ajon mi igaz az Amityville horrorból? Megtörténtek a borzalmak, vagy csak egy újabb kreált történettel van dolgunk?
A rettegés háza című filmből, illetve a könyvből is jól ismerjük már a kísérteties történetet. Arról azonban kevesebbet tudunk, hogy valójában mi is volt a durva paranormális tevékenységek kiváltó oka. Ahhoz, hogy teljes mértékben megismerjük a történetet, tisztáznunk kell a házban elkövetett brutális gyilkosság részleteit.
Az előzmények
Az idősebb Ronald DeFeo Brooklynban született. Maga is megtapasztalhatta, milyen is az az amerikai álom. Long Islanden vett házat, Amityvilleben az Oceans Avenue 112 szám alatt. Ronald keményen dolgozott apja Buick kereskedésében. Mindig is egy kétszintes házra vágyott csónakkikötővel, így esett a választása a tágas otthonra, amivel elegendő helyet tudott biztosítani felesége, Louise, valamint öt gyermeke számára. Úgy tűnt, a boldogság felhőtlen, ám Ronald egy nagyon temperamentumos ember volt. Számtalanszor vitázott feleségével, vagy félemlítette meg gyermekeit. Legidősebb fia, Ronald Jr. nagyon kövér volt, ami miatt számtalanszor bántották őt az iskolában.
Apja rövid pórázon tartotta, és sosem engedte, hogy kiálljon magáért, ezért elfojtott dühét otthon élte ki. Igyekezett a legmegbotránkoztatóbban viselkedni. Ahogy a fiatal Ronald a serdülőkorba lépett, egyre több vitája lett az apjával. Gyakran torkollottak vitáik egymás pocskondiázásába, vagy végleg elfajulva verekedésbe. Louise mindkét félnek azt javasolta, keressenek fel egy pszichológust, hiszen a fiatalabb Ronald viselkedése aggodalomra adott okot. Túlságosan magába zárkózó lett. A szakember azonban nem állapított meg a fiúnál semmiféle rendellenességet, így viharos kapcsolatuk tovább romlott.
Az apa nem látott más megoldást, azt tette, amit a legtöbb szülő is tesz, ha reménytelen a helyzet: ajándékokkal igyekezte elhalmozni az engedetlen fiút. 14 000 dolláros motorcsónakkal is megpróbálta lekenyerezni az ifjú Ronaldot. Ő azonban inkább csak a pénz iránt érdeklődött, ezért volt, hogy kérdezés nélkül is elvette azt. A 17 éves Ronald otthagyta az egyházi iskolát, ahová járt, és drogozni kezdett. Viselkedése egyre durvábbá vált, már barátai is tartottak tőle.
Egyik alkalommal csak úgy egy puskát emelt az egyik barátja fejéhez, aki félelmében elrohant. Ronald hideg arccal figyelte a távolodó fiút, majd leeresztette a puskáját. A környezete úgy vélte, a kamasz megőrült, ám a szakvélemény megcáfolta ezt. 18 éves korára ideje volt munkába állnia, ezért a városban állás után nézett. Apja Ronald fizetése ellenére minden hét végén pénzzel támogatta őt, amiből a fiúnak mindig tellett drogra. Louise és az idősebb Ronald között óriási vita kerekedett emiatt, ami verekedésbe torkollott. Az ifjabb Ronald ekkor puskát ragadott, majd az apja fejéhez szorította azt. Azt kiáltotta neki szitkozódva, hogy meg fogja ölni. Mikor azonban meghúzta a ravaszt, a puska valamilyen oknál fogva nem sült el, pedig töltve volt. Az idősebb Ronald megrökönyödve bámulta, ahogy fia leereszti a puska csövét, majd visszamegy a szobájába.
