt hiszed, a legmagasabb tudati állapot az ?én?. Istent egy hatalmas éntudatként képzeled el, s ezért nem találod meg se égen, se földön. A legmagasabb tudati forma ugyanis az, amelyik felfogja, hogy vagy az ?én? létezik, és akkor senki és semmi más, vagy a ?mi? létezik, de akkor az ?én? meghal. Amíg a tudat számodra egy hatalmas égbekiáltó ént jelent, te egy tükör előtt állva nyújtogatod a nyelved és nem érted, miért ilyen csúf ez a világ, hogy mindenki a nyelvét nyújtja rád? És akkor lehet ott a tükör előtt mosolyogni is, a lényegen ez mit sem változtat: mégpedig hogy önmagaddal szórakozol elég nevetséges módon. És mindegy, hogy nyelvet öltesz vagy mosolyogsz, az eredmény ugyanaz: egyedül vagy, s csak azért, mert hiszel a mesében, hogy van más, vannak mások, léteznek azok, akikre úgy gondolsz, hozzád hasonló ?ének?.
És most kell nagyon figyelned, itt jön egy kis nehézség, de ügyes vagy és nem torpansz meg előtte. Van sok-sok ?én?, de nem énként. Mert ?én? csak egy van, aki azt látja, hogy mindenki csupán egy ?te? meg ?ő?. Ám mégis van sok-sok ?én? az éntudat elképzelésében. S ha ez az egyetlen éntudat azt szeretné, hogy megtapasztalja, tényleg vannak rajta kívül más létezők, és nem csupán önmaga tükörképével társalog, neki kell kibújnia az énjéből. Ez ennyire egyszerű. Üres vázakkal vagy körülvéve mindaddig, amíg nem vagy képes levetni az ént. És ez csak egyszerű logika, semmi több. Ha te megvakulsz, ha elveszted a szemed világát, az a példánk tekintetében mit eredményez? Mi lesz azzal a sok-sok szemmel, amit a szemeddel láttál? Most már nem látod sem a szemeket, sem azt, amit ők láthatnak. Akkor neked megszűnik az, amire azt mondhatod, látvány? Nem, egyáltalán nem, csak átalakul. Egyértelműen és minden kétséget kizáróan belülre kerül ? hogy ilyen botor módon fogalmazzak továbbra is ?; tehát ami eddig látszólag egy valós látványként jelent meg benned (azaz amire azt hitted, azt látod, ami ott kint van), arról most már tudni fogod, hogy csak bent van, s ezért láthatod. És tudod, mi az érdekes? Ami bent van, az a több: pontosan azért, mert nem kell létrehoznia egy olyan osztót, ami aztán minden, a többi szem által látott látvánnyal osztható. Hiszen a látvány már nem korlátozódik arra, hogy szem. És ez a példa épp azt mutatja meg, hogy amíg a szem egy olyan érzékszerv, amivel mások szemét is látod, az vagy a tied, vagy az övék. S ha az övék, te azzal semmi mást nem fogsz meglátni, mint amiről azt véled, hogy ez a sok-sok, igazából nem is látó szem szerinted lát. Amit te most a világból érzékelsz azért olyan szűkös, mert folyamatosan hozzáigazítod a saját érzékelésedet az általad érzékelt érzékelők vélt érzékeléséhez. Ez valami rémes helyzet így, és ez csak azért történhet meg, mert ragaszkodsz ahhoz, hogy legyen szemed. S azért jó ez a példa, mert épp ugyanolyan ellenkezést vált ki belőled, mint a tudat esetében: ha azt mondom, akkor látsz jobban, ha elveszted a szemed világát, pontosan ugyanúgy hördülsz fel, mint amikor azt mondom, akkor vagy igazán az, aki vagy, ha elveszted az éntudatodat. S azért hördülsz fel, mert azt hiszed, a látvány egy olyan eleve adott dolog, amit csak a szemed révén tudsz ?látni?. Nem, a látvány csupán egy leképezése a valóságnak a kis buksidban, s ha nincs szemed, lehet, többet látsz. Csak míg ragaszkodsz ahhoz, hogy van egy látható világ, addig el sem tudod képzelni, hogy az, amire ma azt hiszed, látvány, egy másik módon sokkal teljesebben érzékelhető valóság. És az is látvány, no de nem egy üres, lebegő kép, hanem igazán más: vannak színei, nemcsak ez a pár halvány árnyalat, amit látsz. Van olyan tere a látványnak, amiből most csak egy satnya háromdimenziós képet érzékelsz; és van olyan, úgyszólván tapintható mélysége, ami hasonlatos ahhoz, mint amikor minden általad érzékelt látványelem elkezd hozzád beszélni ? ugye, el sem tudom mondani, csak azért, mert azt hiszed, amit most a szemeddel látsz, az valós. S azért hördülsz fel, mert azt hiszed, ha te elveszted a szemed világát, akkor mindenki más látni fog, csak te nem! Ez az a butaság, amiről ha felismered, milyen logikátlan balgaság, azonnal rájössz: de hisz megértetted, mit jelent az énnel szemben a ?mi? megélése egy valós tudatként! A ?mi? az ugye azt fejezi ki, hogy hozzád képest hol van az éntudat ? s ekkor körülötted lesz. A ?te? veled szembe helyezi, az ?