Mindennapi életünk tele van sietséggel és nincs időnk. Úgy tűnik, mindent nagyon célszerűen csinálunk és mégis világméretű defektekről hallunk.
Mindkett? nyilvánvalóan az öntelt, tükrözött, dialektikus gondolkodásból jött. Az embernek nem volt már egyéb tudati eszköze. Amikor a századfordulón – ellenhatásként – fölléptek az irracionalisták, mint Klages, Freud, Jung, jóllehet meggyőzően bizonyították a nem-racionálisat az emberi életben, ám nekik maguknak sem volt más eszközük ehhez a meggyőzéshez és a gyógyításhoz, mint a racionális gondolkodás. Mivel ez a gondolkodás nem volt elég erős és következetes, az irracionalisták csak a racionális alattit, a tudat- alattit tudták fölfedezni, nem pedig a racionalitás forrásait.
Ezeket a forrásokat logikátlanul és önellentmondóan – a racionális alattiban vélték megtalálni, ami többek között a gondolkodás relativizálódásához és lebecsüléséhez vezetett – a gondolkodás révén. A racionális azonban csak egy olyan fényforrásból jöhet, ami erősebb, mint maga: miért is oldódna föl a formákba kényszerült, démonszerű lelki alakzatokkal teli tudatalatti – így írják le – egy megismerő, azaz formanélküli és ezért minden formafölvételre képes elemmé? Erre legtöbbször ismét a célszerűség-gondolat, mint a társadalomhoz való alkalmazkodás, a válasz.
A megismerő elem elveszítette eredet-jellegét a sötét irracionálissal szemben: az lett az eredet.
Sem a racionalisták, sem az irracionalisták nem fedezték fel a racionális tudat tudatfölötti forrását, a szellemi világot. A róla való tudás a középkor óta csekély szerepet játszott a kultúrélet peremén: misztikusok, egyes filozófusok, költők ragadták meg intuitív módon. De az életet – a mindennapi életet – a forrásáról való tudás nem tudta áthatni.
Csaknem egyid?ben az irracionalisták föllépésével, függetlenül a misztikus, filozófiai, költői tradíciótól, tapasztalati módon és egy új tudomány igényével mutatott rá Rudolf Steiner a tudat forrására mint a Logosz szellemi fényvilágára. Egyszerű útmutatásokat adott ennek a realitásnak a tapasztalásához. Akik az általa mutatott utat követik, szembetalálják magukat a célszerűség-gondolatok által uralt mindennapi élettel amely gyakran ellentétes lélekmozdulatokat követel, mint a megismerés útja. Különösen a célszerű, racionális cselekvésre vonatkozik ez.
A célszerű cselekvést – a legrövidebb út elve szerint – a mindennapi életben a gazdaság-orientált gondolkodás mindenekfelett megköveteli, kitermeli és műveli. Takarékoskodni az erővel, az idővel, a mozgással, a munkát úgy irányítani, mint valamit gépet – gondoljunk a futószalagnál dolgozókra vagy a gépírón?kre a hivatalban, vagy a sofőrre a kormánykeréknél. Ezek a mozdulatok köztudomásúan akkor mennek a legjobban, ha beidegzettek, azaz aktuális gondolkodás nélkül hajtják végre őket.
A művészi tevékenységben a beidegzett mozdulatok az aktuális m?vészi intuíció szolgálatában mintegy készenlétbe helyeződnek: különben önmagukért valók, s ez nem emberi magatartást eredményez. Ha az ember nem gondoskodik ellensúlyról az idegrendszer a beidegződés stílusával fokozottan eluralkodik az egész életben.
Ez mindenekel?tt abban mutatkozik meg, hogy az ember semmit sem képes többé lassan tenni: sietve eszik, beszél, olvas, megy, gondolkodik, érez: ezért nem tud helyesen észlelni, járni, koncentrálni, elmélyedni, helyesen olvasni – pl. verseket -, mert mindez időt igényel és nincs ideje, belső okból. Az idegrendszer reagál, gyorsan kapcsol, valójában egy kapcsolórendszer, élesen és ritmustalanul kapcsol mert rángásait a külső, nem-ritmikus mindennapi történések váltják ki.
Az idegrendszer uralmával növekszik az egoitás a viselkedésben: ha a reagáló jelleg uralkodik, az ember nem képes kinyílni a másik ember felé, az – talán az enyémmel ellentétes – véleményét megérteni, várakozása, szükséglete, érzése felé. Nem képes megnyílni a szellemi világ felé sem, mert ehhez időre van szükség. A szeretet – az embertársak, egy idea felé – időigényes.