A végzetes éjszaka előtt
Az ifjabb Ronald nyaka körül egyre inkább szorult a hurok, mikor fogyó pénze miatt nem tudott már drogokat vásárolni. Úgy döntött, mivel úgyis gyűlöli az apját, ezért egy cinkostársával együtt kirabolják az üzletét. A bűntény után hihetetlen történettel állt elő, amiből az apja leszűrte, ő állhat a rablás mögött. Ezt a rendőröknek is elmondta, ezért megkérték az ifjabb DeFeot, hogy legyen a segítségükre. Kérdezgetni kezdték, valóban erőszakos figura-e, bántalmazott-e másokat. Érdekelte a rendőröket az is, miért nem sietett vissza az apja üzletébe, miután azt kirabolták, hol volt az eltelt időben. Mikor ezeket a kérdéseket feltették neki, az ifjabb Ronald nagyon dühös lett. Káromkodni, randalírozni kezdett dühében.
Miután megnyugodott, hajlandó volt közreműködni, így lehetővé vált, hogy levehessék az ujjlenyomatát, majd összehasonlíthassák a tettesekével. Ronald azonban az utolsó pillanatban visszakozott, ami egyértelművé tette az apja számára, hogy ő az egyik elkövető. Ekkor szidalmakat kezdtek egymás fejéhez vagdosni. „Az ördög vigyen el!” – kiáltotta az apa, mire az ifjabb Ronald szájából elhangzott a jól ismert mondat: „Te kövér fasz, megöllek!”
A gyilkosság
1974. november 13-án az ifjabb Ronald DeFeo belépett az amityville-i bárba, és rémülten azt kiáltozta: „Valaki segítsen nekem! Azt hiszem, az anyámat és az apámat lelőtték!” DeFeo és egy kis csoport ember az Ocean’s Avenue 112 szám alatt álló házhoz siettek. Miután behatoltak, meggyőződtek róla, a házaspárral valóban végeztek. A rendőrség kiérkezése után, megállapították, az ifjabb DeFeon kívül mind a hat családtaggal végeztek az ágyukban. Az áldozatok Ronald DeFeo , Sr. ( 43) , Louise DeFeo ( 42) , és négy gyermekük : Dawn (18 ) , Allison (13 ) , Marc (12) és John Matthew ( 9). Az áldozatokkal körülbelül hajnali 3-kor végeztek. A szülők testében két golyót, míg a gyermekekében csak egyet találtak. Szerencsétlenségükre Louise és Allison voltak azok, akik a nyomozók szerint felébredtek a lövöldözésre.
A többi áldozatot álmukban lőtték le, a gyomorsavuk kimarta az ágyuk matracát. Az ifjabb DeFeo, akit mindenki Butch néven ismert, élte csak túl a tömegmészárlást, így hamar a nyomozók elsőszámú gyanúsítottjává vált. Másnap, mikor kihallgatták, bevallotta, hogy ő maga követte el a gyilkosságokat: „Egyszer csak elkezdtem, és nem tudtam abbahagyni.” Beismerte, mielőtt a bárba ment volna, megfürdött, majd elégette a véres ruháit. DeFeo pere 1975. október 14-én vette kezdetét. William Weber védőügyvédjével azt állították, nem ő ölte meg a családot, csupán önvédelemből cselekedett, ugyanis hangokat halott, amelyek alapján arra a következtetésre jutott, hogy meg akarják őt ölni. Dr. Daniel Schwartz, DeFeo elmeorvosa, azt vallotta eskü alatt, minden bizonyítéka megvan rá, hogy a férfi mentálisan sérült, valamely személyiségzavar kínozta, mikor a gyilkosságokat elkövette. Ez ellen többen is felszólaltak, hiszen DeFeo gyakran élt drogokkal. 1975. november 21-én DeFeot bűnösnek találták 6 rendbeli gyilkosság vádjában, és hatszoros életfogytiglanra ítélték.
A nyomozás
Mind a hat áldozat arccal fölfelé feküdt az ágyában, nyoma sem volt küzdelemre utaló jeleknek. Viták indultak meg arról, hogy bárki is felébredhetett a lövések zajára, ugyanis erős nyugtatókat találtak az áldozatok szervezetében. Valószínűleg emiatt volt képes DeFeo végezni az egész családdal, mikor azok mélyen aludtak. A szomszédok is azt vallották, egyik lövést sem hallották, amely eldördült az éjszaka folyamán. A fegyverre nem volt hangtompító szerelve, ezért a rendőrség értetlenül állt az eset előtt. Nem csak ez volt az egyetlen zavaró ok, ami az ügy körül lengett.