ő? eléd-mögéd pakolja az ént, a ?ti? és az ?ők? nem tesz mást, mint téged egy mennyiségi viszonyrendszerbe is elhelyez. Jobb, ha el is felejted ezeket a személyes névmásokat. Egyetlen valóság van, a ?mi? ? és ennek egy meghatározható pontja az ?én?, amiből a ?mi? fakad, s ami az ént magában foglalja. Tehát ha behunyod a szemed, és azt mondod: ?azt látom, amit mindenki, aki csak szemmel rendelkezik?, akkor hidd el, meg is látod. S honnan fogod tudni, mit lát ez a sok-sok szempár? Egyszerűen úgy, hogy az, amit az ő szemük érzékel csak akkor lesz számodra valóságos, ha te magad is elkezded mindezt látni. S azért hoztam fel ezt a példát, mert nagyon erőteljesen megmutat valamit. Aki nem lát, akinek nincs saját szeme, az mire hagyatkozik? Mások szemére. Ám ahhoz, hogy a másik szemével ő látni tudjon, valóban látnia kell a másik szemével. Csodálatos folyamat: egy olyan világ, amit te a két szemedből kikukucskálva most elképzelni sem tudsz. Amikor képes vagy a melletted sétáló, téged ?vezető? kutya szemével látni. Ezt, amíg a magadén keresztül nézed a kutyát, sosem tudod megtenni. Amikor valakivel elmész egy tárlatra és elmondja neked, mit lát. Látni fogod, hidd el, és már nem azt látod, hogy ő vajon mit láthat; nem, mert a látvány az nem kint, hanem benned keletkezik. S amikor a kísérő elmeséli, mit lát a képen, te nemcsak azt látod, amit ő, hanem azt is, amit te. Ez már nem egyetlen ?szempár? látványa, ez kettőé. A ?mi? mint tudatforma az sokkal több mint a sok-sok ?én? összessége, ám több is mint az éntudattal külön nem rendelkező ?nagy én? tudati forma. Vegyünk egy hangyabolyt: a hangyaegyedek nem rendelkeznek önálló éntudattal, csak a kollektív éntudat irányítja őket; meglepődnél, ha képes lennél felfogni, mit jelent az éntudattal nem rendelkező egyed egy kiterjesztett éntudatban. A ?mi? az más: az már sok-sok olyan éntudat összessége, amelyik felfogta, hogy vagy az ?én? létezik, vagy a ?mi?: a kettő együtt nem megélhető. Amikor az éntudat hozzáadódik a nagy-éntudathoz, az az a magasabbrendű önmeghatározási forma, ami hasonlatos a valaha látott és a szeme világát elveszítő vak állapotához, aki most mások szemére hagyatkozik. Mert ekkor megérti: ?az ő szeme az enyém is, sosem volt neki saját szeme, ezt csak az én szemem ? amivel az ő szemét láttam ? hitette el velem?.
Tehát ?én? csak egy van, és legyen ez egy hangaboly, egy öntudatos ember, netán egy szép almafa, ez az ?én? nem ott van, ahol feltételezed a létét. Nem a hangyabolyban, nem abban a magabiztos emberben és nem is a szép gyümölcsfában, hanem benned, aki mindezt megfigyeled. A te éned az, ami megadja ezeknek a létezőknek a lehetőséget, hogy ők is azt mondhassák magukra, ?én?; ám épp azért, mert ragaszkodsz ahhoz, hogy te is ezt mondd, veszed el tőlük e jogot. Érdemes visszaadni a világmindenségnek a jogát ahhoz, hogy legyen ? és ehhez nem kell más, mint hogy képletesen becsukd a szemed, és azt mondd: ?Hadd lássak most a ti szemetekkel, mert így mondhatom magunkra azt, hogy mi. A te szemed az én szemem is, addig nem lát egyikünk sem, amíg nem együtt nézünk valamit, hanem állandóan egymást vizsgáljuk.? Ha a megfigyelő képes beleolvadni, eggyé válni a megfigyelt dologgal, akkor megismeri annak valódi természetét, ám amíg különválik tőle és objektivitást keres, semmi mást nem fog megtapasztalni, mint egy nem létező, illúzión alapuló világot, ami nem lesz más, mint az ő üres és semmitmondó tükörképe.?
