Az egyik legkiemelkedőbb kutatója a halálközeli élményeknek Bruce Greyson pszichiáter, aki rengeteg időt töltött a halálközeli élmények vizsgálatával, melynek során emberekkel beszélgetett az élményeikről. Kutatásai több kérdést is felvetnek, amelyről Alex Moshakis számolt be.
Gregg Nome 1985-ben majdnem megfulladt, amikor egy vízesés mellett vízbe került. Amikor elérte a folyó alját, hirtelelen gyermekkorának emlékképei jelentek meg előtte: olyan volt mint egy filmvászon. Annak ellenére, hogy ezek az emlékek gyorsan leperegtek előtte, minden egyes képkockát alaposan fel tudott dolgozni. Majd ezt követően felerősödtek érzékszervei és akkor értette meg, hogyan működik az univerzum. Ekkor aztán jött a sötétség. A fiú 1989-ben idézte fel tapasztalatát azon a találkozón, melyet Bruce Greyson szervezett akkoriban.
A pszichiáter először az 1960-as években találkozott a jelenséggel, amikor egy páciense azzal állt elő, hogy a kórházban kilépett a testéből és mindent érzékelt maga körül. Mivel Bruce tudományos szemmel tekintett a világra, nem tudta hova tenni dolgot. A kásőbbi években viszont egyre több ilyen esettel találkozott és be kellett látnia, hogy nem egyedüli jelenségről van szó. A halálközeli élményt mint fogalmat Raymond Moody pszichiáter vezette be 1975-ben, aki szintén kutatója volt a jelenségnek.
Bruce több száz esettel foglalkozott, akik közül voltak olyanok is, akik halott apjukkal találkoztak. De volt olyan alany is, aki egy tisztáson találta magát ragyogó, leírhatatlan színekkel. Voltak akik alagúton mentek keresztül. Beszámoltak Istennel vagy Allahhal való találkozásokról is, illetve tapasztalták az idő megszűnését. Olyan esetek is voltak, melynek során eltávozott családtagokkal, rokonokkal találkoztak a megkérdezettek.
Bruce az évek során teret adott ezeknek az embereknek, hogy beszámolhassanak tapasztalataikról. Ami gyakori jelenség, hogy a jelenlévők sokszor el se tudták mondani, nehezen tudták szavakba önteni a tapasztalatokat. A szó, a leírás úgy tűnik, kevés ahhoz, hogy visszaadják azt ami történt. Éppen ezért sokan nonverbális eszközökhöz fordulnak: vannak akik a zenén vagy a rajzoláson keresztül fejtik ki tapasztalataikat. Amit átélnek ezek az emberek, távol áll a fizikai világunktól, vagy annak olyan intenzív megnyilvánulásáról van szó, melyet a szavak valóban nem adnak vissza: gondoljunk csak az intenzív színekre, a zenére, melyek sokszor elemei ezeknek a beszámolóknak.
Orvosi szempontból az még itt a probléma, hogy az agyat nem lehet megfigyelni amikor valaki átéli a halálközeli élményt. Baleset bárkit érhet és nem várhatjuk el, hogy minden sarokban ott legyen egy MRI eszköz egy kezelőszeméllyel.
Feltételezések viszont vannak. Egyes orvosok szerint az egészet az agy oxigénhiányos állapota okozza, melynek során hallucinációk és vízikók keletkeznek. Más orvosok szerint hormonok szabadulhatnak fel, melyek eufóriát okoznak. Biztosan azonban senki nem tud mondani. Különböző kutatók különböző nézőpontot vallanak, tehát egyetértés se nagyon van a tudományos világban.
Kevin Nelson neurológus (University of Kentucky) például úgy gondolja, hogy a halálközeli élmények az ébrenlét ésa REM (gyors szemmozgásos szakasz) keveredése és hogy ezek az élmények álomszerűek. Egy másik neurológus, Oliver Sacks szerint viszont a halálközeli élmények nagyon összetett hallucinációk. Daniel Kondziella (Copanhagen University Hospital) úgy véli, hogy ha az emberek képesek emlékezni ezekre a tapasztalásokra még évekkel később az esetet követően is, ez arra utal, hogy az agy feldolgozta valahogy a tapasztalást és tárolta azt a memóriában. Viszont akárcsak Kevin Nelson, ő is úgy véli, hogy ennek az állapotnak köze van a REM szakaszhoz.
Bruce Greyson szerint az agyban bizonyos, hogy fiziksi folyamatok zajlanak le, de mégis, az elme úgy tűnik, hogy független a testtől. Hogy lehet ugyanis, hogy az agy maga inaktív és mégis sokan életük legélénkebb tapasztalásáról számolnak be? Ezek lennének a tudat utolsó pillanatai? Vagy a halál utáni élet kezdete? Ha az elme független az agytól, akkor ez azt jelenti a kutató szerint, hogy akkor is tovább működik, miután beállt az agyhalál. Az viszont kérdéses, hogy ha az elme nem az agyban van, akkor hol?
A halálközeli élmények egyébként nem újkeletű dolgok. Már Szókratész is számolt be zuhanó hegymászókról, akiknek a baleset közbeni tapasztalása inkább kellemes volt, mint szörnyű. Napjainkban viszont a hírek gyors terjedésével egyre több esetről hallani.
Akik átélték már a halálközeli élményeket, szintén rendelkeznek egyfajta megváltozott világnézettel is: azt állítják, hogy életünkben fontos lenne értékelni minden pillanatot, az emberi kapcsolatokat és nem pedig az anyagi hasznot kellene keresni. Sok időt vesztegetünk el olyan dolgokra, melyek nem szolgálják lelki fejlődésünket. Éppen ezért, amikor valaki visszatér onnan, kap mégegy esélyt. Megfigyelhető, hogy az a néhány perces tapasztalás – amely egyébként az átélők számára teljesen más időtartam – sokszor teljesen megváltoztatja az illető életét: többé nem fél a haláltól, sem az élettől: mer élni, mer kockázatot vállalni, látja életének értelmét, annak célját, amit azelőtt nem látott. Olyan, mintha ezek az élmények egyúttal felnyitnák az emberek szemét is az élettel kapcsolatban.
Vannak olyanok is, akik többé elutasítják az erőszakot és az, hogy másokat bántunk, számukra teljesen természetellenessé válik, így sokan arra vállalkoznak, hogy másokon segítsenek. Van olyan rendőr, aki például feladta a munkáját, mert nem tudta többé elviselni az erőszakot.
Ezek az emberek nyitottabbá válnak új dolgok felé. Akármi is legyen a háttérben, spirituális értelemben egyvalami bizonyos, hogy fontos: életünk értelmének megtalálása. És ehhez nem feltétlenül van szükség egy halálközeli élmény megtapasztalására.
Stefan Keller képe a Pixabay -en.