A gyilkosságokat hihetetlen gyorsasággal hajtották végre, ezért eleinte azt hitték, társa is volt DeFeonak, ám mint utóbb kiderült, ez téves feltételezésnek bizonyult. DeFeo azzal a hihetetlen mesével állt elő egy interjú során, hogy az édesapját a húga ölte meg, mire a zaklatott édesanya végzett gyermekekkel, majd magával, ő pedig elvitte a balhét, hiszen félt bármi negatívat is mondani a szüleiről. A gyilkosság új irányba terelődött, hiszen DeFeo vallomása szerint Dawn volt az, aki két barátjával elkövette a gyilkosságokat. A nyomozók lőpornyomokat találtak a lány holttestén, ám a ballisztikai vizsgálatok bebizonyították, azok nem égő lőpor nyomai voltak. Továbbra is Ronald DeFeo maradt a bűnös. Az indok, habár apjával nem volt túl jó viszonya, tisztázatlan maradt.
DeFeo az idő múlásával mindig megváltoztatta a történetét. Igyekezett úgy kialakítani a meséit, hogy azt higgyék, őrült. A számításai szerint, ha mentálisan sérültnek ítélik, a letöltendő börtönbüntetésének ideje is rövidült volna.A DeFeo gyilkosság óriási hírverést keltett, hiszen különös kegyetlensége miatt joggal adott okot a félelemre a csendes utca lakóinak. Talán furcsának hat a tény, hogy közvetlenül a mészárlás után egy évvel egy másik család költözött az előző helyére. A vér szinte fel sem száradt, az új lakók viszont boldog mosollyal az arcukon igyekeztek elfoglalni új helyüket az Oceans Avenue 112 szám alatt. A költözésről és a paranormális eseményekről maga George Lutz mesél, aki akkoriban azzal a reménnyel költözött a házba, hogy új életet kezdhet a családjával.
Ki akar egy olyan házban élni, ahol gyilkosság történt?
Ez egy egyszerű kérdésnek tűnhet, mikor valaki nem egy házat próbál vásárolni éppen, ahol új életet kezdhet a családjával. Megnézett már több tucat házat, mire talál egy csodálatos otthon alulértékelt áron? Mi van, ha a gyilkosság történt egy éve, ám a család úgy dönt, a háznak nincsenek emlékei?
Az Amityville-ház a leghíresebb kísértetjárta otthon a világon. A DeFeo gyilkosságot ugyan hamar elfelejtették az emberek, hiába rázta meg a közösséget és az egész világot, egy következő rémtett a feledés homályába taszította a mészárlást és elkövetőjét. A házat azonban senki sem bírta elfelejteni. Hogy miért? Mert hírhedté vált a paranormális tevékenységeiről. George Lutz és családja összesen 28 napot tudott a falak közt tölteni, az idegen entitások miatt kénytelenek voltak elmenekülni otthonukból. Azóta a történtekről számtalan újságcikk, könyv, forgatókönyv íródott, aminek a család nemigen örül, hiszen fikciónak titulálják a megtörtént eseményeket.
George és Kathy Lutz 1975-ben házasodtak össze. Mindkettejüknek volt már sikertelen házassága, Kathynek még gyermekei is születtek az előző férjétől. Lutzék úgy döntöttek, eladják az addigi házaikat, és közös háztartásuk lesz. Kathy George-hoz költözött, amíg meg nem lelték álmaik otthonát.
Miért pont a DeFeo-ház?