(?)
?Tehát van a nemlét, ami hidd el, számodra az egyetlen valós tapasztalás. Az, hogy nem vagy, sokkal inkább megtapasztalható élmény, mint hogy vagy, csakhogy ez most azért nem egyértelmű számodra, mert ezt a nemlétet ráhelyezted a léted színpadára, és a valamin a semmi nem látszik ? ez teljesen nyilvánvaló. S most ismét visszakanyarodunk a szobás példához, mert ma ez fog nekünk mindent tökéletesen megmutatni: állsz egy szobában, aminek a falai jól láthatóak számodra, ott van az a hat fal, amiben meghatározva magad azt mondhatod, ?én benne vagyok egy zárt rendszerben? ? aminek most legyen szoba neve. S az, hogy ezt a hat falat meg tudod határozni, annak az eredménye, hogy te, aki meghatározod ezt a zárt kockát, ebben nem vagy valóságos. Csak ennek köszönheted a szoba képzetét, mert azt tudnod kell, nincs szoba: ez egy olyan érzéki csalódás, amit ? még egyszer mondom ? a nemlétednek köszönhetsz. ?No de hogyhogy nem létezek ? kérdezheted erre te ?, amikor én vagyok az, aki a szobában állva megtapasztalom a szobát?? S erre a válasz sokkal egyszerűbb, mintsem elsőre sejtenéd: azért lehetséges ez, mert te magad vagy a szoba. Az az énrész, akit a szobában megélsz énként csak egy érzékelő, egy benned elhelyezett olyan letapogató-gép, ami azt a célt szolgálja, hogy önmagad határait meghatározza. Tehát még egyszer, hogy biztos értsd. Állsz egy szobában. És észleled ennek határait. Most e szobán túl ? a példa kedvéért ? nem látsz. S az, hogy ?benne vagy? a szobában annak az illúziónak köszönheti a létét, hogy van szoba. Ami a szobában van, az lényegében nem a szobában van, hanem abban van benne a szoba; csak te azért, hogy azt tudd mondani, ?itt vagyok a szobában?, megcseréled a kint-et a bent-tel. S most mondok ehhez egy másik példát, hogy ezt biztosan megértsd, mert ez vezet el téged a mai tárcsaelemünk biztos felismeréséhez. Van egy rendszered, ami alapvetően nem létezik, mert csak magadban elképzeled. Tegyük fel, elképzelsz egy szobát, ami sehol sem jelenik meg a manifeszt valóságodban. Ám te szeretnéd ezt az illúziót valósággá emelni ? mit teszel? A benned lévő szobába beleraksz, ugyanígy egyelőre csak képzeletben, egy pontot. Ez egy letapogató-robot, amit te küldesz ?bele? a szobába, hogy vizsgálja meg azt belülről számodra. És ennek a letapogató-robotnak azt az utasítást adod, hogy mindent, amit megtud a szobáról abban tapogatózva, azt számodra információként jutassa el; s tegyük fel, azért, hogy ezt az információt értékelni tudd, azt kéred, hogy ne elmondja, milyen ez a szoba, hanem amit ott benne megtapasztal, vetítse köréd: mutassa meg egy vetítés során, hogy a benned létrejött szobaképzet milyen belülről. És ahhoz, hogy a benned elképzelt szobát egy abban elképzelt tapogatógép köréd vetíthesse, neked egy időre a tapogatógépre kell koncentrálnod, azaz a saját nézőpontodat le kell szűkítened a tapogatógép nézőpontjába. Ez egyelőre még mindig illúzió lesz, hiszen teljesen tisztában leszel a következőkkel: a szoba nem valós, hisz te magad hoztad létre magadban. Ezért annak formája, kinézete csak és kizárólag tőled függ. S a kis robot sem valós. Mi több, nem azonos veled, ám mégsem más, mint egy fikcióba belehelyezett valós nézőpont. S ahogy elkezded ?feltérképezni? a szobát, lényegében e kis robotnézőpontból megteremted azt; ez ugye érthető? Eddig ez nem volt részletezett szoba, csak egy általános szobakép volt, ám most azért, mert azt a feladatot adod magadnak, hogy megvizsgáld, milyen lehet e szobában lenni, kénytelen leszel ezt részleteiben megteremteni. Miből fog fakadni az, hogy milyen lesz a szoba? És most nagyon-nagyon figyelj, mert olyan dolgot mutatok, amit talán még ebben a formában nem volt szerencséd megismerni! Nem attól függ a szobakép, ami épp most teremtődik meg benned, hogy te milyen szobát akarsz, s nem is attól fog függni, milyen lesz ez a szoba, hogy te milyen