A tudósok már évtizedek óta keresik az életet a Földön kívül és próbálnak kommunikálni intelligens lényekkel. Az egyik ilyen próbálkozás rdiójelek küldése a világűrbe, de ez gyakorlatilag olyan, mintha a sötétben tapogatóznánk. Az Univerzum ugyanis elképzelhetetlenül nagy és nem vagyunk biztosak abban, pontosan hova kellene küldeni az üzenetet.
Mire ezek a rádióhullámok eljutnak a célba, addigra több ezer év eltelik, ráadásul nem is biztos, hogy bárki figyelni fogja az általunk küldött jeleket. A rádiójelek úgy tűnnek nem igazán alkalmasak a kommunikációra. Mindettől függetlenül az ember mégis megpróbálta a lehetetlent, ráadásul többször is.
Az egyik első próbálkozás 1962-ben történt, amikor egy szovjet tudós üdvözlő üzenetet küldött a Vénuszra. A második próbálkozás ennél komolyabb volt: 1972-ben már összetettebb üzenetet küldtek a csillagok felé.
Frank Drake és Carl Sagan néhán további csillagásszal együtt egy csillagcsoport felé küldte az üzenetüket mintegy 25 ezer fényévre. Az üzenet elküldéséhez az Arecibo Teleszkópot használták. Ugyanis minél távolabb akarunk üzenni, annál komolyabb teleszkópra van szükség.
Az üzenet egy bináris képet tartalmazott többek között egy emberi alakról, a DNS-ünkről, a szénatomról és magáról a teleszkópról is. A kérdés az, hogy mennyi az esélye annak, hogy valaki fogadni is fogja majd ezt az üzenetet? Hogyan és mit fognak rá válaszolni? Ugyanannyi időbe fog telni mire ők is válaszolnak?
Az üzenet mindenesetre a matematika nyelvén írj le, hogy kik vagyunk. Azóta számos további próbálkozás történt üzenetek küldésével, de egyeőre még nem kaptunk választ. Persze az is elképzelhető, hogy a válasz már itt van valamilyen formában, csak nem látjuk és dekódolnunk kellene.
Mindenesetre azt elmondhatjuk, hogy a rádiókommunikáció előtt nem áll fényes jövő – mármint űrbéli viszonylatban -, így más módszereket kellene találni arra, hogy új barátokat fedezzünk. Reméljük, nem pedig ellenséget.
Matthias Groeneveld képe a Pixabay -en.