„Közel 50 lakást néztünk meg azokban a hónapokban, miután úgy döntöttünk, hogy közös háztartásunk lesz. Már éppen szerződést kötöttünk egy másik házzal kapcsolatban, mikor megtaláltuk az amityville-i házat. A másik ház kisebb is volt, mint az, renoválásra is szorult, és az eladók nem voltak hajlandók alkudni. Ha jól emlékszem, a DeFeo-házat egy újsághirdetésben láttuk meg. Az új ház hatalmas volt, gyönyörű, és még csónakházzal is rendelkezett. Amikor összeadtuk a jelzáloghiteleket, a csónakház adóját, tudtuk, hogy havonta nem engedhetjük meg magunknak. Az ingatlanügynök azért megmutatta nekünk a házat. Mikor körbevezetett, azt mondta: Nem tudom, hogy mondjam el, de ez volt az a ház, ahol a DeFeo gyilkosságok történtek.
A feleségemmel egymásra néztünk, nem voltunk benne biztosak, hogy jól értettük, amit mond. Aztán emlékeztetett minket, hogy Ronald DeFeo itt ölte meg a családját, és körülbelül egy évvel ezelőtt minden újság címlapján ez a hír volt olvasható. Kathyt látszólag nem zavarta a dolog, végig mosolygott. Az a ház tetszett neki a legjobban, és biztos voltam benne, hogy megtaláltuk, amit kerestünk. Rögtön beleszeretett az otthonba, és elképzelte, hogy a gyerekekkel közösen élünk majd ott.”
A Lutz család a napokban sokat beszélt a házról. Legtöbbször az ár témája merült fel, hiszen a munkájuk miatt csak mindennapos ingázással tudták volna megoldani a fenntartást. A ház története sem volt elhanyagolható, ezért a szülők ezt is megosztották a gyerekekkel. Felvetülhet a kérdés, vajon ők nem aggódtak? Lutz szerint egy háznak nincsenek emlékei. Nem is gondolták, hogy a borzalmak miatt lakhatatlan volna az épület. A gyerekek azonban nagyon is féltek, hiszen nem volt választásuk, rájuk kényszerítették a költözést. George többször visszament a házhoz, körbejárta a környéket, majd végül ajánlatott tett. Lutzék körülbelül 80 000 dollárért vették meg az ingatlant.
Miután George eladta a saját házát is, beköltöztek a DeFeo birtokra. Minden a megszokott kerékvágásban haladt a beköltözés során, kivéve azt az apró momentumot, hogy George barátja egy papot hívott a házhoz, hogy megáldja azt. Kathy katolikus volt, házassága, akárcsak férjéé, válással végződött, ezért jó ötletnek tartotta, hogy egy egyházi ember ellátogasson hozzájuk. Szerencsében reménykedtek. Ray atyát hívták magukhoz, aki a metodista George barátja volt.
A pap szívesen elvállalta a ház megáldását, és el is magyarázta a dolgot George-nak, akinek nem igazán volt fogalma arról, hogy zajlik ez a folyamat. Az atya nem csupán egy egyszerű, kisvárosi pap volt, ugyanis egyházbíróként tevékenykedett, valamint jogi diplomát is szerzett Oxfordban, és több nyelven is beszélt.
Miután elvégezte a ház megáldását, George pénzt akart felkínálni, ám az atya visszautasította. A barátságukra hivatkozva utasította el a fizetséget. George megörült barátja kedvességének, ám az távozóban aggasztó dolgokat mondott: „Tudod, valami nagyon furcsát éreztem az emeleti hálószobában. Jó lenne, ha senki sem aludna odabent.” Lutzék megfogadták a pap tanácsát, és varrószobává alakították át a helyiséget. Az első éjszakán semmi furcsát nem vettek észre a házban. Úgy érezték, kicsit hűvösebb volt odabent, ám nem tulajdonítottak neki túl nagy jelentőséget. Úgy vélték, még nem üzemel hibátlanul a fűtésrendszer, hiszen régen használták utoljára.
Valami nem stimmel a házban?