szobát tudsz elképzelni; hanem ez a szoba olyan lesz, amilyen ez a szoba lehet. Amikor ezt a szobát létrehozod ott magadban ? ha kipróbálod ezt a játékot, meg fogod mindezt tapasztalni ?, nem teremted, megalkotod ezt a benned egy adott pillanat elhatározásából születendő szobát, hanem az megmutatja magát neked. Mert a szándék pillanatában ? hogy létrehozz magadban egy szobát ? az teljesen tökéletes formájában létrejött. Te azon egy szöget nem tudsz más helyre tenni. És most jön az akarat és a szándék közti lényeges különbség. Próbáld ki a játékot: mondd azt magadban, ?létrehozok önmagamban egy szobát, amit majd szeretnék belülről megismerni?. És ezt csak mondd ki magadban és várj. S amikor érzed, hogy minden akaratlagosság kicsúszott belőled, azaz eljutottál az ?ezzel a szobával kapcsolatban én nem akarok semmit? állapotába, nézd meg a szobát! Nem kell energiát belefektetned a részletek kidolgozásába, azt csak fel kell fedezned, meg kell elemenként nézned. S miközben nézed így az előtted kibontakozó szobát, egyszer csak akard megváltoztatni azt! Cseréld le akarattal a tapétát ? és akkor ebben a pillanatban tudod, mit fogsz megtapasztalni? Hogy milyen a nemlét. S hogyan kapcsolódnak ezek a látszólag most teljesen szétálló gondolati szálak egymásba? Úgy, hogy ha te meg szeretnéd ezt a szobát belülről ismerni, akkor ehhez elég egy szándék, s a kis tapogatórobot ezt megmutatja neked. Azt mondtam, a szoba azért tűnik valóságosnak számodra, mert te abban nem vagy, azaz a szoba valósága kizárja a te valóságodat. Máshogy megfogalmazva: vagy te vagy, vagy a szoba. S ez az egyetlen különbség, ami valóságot elválaszt az illúziótól. A végső kérdés ez lesz: te, vagy a szoba? Egyiknek pusztulnia kell ? s te leszel az, aki ezt eldöntöd azzal, hogy akarsz vagy szándékozol. Még mindig nem látod át a sok kis szál egységes fonatát, de a fonás során sokszor még jobban szétállnak az egyes szálelemek, mint amikor mozdulatlanul egymás mellett fekszenek. Tehát ha te létrehozod azt a szobaképet, amit a tapogatórobotod révén csupáncsak megfigyelsz, akkor élővé válsz: te leszel a valóság és a szoba lesz a teremtett illúzió. S épp azért, mert ha ez a szoba a maga teljességében képes benned megmutatkozni, akkor te végig pontosan tudni fogod, bár létezik és önmagában valóságos, hisz nem te akartad ilyenre vagy olyanra formálni, ám mégis minden egyes szöglete téged tükröz, belőled fakad. A szoba nincs, a szoba te magad vagy. És akkor, ha azt mondod a kis robotnak: ?nos, vetítsd körém a szoba képét? ? ez a tudat kitágul. Mert magad körül ott már nagyban meg tudod ezt úgy vizsgálni, hogy ebben a nem létező szobában te ott ennek feltérképezése során megszületsz. Mindjárt kisimítjuk ezt, egyelőre nem kell emiatt izgulnod. S amikor azt akarod, a szoba ilyen vagy olyan legyen, tulajdonképpen megölöd magad, mert ez az akarat teljesen lesűrít téged a tapogatórobot perspektívájába, hiszen csak belőle kiindulva tudsz változtatni. S itt álljunk meg: a változtatás az öngyilkosság egyik formája. Ez olyan, mint a már meglévő szöveg egy részének átírása: ezzel mindent átírsz a szövegben, s emiatt voltaképp az eredeti szöveget töröd szét és hozol létre egy teljesen kohéziómentes, folyamatosan javításra szoruló olyan szövegváltozatot, amit addig javítgatsz, módosítasz ? csak amiatt, mert egyetlen szót meg akartál változtatni ?, amíg nem jutsz vissza az eredeti szöveghez. Képzeld csak el a papírt, hogyan fog kinézni a művelet után! Tehát megváltoztatsz egy szót a kész szövegben, ám ehhez egy kicsit hozzá kell hangolni az ezt követő szó ragozását. Azonban ez már befolyásolja a következő mondat szórendjét ? és hidd el, elindul egy olyan folyamat, ami a kötött pulóver lebomlásához, vagy a lefutó harisnyaszem esetéhez hasonlatos. S sehova nem tudsz eljutni ezen öngerjesztő javítgatás során, mint az eredeti szöveghez; csakhogy