Időre van szükség, hogy a tudatban elbontsuk az időbelit, s a lelket a türelem, az érni-tudás állapotába hozzuk; az intuíció betörése ugyan villanásszerűen időtlen, de a villanásban maradni tudás tapasztalása – a meditáció mozdulata – az idegrendszertől való eloldozódást igényli, a türelem miatt is. Az időt-hagyás az elkerülhetetlen előkészület az időtlenség tapasztalásához. Itt nincs semmiféle rángás, semmilyen görcs, semmi célszerű, nincs semmi célbeveendő, nincs szükség takarékoskodásra. Ellenkezőleg: itt igaz, hogy minél többet adunk oda, annál több marad.
Aki ad, annak lesz. Aki többet ad, annak több lesz. Mindent birtokolni, megszerezni akarni – a modern ember nagy szenvedélye – a megismerési úton a tökéletes akadályozottságot jelenti.
De nemcsak a megismerési útra hat negatívan a sietség, a ritmustalan, a sarkított. Az emberi szervezetben az, ami természeti jellegű és a természettől adott lelki élet, ami a ritmikus rendszeren nyugszik, önmagában semmilyen rángást, görcsöt, semmi sarkítottat nem ismer, az eluralkodó idegrendszer által rákényszerülő viselkedéstől megbetegszik. Az élő természetben semmi ritmustalan, sarkított, átmenet-nélküli nem található: a légzés, a szívverés nem sarkított impulzusok. A ritmikus lényege, hogy átmenetekkel rendelkezik a systolétől a diastoléig. A ritmikus rendszer megbetegszik, ha az életben a reflexszerű idegtevékenység válik uralkodóvá. Sokfajta keringési betegség ebből ered.
Az említett betegségek gyógyítására éppúgy, mint a rossz tudati és lelki szokások feloldására, a megismerési út tekintetében hasznos, hogy az ember gyakorol. Mert a gyakorlatokat nem lehet sietve, görcsösen, gyorsan végrehajtani, mert így éppen nem gyakorlatok. Általuk tanulja meg az ember a lassú cselekvést, amit a mindennapi élet jellege miatt elfelejtett.
A lassú cselekvés minden művészi tevékenységben intenzíven átélhető, emiatt is fontosak és minta-szerűek a megismerési úton haladó számára, mivel a művészi mozgások és mozdulatok mindig átmenetekben történnek, sohasem sarkosak. A művészet tökéletessége épp az átmenetek tökéletességétől függ messzemenően: azonos ezekkel. A művészi gyakorlatokkal azonban aligha érhető el az idegrendszerből eredő megbetegedések gyógyulása, sem a reflexszerű tudati rángások szükséges feloldása egy teljesebb megismerés érdekében. Ehhez a mindennapok befolyása túl erős, és különösen az a körülmény akadályozó, hogy egy mávészi tevékenységnél a gyakorló minden esetben és spontán módon a köznapitól eltérő lelkiállapotba lép át, ami később eltűnik.
Ami közös mindkét tudati mozdulatnál a művészi tevékenységnél és a gyakorlásnál, s ami mindenekelőtt a gyógyító elem bennük, az az, hogy nem kívülről fölkeltett mozgások és nem az idegrendszer reagálásán keresztül jönnek létre, hanem magából az emberből indulnak ki, az emberben van a kezdetük. Ezért ezekben az idegrendszer csak végrehajtó – gyakran akadályozó – szerepet játszik. A szabad cselekvés, különösen, ha a nap folyamán ritmikusan gyakoroljuk, a legerősebb ellenszer az automatikus cselekvés ellen. Minden értelmetlen, céltalan cselekedet, amit én viszek végbe, gyógyító.
Különösen gyógyító gyakorlatok a természeti folyamatok megfigyelése és elképzelése, ill. az olyan folyamatoknak az elképzelése, melyek, bár az embertől származnak, de a természet közreműködése révén ritmikusan, azaz átmenetekkel folynak le. Figyeljük meg koncentrált figyelemmel a tenger hullámzását, vagy más vizekét. Egy hullám tovagördülése alkalmat ad a gondolkodás és észlelés által egyidejűleg hordozott gondolatnak: A hullám sietség nélkül bizonyossággal fut a partra.
Hasonlót észlelhet az ember a felhők méltóságteljes vonulásában, ragadozó madarak körözésénél a magasban, vagy egy inga, egy harang, egy hinta szemlélésekor. Figyeljük meg, és utóbb aztán a megfigyeltet intenzíven képzeljük el ugyanolyan lassan, mint észleléskor. Elképzelhetjük egy függőlegesen vagy ferdén feldobott kő vagy labda mozgását is, esetleg lelassítva: a pálya legmagasabb pontja közelében fékeződő, majd a lefelé ismét gyorsuló mozgást.
Muzsikusok között ismeretes: a gyorsaság csak a lassú gyakorlásból jöhet. A megismerés villanását, az intuíciót türelmes, lassú, ritmikus gyakorlás készíti elő, az időtlen jelenlétet a sietség nélküli időhagyás.