„Hidegfoltokat találtunk a házban. Szinte mindenütt jelen voltak. Ott volt a lépcsőházban, a pincében, még a csónakházban is éreztük. Mikor a ház körül sétáltunk, akkor is éreztük a hideg fuvallatot. A csónakházban volt a legjobban érezhető, akárhányszor elmentem oda, mindig körüllengett valami negatív energia. Ahogy telt az idő, elkezdtem gondolkodni, vajon honnan jöhet a hideg? Nemsokára észrevettem, hogy egy színtelen hang szól hozzám. Mikor bementem a nappaliba, majd kisétáltam a tornácra, a télikertünk mögött futó zárt utcára néztem. Éppen láttam elhaladni egy autót, de a hangját nem hallottam. Különös volt, gondoltam, mintha csak arra a hangra tudtam volna figyelni. A paranormális események eleinte ártatlanul kezdődtek el. A hidegfoltok, a furcsa akusztika még nem adott okot a félelemre, ám ahogy beindultak az események, gyötrelmes napokat okoztak.”
A Lutz család igyekezett nem foglalkozni a fura eseményekkel, ám egyre több aggasztó dolog történt, ami végül a család kiköltözéséhez is vezetett.
„Az ágyamban feküdtem, mikor hallottam a bejárati ajtónkat becsapódni. Az ajtónak összetéveszthetetlen hangja volt, így biztos voltam benne, hogy valaki bejött a házba. Lementem a földszintre, hogy megnézzem, mi folyik odalent, de a kutya az ajtó előtt aludt, és látszólag semmi sem zavarta meg az alvásban. Az ajtó zárva volt, ahogy hagytam, ezért hallgatózni kezdtem, de semmi sem volt odalent. A családból senki sem hallotta rajtam kívül az ajtó csapódását. Máskor előfordult, hogy a földszinten lévő rádió szólalt meg. Úgy hallottam, mintha valaki tekergetné az állomások közt, mert mindig változott a dal és a szöveg is. Mikor lerohantam a rádió elhallgatott, a kutya pedig ugyanúgy aludt, mint mikor az ajtót hallottam.”
Nem csak ezek a jelenségek voltak, amik nem hagyták nyugodni a családfőt. Kathy is számos furcsaságról számolt be a férjének. Amíg a házban volt, mindig úgy érezte, hogy valaki követi őt, és meg akarja ölelni. Egy öreg hölgy parfümjét érezte, majd azt, hogy egy légies test magához öleli őt. Ez eleinte megnyugtató érzés volt számára, ám megrémítette a gondolat, hogy valami földöntúli dologgal kerülhetett kapcsolatba. A paranormális események egyre fokozódtak, és az egész házra kiterjedtek. Az egyik nap Kathy azzal a hírrel hívta fel a férjét, hogy az alagsorban talált egy szobát. A munkából hazaérve George alaposan szemügyre vette a különös helyiséget. A falak vörösre voltak festve, és egy könyves szekrény volt csak benne. Lutzék érdekesnek találták a helyiséget, mivel az ingatlanközvetítő nem mutatta meg nekik, mikor a vásárlás előtt a házban jártak.
A szekrény az eredeti tulajdonosé volt, és nem is távolították el azt, mikor Lutzék beköltöztek. George elkérte a ház alaprajzát és az összes hozzá tartozó tervet, ám azok egyikén sem szerepelt a szoba. A szoba körül lengő rejtélyek azonban egyre sokasodtak, mikor ismeretlen eredetű bűz kezdett áradni belőle. Semmilyen cső vagy szennyvízcsatorna nem futott a helyiség közelében, ezért a család értetlenül állt a szag forrása előtt.
Kutyájuknak, Harrynek sem tetszett a szoba, ugyanis ahelyett, hogy bement volna oda, a küszöb előtt megtorpant, majd elhátrált tőle. Ez volt az egyetlen alkalom, hogy a házőrző megfutamodott, és el is bújt valami elől. Ezek voltak az első hétben tett felfedezések. A családtagok viselkedésében is változás állt be. George egyre ritkábban járt be dolgozni, Kathy sem igen járt el otthonról. Mindketten visszahúzódóvá váltak, nem szerettek az emberek közelében lenni. George el akarta hagyni a házat, ám Kathy ragaszkodott hozzá, hogy maradjanak, hiszen nagyon bájosnak vélte azt. Kathy egy idő után azt gondolta, megőrült, hiszen állandó ismeretlen eredetű zajokat hallott. Képtelen volt magyarázatot adni a jelenségekre, ezért áthívta barátait, hogy erősítsék meg abban, valóban paranormális események zajlanak a házukban.