beleőszülsz, mire erre rájössz. S a papír olyan mocskos lesz, hogy te magad fogsz kényszert érezni arra, hogy egy újat vegyél elő, és ezt az egész áldatlan munkát most már letisztázd. Karma: csak a változtatás kényszerének játéka. Tehát ha te ott vagy a tapogatógépedben és meg akarod változtatni a tapéta mintáját, elindítasz egy folyamatot, ahol saját magad után kell egy kényszerpályán loholnod. És amikor kivetíted a szobaképet önmagad köré, akkor azt fogod épp az akarat miatt érezni, ez valós. Neked ezt állandóan mozgatnod, formálnod kell, s ezzel önmagadat szép lassan nem-létezővé minősíted e szobában. Hiszen a szoba ugyanúgy nem valóságos, mint az első esetben; valóságossá csak az teszi, hogy azt érzed, neked ezt állandóan formálni, alakítani kell. Képzelj el kétféle szimulációt! Az egyik során beülsz egy fülkébe, és a gép megmutatja neked, hogyan éli meg egy autóversenyző a pályát, milyen ezen végigmenni. A pálya egy program, ami adott a szimulátorban. És ekkor te ráteszed a kezed a kormányra, a lábad a pedálokra helyezed, hátradőlsz és megnyomod a gombot. És hagyod, hogy a program csak megmutasson valamit. A kormány forog a kezed alatt, te csak leköveted ennek mozgását, a pedál is megmutatja, hogyha ezt te nyomnád, hogyan tennéd ? de te nem nyomsz semmit, csak együttmozogsz a pedállal. És ekkor te megtapasztalod ott a magad valóságosságában a virtuális pályát, s csodás élményben lesz részed. A szándékod az volt, hogy végigmenj a pályán és ez természetesen sikerült: hiszen egy nem valós pályán az is illúzió csupán, hogy nem sikerül végigmenned. A másik esetben te azt akarod, hogy tökéletesen végigmenj a pályán. És kormányozol, nyomod a pedált. Milyen lesz a pálya? Valóságos, és te válsz a szimuláció keretein belül egy virtuális sofőrré. Ez csak egy szemléletbeli különbség, ám meghatározza a játék menetét. Ugyanis ekkor veszélybe kerülhetsz, kisodródhatsz a ?pályáról?, jóllehet az első esethez hasonlóan tulajdonképp semmi mást nem tudsz végigjárni, mint ezt az egy pályát. Csak kétszer annyi idő alatt, a pálya egészét egyben nem is belátva és magadat megizzasztva. Mit fogsz érezni a játék végén? ?Na még egyszer, hátha sikerül ezt tökéletesebben.? És csak a sokadik kör után jössz rá: a ?tökéletes? vezetés ezen a pályán a nem-vezetés. Mert te ekkor leszel jelen tudatosan a kiskabinban, és ekkor látod át a pályát, s nem veszel el ennek illúziójában. Tehát vagy a pálya valóságos, vagy te. S akkor nézzük tovább, hogy mit jelent a lét és nemlét, ha azt vizsgáljuk meg, mi a létezést meghatározó legnagyobb erő. S ezt már nagyjából körbejártuk és láthattuk: ez a szándék. Tehát szándék nélkül nincs lét, s a szándék nem irányul sosem másra, mint a lét határait megismerni. Amikor kivetíted a szoba képét magad köré, te leszel az, aki elfoglalod a kis tapogató-robot helyét; tehát amikor a robot a kérésednek megfelelően köréd teremti a benned élő szoba képét, kénytelen ezzel megölni magát. Ugyanis ha ő továbbra is létezne, nem tudná köréd teremteni a szobát, a robotocskád halála a te szobában való megszületésed feltétele. Tehát tudnod kell: ahhoz hogy azt mondhasd, ?a szobában vagyok?, kell hogy legyen a lényedben egy halott, nem létező éndarabka, aminek a nemléte hozza létre számodra ezt a ?szobában vagyok? illúziót. De ez a nemlét nem egy olyan nemlét, ami sosem volt lét, ez egy múlt idejű lét benned. Kellett, hogy legyen a kis tapogatórobot, különben nem tapasztalhatnád meg magad körül a szobát. És most talán sikerül a fonatot egybe tekerni itt a vége felé: magyarán ha tudod, hogy annak köszönheted a körülötted lévő szoba képzetét, hogy van benned egy szoba, amiben ott fekszik a te önmagadba vetített kis hullád, te e tudatnak köszönhetően valós létezővé válsz. Ezt a szimulációs példa is megmutatta: ha tudatosan megölöd a virtuális sofőrt, megszületik az a valós személy, aki a kabinban mosolyogva