A sellőkről szóló legendák évszázadok óta ismertek. De mi áll ezek mögött a történetek mögött? Egy Japánban nemrégiben végzett sellőmúmia vizsgálat újból felkeltette az érdeklődést a jelenség iránt.
Egy jelentés, miszerint tudósok egy 300 éves sellőmúmián kezdték el a vizsgálatokat, hogy azonosítsák azoknak az eredetét és mindez újra felkeltette az érdeklődést a japán folklórban szereplő sellők létezése iránt.
A sellőkről és veszélyesen csábító szirén nővéreikről szóló történetek számos régió kulturális mitológiájában megtalálhatók, és világszerte megtalálhatók a középkori művészetben és a kortárs népszerű irodalomban.
Japánban a természeti világhoz kapcsolódó hiedelem- és mítoszelemek a történelem előtti idők óta a kultúra és a hagyományok fontos részeként maradtak fenn. A sellő azonban, ahogyan azt a nyugati psziché elképzeli, nem jelenik meg ezekben a beszámolókban.
Egy emberi hallény
A japán folklórban létezik egy emberi, majomszájú, a tengerben élő hal-lény, a ningyo (a szó japánul az “ember” és a “hal” írásjegyeiből áll össze). Egy régi japán hiedelem szerint a ningyo húsának elfogyasztása halhatatlanságot biztosít.
Úgy tartják, hogy egy ilyen lény jelent meg Shotoku hercegnek (574-622) a Kiotótól északkeletre fekvő Biwa-tónál. A félig legendás alakot, Shotoku herceget számos politikai és kulturális újításáért tisztelték, különösen azért, mert ösztönözte a buddhizmus elterjedését Japánban. A teremtmény egykor halász volt, aki jogtalanul halászott védett vizeken, büntetésből ningyóvá változott, és utolsó leheletével a herceghez fordult, hogy bocsássa fel őt bűnei alól.
A sellő arra kérte a herceget, hogy alapítson egy templomot, ahol kiállíthatják szörnyű, mumifikálódott testét, hogy emlékeztesse az embereket az élet szentségére. A ningyo leírásának megfelelő maradványok a Fujinomiyában található Tenshou-Kyousha szentélyben találhatók, ahol sintó papok gondozzák.
A sellők megjelenéséről szóló beszámolók azonban ritkák a népmesékben, és a lényeket ahelyett, hogy elragadó szépségűek lennének, inkább háború vagy szerencsétlenség szörnyű előjeleként írják le.
A jelenleg vizsgálatoknak alávetett “szárított sellőt” állítólag 1736 és 1741 között fogták ki a Csendes-óceánban, a japán Shikoku szigeténél, és most Asakuchi városának egyik templomában őrzik. A sellő vizsgálata alapján a kutatók úgy vélik, hogy az Edo-korszakból (1603-1868) származó ereklyéről van szó. Gyakori volt, hogy a yokai-kat (szellemeket és entitásokat) és élő ijesztő lényeket vándorkiállításokon mutogatták a közönségnek, hasonlóan az amerikai freak show -hoz.
Mikor lett a sellő japán eredetü?
A sellők Japánban ma már nem apró, karmos lények, akiknek a törzse egy majomé, a farka pedig egy halé. Úgy tűnik, hogy a nyugaton ismert hableány a 20. század elején szivárgott be Japánba. Ez egybeesett az amerikai kultúra beáramlásával a katonai bázisokról az első világháború kezdetén, valamint Hans Christian Andersen A kis hableány című művének első japán fordításának megjelenésével.
Az írók és illusztrátorok, mint például Tanizaki Jun’ichiro a Ningyo no nageki, The Mermaid’s Lament (A sellő panasza, 1917) című művében, elkezdték szerepeltetni ezt a lényt műveikben. Ez vezetett ahhoz, hogy a ningyo groteszk képét a populáris kultúrában felváltotta vagy összeolvasztotta egy csábító, egyértelműen nőies sellő, a Mameido.
Az újonnan nyugatiasodott sellő irodalmi és vizuális ábrázolásai (különösen az anime és a manga) a bűbáj dilemmáját kutatták. Ezek magukban foglalják magának a sellőnek a nézőpontját, és néhány esetben annak a személynek – általában férfinak – a nézőpontját, aki felfedezte a sellő létezését, kötődött hozzá, majd kénytelen volt elengedni.
Úgy tűnik, hogy ez az új sellő most már helyet kapott a populáris kultúrában, és új mesékkel vonzza a turistákat Japán legdélebbi szigeteire. Az okinawai Hold-parton egy sziklán elhagyatottan ülő bronz hableányszobor állítólag a helyi legendákat képviseli, amelyek szerint gyönyörű sellők mentik ki az embereket a fenyegető tenger mélyéről. Ez messze áll a ningyo, a félig emberi, majomszájú hal kísérteties képétől.