„A barátaink a konyhában ültek, mikor úgy hallottuk, egy népes tömeg vonul végig az emeleten. A gyerekeket már ágyba dugtuk, mélyen aludtak. Biztos vagyok benne, hogy nem ők lehettek, ezt a barátaink is megerősíthetik. Kathy ekkor felpattant a helyéről, és azt kiabálta: Nem vagyok őrült! Ők is hallják! Elsöprő pillanat volt számunkra, hiszen mások is megerősítették azt, hogy nem a képzeletünk játszik velünk.”
Bár a barátok némi megerősítést nyújtottak a Lutz család számára, hogy a házban folyó dolgok valódiak, ám nemigen tudtak a család segítségére lenni. Félő volt, hogy a családtagok hamarosan elveszítik az eszüket a házban. George egy idő után vad jegyzetelésbe kezdett, és olyan gondolatokat vetett papírra, amelyek biztosan nem a saját fejéből pattantak ki. Később beszámolt róla, hogy biztos volt benne, a leírt sorok nem az ő belső világát tükrözték vissza, hiszen ahogy mondta, túl csúnya dolgok voltak ezek. George-nak ugyan ritkán voltak erőszakos gondolatai, a tudat, hogy egy idegen erő irányítja, kezdte felőrölni az idegeit. Ahogy mondta, olyan ez, mikor valami nem része a személyiségednek, mintha nem a saját sminkedet, ruháidat hordanád, de nem tudod megakadályozni. Nem vagy ura a történéseknek.
„A gondolatok, a hangok, az illatok, a hideg foltok és a házban uralkodó, nyomasztó légkör egyre rosszabbá vált. A fiúk egyik reggel rémülten kiáltoztak, de nem volt erőm felkelni hozzájuk. Alig bírtam megmozdulni. Missy ezután bejött a szobába, és megkérdezte, mi volt ez az egész? Kathy ezután nem is emlékezett sokra az esetből. Olyan volt, mintha nem is lettünk volna magunknál. Azon a napon megpróbáltuk elérni Ray atyát, hogy segítsen rajtunk.”
Jogosan kérdezhetjük ezután, miért nem futottak el? Miért nem hagyták maguk mögött az entitásokat, amik megkeserítették az életüket? George erre csak annyit mondott: Ez a mi házunk volt. Ott laktunk. A családfőnek fogalma sem volt róla, mi folyik az otthonukban, ám Ray atya tisztában volt vele, hogy nem evilági dolgokkal kell szembenézniük. Megkérdezte a családot, van-e hol aludniuk, mire Kathy kijelentette, az édesanyjánál meghúzhatják magukat. Az atya elküldte őket oda, és meghagyta nekik, hogy másnap elbeszélgetnek a házról.
A család nem tudta, mi vár rájuk, ezért reménykedve várták a pap érkezését. Fogalmuk sem volt róla, hogy a házban uralkodó entitás követte őket a szülői házba. A házaspár egymáson tapasztalta, hogy az éjszaka levitálnak, a gyerekeket rémálmok gyötörték, úgy tűnt, még a kutyájukat is egy láthatatlan erő tartja rettegésben. A család komolyan elgondolkodott, mi lehet a kiváltó ok, majd rájöttek, sürgősen segítségre van szükségük. Lutzék megszerveztek egy találkozót Ronald „Butch” DeFeo ügyvédjével, hogy megvitassák, pontosan mi történt az Oceans Avenue 112 alatt. Az ügyvéd beszámolója alapján kétség sem fért hozzá, az a valami, ami megkeseríti a család életét, már a DeFeo család idején is a házban lakozott.