megnézi a szimulációt. S mi a helyzet, ha ez a felismerés nem tudatosul benned, azaz nem tudsz a benned, a szobában fekvő fekete lepellel letakart kis énről? Akkor magadat ? azt, aki a szobát vizsgálja ? takarod le e fekete lepellel. Mert épp ez a lepel takarja el a szemed elől a valóságot. S hogyan jön létre ez a tudat, a kis énrész halálának a felismerése? Ebben csak a szoba tud neked segíteni. Ha azt tudod, hogy a szoba, amiben állsz nincs önmagában, egyáltalán nem létezik, csak benned, akkor ezzel lényegében fel kell ismerned azt, hogy aki ebben benne van ? még egyszer mondom: az, aki ebben benne van ?, halott. Mert egy nem létező szobában létező alak sem létezhet. No de valaki mégis él, létezik: az, aki mindezt felismeri! Ki lehet ez az ?én?? S ez a szándék, ami téged életben tart, hogy megtaláld a rendszerhatáraidat. Ez egy felfedezés, egy meglévő ?én? feltérképezése. Ez könnyű és problémamentes. Ez csak egy vetítőterem, ahol kényelmesen hátradőlve megnézed az önmagadról vetített filmet; ehhez kell a szándék, hogy megnézd a filmet, de akarat nem. Ehhez csak egy nyitott szem és egy kényelmes fotel kell, semmi több. Ám ha azt mondod, a szoba valós, akkor te is valós vagy ott benne. S akkor nincs egy nem létező szobában letakart hullád. S ekkor voltaképp megölöd az egyetlen létezőt, aki magát megismerni szándékozik, s épp ezért mit fogsz akarni? Létrehozni az ént, megteremteni, kialakítani, megformálni. Nem mindegy: egy szobrot úgy hozol létre, hogy a formátlan kőből elővarázsolod a benne rejlő formát, vagy a formátlan kőből azt létrehozod. Látszólag a kettő ugyanaz, a különbség mégis lényegi. Hisz épp a lényege különbözik a két módnak. Ha ezt-azt akarsz az életedben, egy alaktalan tömbből faragod ki magad. Ha csak a szándék vezérel, te csupán lehántod a fölösleget az alaktalan kődarabról. Az eredmény ugyanaz lesz? Látszólag igen. Csakhogy az egyik esetben te megtaláltál valamit, a másik esetben épp elvesztetted azt.?
(?)
?Mert mi van a barlang bejáratán túl? Az igazságmentes igazság. No, ez mit jelent? Mit jelent, amikor az ősi, bölcs nyelven kimondod: nincs semmi? Miért nem azt mondod, van a semmi? Mert tudsz valamit: tudod, hogy valaminek a hiányát tagadni nem más, mint létrehozni azt a többletet, ami a hiánnyal összeadódva létrehozza azt, amire azt tudod mondani, zérus, origó. Az igazságmentes igazság állapota az, amikor soha nem látod azt, bárkinek ?igaza? lehetne. Amikor te magad vagy az igazság ? s most megmutatom, ez mit jelent de úgy, hogy meg is értsd, azaz most onnan a barlangból, ahol nem te magad vagy az igazság, ahol nem rendelkezel még az igazság állapotával.
Mert mit is jelent ez ott a barlangban? Hogy azt gondolod, van sok-sok létező, akik képviselnek a világon ezt és azt. És van egy fölöttük álló alapelv, amire azt mondod, a végső igazság; ami egy olyan valami, amit ez a sok csetlő-botló figura, ha ügyesen navigálja magát ebben az igazságlabirintusban, megtalálhat: ha az egérke ügyes, megkapja a sajtot. Igazán becsmérlő elgondolás ez az igazságról. Mintha az igazság valami olyan dolog lenne, ami független mindazoktól, akik ezt aztán birtokolhatják. S ezzel lényegében azt mondod, neked ehhez nem sok közöd van, ez az a sajtdarab, amit ügyes egérkeként az útvesztőben meg kell találnod. Csakhogy ekkor azonnal felmerül a jogos kérdés: ki tette oda a sajtot? Ha az igazság mindazokon felül áll, akik aztán ebbe beleharaphatnak, hogyan került oda? Mi képezi ezen igazság alapját, amit egy objektív és örökérvényű igazságként szeretnél a fejed felett látni? Mitől igazság, ha senki sem tartja annak? Ki mondja ki egy igazságra azt, hogy igen, ez valóban igaz? A történelem, a múlt? A tömeg, a többség? Egy istenség, aki ezzel az igazsággal akar téged épp ettől az igazságtól elválasztani? Érdekes világnézeti meglátás az, hogy van egy hatalmas isten, aki felállít egy igazságot tőled függetlenül, majd azt mondja: nos, ha ezt megtalálod, kinyitom számodra a paradicsom kapuját. Csakhogy ez már eleve a feltételezés miatt, amit ez a nézet magában hordoz lehetetlen: ha ez az igazság tőled független, akkor hogyan lesz valaha a tiéd? Tedd magadévá ? mondják erre, akik ebben hinni akarnak bámulván a barlang falát, csak azt nem értik meg, hogy valami, ami nem belőled lett, sose lesz a részeddé. Azt csak magadra húzhatod, hisz magadba csak azt olvaszthatod, ami a tiéd. És valami attól a tiéd, hogy belőled van, egy minőség vagytok. Az az isten, aki felállít egy igazságot, amihez nem sok közöd van, ám amit meg kell találnod, nem ismeri az emberi természet lényegét: hogy az ember semmi mást nem keres egész életében, mint saját magát. A saját részeit: a szerelmét, aki ő, aki a szíve; hisz a szerelmeddel te szívet cseréltél valamikoron, és ez a csere az, ami végső soron a karjaiba űz. Ott a szíved az ő mellkasában, ott dobog a te szíved. Az igazságodat keresed: nem másét, a tiédet; az otthonodat keresed, ahonnan kis magként kisarjadtál. Magyarán nem társat keresel, lakást és egy hazugságokkal körbevett szögesdrótba zárt igazságot, hanem azt az igazságot, aki te magad vagy. Tehát ha nem rendelkezel az igazsággal, az azt jelenti, nem is tudod, ki vagy valójában. Egy kis rajzolt figura vagy, aki azt hiszi, vannak fölötte olyan erők, amik megmutatják neki, ő vajon ki lehet. ?Mi az igazság, ami eligazít engem?? ? kérdezi a kis kartonfigura, csak azt nem veszi észre, hogy az igazság az ő maga, az ő kartonrajz lénye. Ez az igazság. Mert aztán ebből minden kisarjad, amit megtekinthet az igazság manifesztumaként. Érted már? A barlangban azért látsz érdekes képeket a falon, mert nem vagy az igazság birtokában. És azért olyan izgalmas a kép, mert tele van hazugsággal-igazsággal, jobbra-balra iránnyal, tele van izgalmas összecsapásokkal és váratlan eseményekkel. ?Jaj de jó ? dörzsölöd az izzadt tenyeredet ? na, majd kiderül, mi az igazság!? ?Meg akarom találni, mi az én utam? ? mondod, és nem veszed észre, épp e kijelentéssel veszted azt el. Ha meg kell találnod az utad, az azt feltételezi, van számos más út is. Ha meg kell találnod a magad igazságát, az azt jelenti, van számos igazság, csak épp nem a tiéd. Ez a barlangban, mondom, segít. De ha épp ki akarsz belőle lépni, már nem segít, hanem ott tart a sötét barlangban.
S nézzük meg, mi történik akkor, ha az igazság birtokába jutsz ? s nem véletlenül fogalmazok így. Megtalálod Istent ott az igazságban. Megtalálod a szerelmed, nem tudod a szíved nem meglelni az igazság állapotában. S megtalálod az otthonodat, a földet, ahová magként valaha lepottyantál. Ezt mind egyszerre tartalmazza az igazság, de ennél semmi többet: nem ideológia, nem erkölcs és nem egy ítélet az igazág. Mert az igazság az vagy igaz, vagy nem ? ugye, ezt elég könnyű belátni. Ám ha az igazág igaz, az mit jelent? Hogy e kis tautológia azt fejezi ki, az igazság nem megragadható, nincs. Ha van hazug igazság, ugye az már megteremti a kézzelfogható igazságot a hazugságon csücsülve. S ez segít mozogni a barlangban, de itt kint olyan nincs, hogy az igazság nem igaz. Az igazság igaz, és ezzel nem mondtunk ki semmi egyebet az igazságról, mintsem azt, hogy ennek köszönhetően nincs, nem megragadható. Nem ilyen vagy olyan. S amikor azt mondom, te magad vagy az igazság (vagy épp nem vagy az), akkor csak annyit jelzek: vagy megtalálod magad, megtalálod az otthonod és megismered Istent, vagy csak elképzeled mindezt ? és ebben az a bosszantó, hogy az illúzió talán tetszetősebb, ha a barlangban ránézel. Azt mondani a barlangban, ?megtaláltam az otthont, a szívemet és az istenemet? az olyan szép, nem? És olyan szépen ki lehet ott színezni, megmutatni, milyen ez az isten, milyen ez a szép piros és tökéletes szív, és milyen csodás az otthon. Csak ennek semmi köze nincs a