A házban ezután egy állítólagos kriminológus érkezett, majd megfordult egy Paul Hoffman nevű író is náluk, aki végül egy cikket írt a Lutz családról, ami megjelent a Good Housekeeping magazinban – természetesen az engedélyük nélkül. Ezután a média nagy figyelmet fordított a házban történtekre. Számos parakutató kereste fel a családot, hogy megvizsgálhassák a házat, köztük volt például Ed és Lorraine Warren is, akikről több cikkünkben is olvashattatok már.
A család azt hitte, az érkezők a Duke University pszichikai központjának kutatócsoportja, ám mikor szeánszokat kezdtek tartani, rájöttek, nem egy tudóscsoporttal van dolguk. A paraszakértők megállapították, bármi is lakozik a házban, sosem élt emberi formában a földön, így valószínűleg nem szellemek kínozzák a családot. Nem tudták megtisztítani a házat, ezért azt javasolták, egy anglikán vagy római katolikus pap segítségét kell kérniük, aki képes kiűzni a démont a falak közül.
Úgy tűnt, a házban uralkodó erő nem egy lény köré összpontosul. Többen állították, hogy hatalmas energiák mozgását érzékelték, ám akadtak olyan kutatók is, akik semmiféle ártó jelenlétet nem érzékeltek. Egyesek szerint a démoni lény a család negatív energiájából táplálkozott, így érthetővé válik, az eleinte szelídnek mondható jelenések miért váltak egyre durvábbá a hetek leforgása alatt. Lutzék beszámoltak róla, a megmagyarázhatatlan események akkor voltak a legerősebbek, mikor vendégek voltak a háznál. Ebből arra következtettek, a házban lakó lény nagyon is szeretett a földiekkel játszani.
A Warren házaspár a mai napig az Amityville rejtélyt tartják a legemlékezetesebb ügyüknek. Lorraine beszámolt arról, a házban rejtőző entitás követte őket. Elkísérte őket a hazaútjuk során, és egy ideig az otthonukban is felfedezték, ezért nagyon veszélyesnek tartotta a házat.
A családnak elege lett a hírverésből, hiszen állandóan a figyelem középpontjában álltak. Előfordult, hogy gátlástalan médiumok, újságírók próbáltak pénzt kicsikarni a szenvedésükből. Kutatók tartottak sajtótájékoztatót a házról a család engedélye nélkül. Lutzék kerestek egy kiadót, aki hajlandó lenne kiadni a történetüket. Úgy gondolták, ha az emberek végre megtudják az igazságot, lanyhul az ügyük körüli őrület. George úgy döntött, a történettel együtt otthonuktól is megválnak, el akarták hagyni az államot. Rengeteg vita, hamis vádaskodás vezetett idáig, hiszen a család nem tudott már normális életet élni.
George ettől függetlenül nem tud senkit sem hibáztatni a történtekért, megérti, hogy ekkora hírverés tört ki a történetük hallatán, ám ők maguk többé nem akartak a házzal foglalkozni. Lutzék összecsomagoltak, és Kathy édesanyjához menekültek, majd innen San Diegoba költöztek. A család összesen 28 napot töltött amityville-i otthonukban, ám George hitét gyökeresen megváltoztatták az események. Áttért a katolikus hitre, és a vallást a mindennapjai részévé tette.
A pletykák és a félreértések elkerülése végett George két weboldalt is üzemeltet a borzalmakkal kapcsolatban, itt igyekszik bemutatni, mi is történt velük abban a pokoli 28 napban. Kathyvel együtt hazugságvizsgálásnak is alávetették magukat, hogy bizonyítsák, történetük az utolsó betűig igaz. George nehezen tud nyugodt életére koncentrálni, hiszen még mindig rengeteg pletyka terjeng róluk az interneten. A probléma viszont itt nem merül ki, hiszen a családról több film is készült, amelyek óriási perekhez vezettek, hiszen a család engedélye nélkül készítették el azokat. A családfő csupán annyit tud hozzáfűzni a történtekhez, hogyha a filmek azt igyekeznek visszaadni, milyen borzalmakat okozhat egy földöntúli entitás, akkor a nézőnek még mindig fogalma sincs arról, milyen pokoli a nap 24 órájában rettegni az ismeretlen erőtől.