valósághoz. Mert a valós szíved, otthonod és Istened a barlangban nem látszik, csak egy buta árnyék a falon. A te igazságod az, hogy nincs igazság, soha nincs senkinek igaza, mert nincs is senki, aki ezen elvitatkozhatna. Nem hiszel ebben? Semmi baj, csücsülj vissza háttal barlang bejáratának és hidd azt, ott van a sok-sok valaki, s vitatkozz vele, győzd meg a magad igazáról és mutasd meg a szép istened és a tiszta szívedet! Nem az a baj, hogy mindezt bemutatod, csak az, hogy amíg ezt teszed, a hazugság állapotában vagy. Mint a gyermek, aki a nem létező nyúllal társalog a plüssállatocskáját szorongatva. Bájos jelenség, igazán csodálatraméltó, de egy bizonyos életkoron túl inkább aggasztó, nemde? Döntsd el, hány éves vagy, és azt is, hiszel-e a húsvéti nyúl meséjében, vagy inkább jobb szeretnéd megismerni a nyúl valós természetét? Nem lesz ecset a kezében, sem színes tojás a kis kosarában, sőt, kosara sem lesz, és ez a sok díszes nyuszi közt valóban lehangoló lehet. Talán a kicsik ki is csúfolnak, hogy a te nyulad olyan ?semmilyen?. Örülj neki, mert a semmilyen nyúl az igazi nyúl. Hiszen ekkor már tudnod kell, nincs is semmiféle nyúl, ez csak egy mese, egy játék, ami megmutatott, megmagyarázott neked valamikor valamit. A te igazságod az, hogy nincs igazság; no de hogy lehet ezt képviselni egy igazságra és hazugságra alapuló barlangban? Sehogy. A kis ovisok között a te pőre nyulad nem érdekes, az nem is nyúl. De minek maradnál az ovis csoportban, mondd? Miért akarsz még a barlangban árnyakkal vitatkozni arról, kinek a nyula szebb, s egyáltalán, kinek van igaza? Legyen a te igazságod az, hogy nincs ilyen kérdés. Legyen a te igazságod az, hogy nincs is semmiféle nyúl. Mondd ki bátran: ?Ott kint nincs semmi, legfőképp én nem vagyok. Hisz most, ha megállok a barlang bejárata felé nézve, én tényleg nem látok semmit, és ez talán kicsit aggasztó.? S én ekkor átkarollak, és csak annyit mondok: ugyan már! Légy birtokában az igazságnak, hogy nincs semmi. Nincs semmi. Ami pont azt jelenti, hogy valami. Ami nem ?van?, hanem a semmi mellé állítva értelmetlenné teszi e két minőség megkülönbözetését is. Ha egyben nézel egy tárgyat, ami fekete és fehér kockákból áll, azt tudod mondani, sakktábla. Ám ha csak azt nézed: fehér majd fekete, majd megint fehér és fekete, nem jutsz tovább az üres kis négyzetek rácsán. Lásd meg a gigantikus sakktáblát, ami azt jelenti, hogy felismered, az igazság nem a barlangban van, hanem épp ott, ahol nincs igazság. Fedezd fel ennek a kijelentésnek a felszabadító erejét, valamint vizsgáld meg, hogyan juttat el téged ez a felismerés ahhoz, hogy megtaláld a szívedet! Hogyan vezet el Istenhez, az ő csodás és mindent betöltő lényéhez, amikor végre feladod annak a faragott képnek az imádatát, aki arra buzdít, hogy keresd meg az ő igazságát. Milyen isten lenne az, aki igazságot osztogat, mint cukorkát a Mikulás? S ahol van szaloncukor, ott mindig van egy kis virgács is, így van? Nem, Isten, a valódi, az igaz, az az igazság mögött lakik. Ott az otthona ? ami a te otthonod is. Az énen túl. A ?majd én megmutatom nektek? fals színjátékán túl. A jobb és bal elválasztásán túl. A tér nem ismeri ezeket az irányokat egy pontból nézve. Nos, ebben a pontban lakik Isten, ott találod meg a szíved, azzal együtt, aki ezt oly sokáig hordozta magában, hogy aztán most a két szív végre egyesülhessen; és ott van a te otthonod, ahol már nem tudod azt mondani, itt vagy ott. Az otthonod egy hely, ahol egyetlen irány van: a mindenhol. Az Istened az a csodás ölelő kar, ami azt mutatja meg, nincs igazság; és a szerelmed az, aki feloldja végre a ?te és én? különállását, és azt mondja magatokra: mi. Ez van a barlangon túl. De ehhez le kell dobni az ?én?-t, a ?valahol?-t és a ?valamit?, s meg kell találni a nem-ént a mi-ben, a sehol-t a mindenhol-ban és a semmit a mindenben.?
Elégtelen információ a szerzőről