George és Kathy az 1980-as években elváltak, ám George a nő közelében maradt egészen 2004-ig, amíg az tüdőtágulásban meg nem halt.
„Az ügyvéd azt mondta, számos furcsa történetet mesélt a DeFeo család házvezetőnője azokról az eseményekről, amik a házban történtek az évek során.”
Igaz vagy sem?
A rengeteg dokumentáció és mozis remekművek ellenére erősen élhet bennünk a gyanú: nem egy koholmánnyal állunk szemben? Lehetséges volna, hogy a Lutz család hírnévre, anyagi biztonságra vágyott? Több dolog is sántít a történetükben, ami a lelkes szkeptikusokat arra sarkalja, hogy vadul mutogassanak a családtagokra. Mind tudjuk, az emberi élethez elengedhetetlenek bizonyos feltételek, nem csoda hát, hogy a legnagyobb csalókat is ugyanaz a dolog mozgatta: a pénz. George maga vallotta be, hogy a ház megvétele előtt is tisztában voltak vele, nem lesz elég pénzük fenntartani a méretes építményt.
Egy hónap sem telt el, máris óriási hírverést csaptak az épület körül. Lehetséges volna, hogy rájöttek, mégsem volt olyan jó vétel az egykori gyilkosságok helyszíne? Az ellentábor már biztosan rázza a fejét, hiszen akad egy bizonyíték, amit a mai napig nem sikerült megdöntenie a szkeptikusoknak. Ez nem más, mint egy fotó, amelyet Warrenék megbízásából készítettek. Előző cikkünkben már erről is olvashattatok, mint a világ leghíresebb szellemfotóinak egyikéről. A képen egy kisgyermek látható, aki látszólag izzó, démoni szemekkel mered a fotómasinába. Vagy mégsem?
A fényképen szereplő fiúról számtalan spekuláció született. A szkeptikusok szerint a képen szereplő alak az éppen térdelő Paul Bartz, aki Warrenék csapatának egyik tagja volt. Lutzék szerint a házban senki sem tartózkodott a fotók elkészültekor, ám előfordulhatott, hogy Bartz besurrant valamiért a házba, a fényképezőgép pedig rögzítette őt. A bizonyíték nem egyértelmű, de a fotó ellenzői észrevettek némi hasonlóságot Bartz ingjének mintája és a fiún lévő ruhadarab között. Sajnos a korlát miatt nemigen látható az alak teste, de ha jobban megfigyeljük, a rések között kirajzolódik a testet fedő mintázat.
A parahívők pontosan emiatt vetik el az ötletet, hiszen ők nem Bartz alakját vélték felfedezni a képen, hanem az egyik DeFeo kisfiút. Az arcvonásaik hasonlítanak az entitáséra, ám a démonian világító szemekre akkor sincs magyarázatunk. Közelebbről szemlélve a képet úgy tűnik, mintha egy szemüvegkeret rajzolódna ki az alak arcán, így nem kísérteties izzásról van szó, egyszerűen az üvegfelület visszatükrözte a felvillanó vaku fényét. Valljuk be, a szellemeknek még a legrosszabb horrorfilmekben sem volt szüksége szemüvegre, ezért kétségbe vonható a fotó hitelessége.
Rábizonyítani azonban sosem sikerült, hogy hamisítvány, ám az Amityville rajongók lelkesedése minden bizonnyal letörhet, mivel a történet valószínűleg egy ügyes kitaláció. A ház azóta sem áll üresen, különös módon egyik lakója sem számolt be arról, hogy különös események történtek volna velük. A ház csendes, békés, sosem láttak még benne szellemeket, akik láncaikat csörgetve reménytelenül bolyonganának az éjszaka közepén. Hogy mi az igazság? Talán sosem tudjuk meg.
Németh Eszter